41. rész

Sziasztok! Ahogy ígértem meghoztam a következő részt. Nagyon köszönöm a sok szép véleményt a pipákat és a plusz feliratkozókat. Nem igazán van hozzáfűznivalóm a részhez, csak annyi, hogy jó olvasást és nagyon várom a komikat. Még vasárnap jelentkezem egy résszel, a többi pedig majd az órarendemen fog múlni. :))
Még egyszer jó olvasást és hagyjatok nyomot magatok után. :))

Sziki szemszöge:

Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor Lexi egyszer csak betoppant. Beleőrültem volna, ha valami történik vele miattam. Nem lepett meg, hogy kidobott, de remélem, hogy meg tudom vele beszélni ezt az ügyet normális körülmények között. A telefonom hirtelen megszólalása zavart meg a merengésben.

-Haló.- szóltam bele.

-Szia édes. – hallottam egy ismerős hangot.

-Mit akarsz?- kérdeztem dühösen.

-A kis együtt töltött éjszakánk óta nem is beszéltünk.

-Mert nincs miről! Miattad szakított velem, érted?

-Miattam? Szívi, ugyanannyira benne voltál, mint én!

-Nem hinném, ugyanis nem emlékszem az egészre! És megköszönném, ha békén hagynál. – kiabáltam le és rányomtam a telefont. Mégis mit képzel ez magáról? Tönkreteszi a kapcsolatomat és még zaklat is! Idegesen húztam magamra a takarót és próbáltam elaludni nem sok sikerrel. Egész éjjel Lexi járt a fejemben és próbáltam visszaemlékezni arra a szörnyűséges éjszakára, de sehogy sem ment. Mintha kiradírozták volna az egészet. Nagyon fura ez a dolog, mert még soha nem történt velem ilyen. Valahogy muszáj beszélnem Lexivel. Meg kell magyaráznom ezt az egészet, bár nehéz lesz, ha azt sem tudom pontosan, hogy mi történt. Biztos vagyok benne, hogy egy életre meggyűlölt, de én szívemből szeretem és minden erőmmel azon leszek, hogy visszaszerezzem.

Alexa szemszöge:

Reggel az ébresztőóra fülsüketítő csipogására ébredtem. Legszívesebben az egész napot átaludtam volna, de nem lehetett. Nyöszörögve keltem ki az ágyból és a fürdőbe indultam rendbe szedni magam. Szerencsére ma nincs próbám Krisztiánnal. Igazából nem is tudnék neki mit mondani. Az egész sztori olyan zavaros. Biztos, hogy megint valami zűrbe keveredtek, viszont remélem, hogy engem kihagynak belőle. Nagyon megbántam, hogy vele mentem aznap éjjel. Tominak igaza van. Nem szabad elfelejtenem, hogy miket tett velem annak idején. Egy idióta voltam, hogy elcsatangoltam. Örülhetek, hogy ennyivel megúsztam a dolgot. Most már mindegy, mert megtörtént, de nem is ezzel kéne foglalkoznom, hanem azzal, hogy hogy fogom elviselni Szikit egész nap. Igyekszem gyorsan a fejükbe verni a lépéseket, de hosszadalmas dolog lesz, az biztos. Miután némileg felébredtem a hideg víztől, amit arcomra fröcsköltem, felöltöztem, majd megreggeliztem. Már javában fél tíz volt, így indulnom kellett. Jól esett a séta a napfényes nyári melegben, bár a hangulatomnak köze nem volt a színes virágokhoz és a vidám madárcsicsergéshez. A hatalmas épülethez érve nagyot sóhajtottam, majd beléptem. Az ismerős terem felé haladtam és végül benyitottam. Mind a 7 fiú ott volt már és Barbi és Tami is bent ültek. Minden szempár rám szegeződött, majd a két lány hirtelen a nyakamba ugrott.

-Meg ne próbálj még egyszer ilyet csinálni!- parancsolt rám Barbi.

-Nem fogok.- öleltem meg őket, majd Ya Ou  és Bence is felém tartott.

-Ne haragudj ránk! – néztek rám bűnbánóan.

-Nem a ti hibátok.- küldtem feléjük egy mosolyt.

Mikor véletlen rápillantottam Szikire, azonnal elkaptam a tekintetem róla. Ismét a sírás kezdett fojtogatni, de sikerült visszatartani. Éreztem, hogy engem néz, de mit sem törődve vele, belekezdtem a próbába. A lányok leültek, a fiúkat pedig sorba állítottam.

-Melyik dalt fogjátok énekelni? -  néztem rájuk.

-A Szabadulj el és a Sose múló nyárból egy mixet. – válaszolt Dani.

-Rendben. – egy kis ideig törtem a fejem, majd nagyjából összeállt a kép és belekezdtünk. Lépésről lépésre haladtunk, csigatempóban. Jó, most nem 4-en, hanem 7-en voltak, de akkor is fárasztó hosszú órákon keresztül folyamatosan azt hajtogatni, hogy Gyere előre! Másik láb! Gyorsabban!, és a többi. Már kezdtek egyre lustábbak lenni, én pedig egyre ingerlékenyebbé váltam.

-Gyerünk már srácok! Én is unom már, de mindjárt kész vagyunk! – szóltam rájuk. Kis győzködés után folytatták a munkát és még 2 óra gyakorlás után kész lett a koreográfia, csak ismételni kellett. Egyszer csak kopogásra lettünk figyelmesek, majd kinyílt az ajtó. A látványtól azonnal ökölbe szorult a kezem, elmémet pedig elöntötte a düh.

-Ez meg mit keres itt? – emeltem fel a hangom.

-Zsani, mit csinálsz itt?- lépett felé Sziki.

-Hozzád jöttem. – nyávogta.

-Hallod? Szerintem gyorsan húzz innen! – állt fel Barbi.

-Miért Barbika? Ugyanannyi jogom van itt lenni, mint neked!

-Mihez van neked jogod, te ribanc? – keltem ki magamból.

-Ó szegény Lexi! Nem nézel ki túl jól. – nézett végig rajtam.

-Bazd meg, lefekszel a pasimmal és még van pofád idejönni?

-Csak, hogy tudd, nem kellett kényszeríteni. Valamit biztos nem tudtál neki megadni, de nálam megtalálta!-

Ennél a mondatnál borult el az agyam és ész nélkül nekimentem. Először felpofoztam, majd hosszú fekete hajába kapaszkodtam és tépni kezdtem azt.

-Lexi, állj már le! – hallottam Ya Ou hangját, majd 4 erős kezet éreztem magamon és nagy nehezen leráncigáltak róla.

-Engedjetek el! – próbáltam kimászni Olivér és Ya Ou szorításából, de nem ment.

-Ez elmebeteg! Zárjátok diliházba!- jártatta továbbra is a száját.

-Megöllek, te rohadék! – ficánkoltam a fiúk karjai közt. Nem igazán bírtak velem, így Bence is megjelent.

-Lexi, nyugodj le, kérlek! – nézett rám barna szemeivel. – Zsani te meg menj el! – szólt rá.

-Sziki, vidd már innen! – parancsolt rá Ya Ou, mire megfogta a lányt és kimentek a teremből.  Még mindig túltengett bennem az adrenalin és legszívesebben megfojtottam volna. A srácok még mindig stabilan tartottak. A légzésem egyre lassult és ők is lazábban fogtak le, végül óvatosan elengedtek. Mindenki értetlenül és kissé döbbenten nézett rám. Én is meglepődtem magamon, hogy így nekimentem, de a helyemben szerintem más is ezt tette volna.

-Sajnálom. Nem tudom mi ütött belém! – kértem elnézést és azonnal elrohantam. Kivágtam az ajtót és futottam a hosszú folyosón, hatalmas krokodilkönnyekkel az arcomon. Hallottam valaki lépteit mögülem, de nem érdekelt. Zokogva rohantam ki az emberekkel teli utcára. Egy pillanatra megálltam, hogy merre tovább és ekkor valaki hátulról visszahúzott.

-Hova mész már megint?- fordított szembe magával.

-El innen a lehető legtávolabb mindentől. – sírtam.

-Nélkülem sehova! –ölelt magához.

-Olivér, hagyj elmenni! – könnyeztem össze pólóját.

-Nem! Nem fogsz eltűnni megint egész éjszakára.

-De én nem akarok itt maradni!- szipogtam.

-Akkor gyere! – ragadta meg a kezem és húzott maga után. Nem tudtam mit tenni, mint szedni a lábam. Egy kis utcába mentünk, majd megálltunk egy fekete BMW előtt. Elővett a zsebéből egy kulcscsomót, majd feloldotta a riasztót és kinyitotta nekem az ajtót. Beültem, majd ő is így tett . Beindította a motort és elindultunk valahová.

-Hova megyünk?- néztem rá.

-Majd megtudod, ha odaértünk. – intézte el ennyivel a választ.

-De nincs is jogsid! – jutott hirtelen eszembe.

-Az nem jelenti azt, hogy nem tudok vezetni! – pillantott rám, majd ismét az utat kémlelte. A könnyek még mindig az arcomat mosták, de már nem törődtem vele. A biztonság kedvéért bekötöttem magam és pityeregve néztem az elsuhanó fákat az ablakon.

Fél órányi csendes utazást követően egy gyönyörű helyen álltunk meg. Nem is tudom mihez hasonlítani a látványt. Talán olyan volt, mint mikor egy magas domb-, vagy hegytetőről nézünk szét. A táj gyönyörű volt és ami a legmegnyugtatóbb, hogy rajtunk kívül csak a szél susogását lehetett hallani. Miután kiszálltunk, azonnal körülnéztem és csodáltam a kilátást, Olivér pedig jót mosolygott rajtam.

-Mi az? – kérdeztem.

-Semmi. Csak olyan aranyosan gyönyörködsz a tájban.

-Mert csodaszép. Hogy találtál rá?

-Gyere. – nyújtotta a kezét. Mentem vele és egy nagyobb kőtömbre ültünk le. – Régebben nem egészen ilyen barátaim voltak, mint most ti. Egy bandába tartoztam és mi voltunk úgymond a menő csávók. Csak egy volt a baj, még pedig, hogy Norbi volt a főnök. Mindent megkapott, amit akart, köztük a barátnőmet is. És aznap, mikor elvette őt tőlem, megfogadtam, hogy ott hagyom a bandát. Nagyon padlóra kerültem és akkor éjjel kegyetlenül berúgtam és úgy ültem fel a motorra. Csak mentem ész nélkül és valahogy ide keveredtem. Azóta, ha rossz kedvem van, vagy, ha csak egyedül szeretnék lenni, mindig kijövök ide. – mesélte, én pedig kíváncsian hallgattam.

-Hűűűű!

-Mi az? – nézett rám kérdőn.

-Nem gondoltam volna, hogy valaha is bandáztál.

-Voltak rossz döntéseim az életben, de még mindig itt vagyok.

-Szerencsére. És hogy keveredtél ki ebből az egészből? – kíváncsiskodtam tovább.

-Ez most lehet, hogy ironikus lesz, de egy lány segítségével.

-Elmondod?

-Ha érdekel, akkor igen. Szóval, egy véletlen folytán megismerkedtem ezzel a lánnyal. Bellának hívták és ugyanolyan gyönyörű és csupa szív lány volt, mint te. – nézett rám mosolyogva, majd folytatta. –Sokat találkoztunk nap, mint nap és egyszerűen beleszerettem. Ő adott erőt ahhoz, hogy kilépjek és, hogy az álmaimat kövessem. Talán ő az a lány, akire azt mondhatom, hogy tiszta szívemből szerettem.

-És mi lett vele?

-Követte az álmait és kiment Angliába. – hajtotta le a fejét.

-És azóta nem is beszéltetek?

-Nem sűrűn. Pedig eleinte rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, de aztán valahogy megszakadt.

-Gondolom hiányzik.

-Igen. Igazából soha nem mondtuk ki, hogy vége, de azzal, hogy elment, mindent megnehezített. Aztán jöttél te és egy kicsit jobban viselem azóta a hiányát.

-Látom, még mindig szereted.

-Nem. Vagyis nem tudom. Amióta jóban lettem veled, leülepedtek az érzéseim.

-Te most azt akarod mondani, hogy érzel valamit irántam? – tettem fel kicsit félve a kérdést, de már régóta kíváncsi voltam rá.

-Őszintén szólva, nagyon megkedveltelek és a srácok határozottan állítják, hogy szerelmes vagyok beléd, de így felelevenítve a múltat, lehet, hogy csak azért érzek így, mert pótolni szeretném Bellát és te egy tökéletes lány vagy. – mondta, mire kicsit összezavarodtam.

-Ezt most nem igazán tudom hova tenni. Oli, nekem nagyon fontos vagy, de csak, mint barát.

-Tudom és ezt tiszteletben tartom. Csak olyan bonyolult lett ez az egész.

-És nem gondoltál még arra, hogy felvedd a kapcsolatot vele?

-Dehogynem. Csak ennyi eltelt idő után szerintem azt sem tudja, hogy ki vagyok.

-Ne mondj ilyet! Ha ő is annyira szeretett, mint te őt, akkor biztos, hogy sokat gondol rád. És én a helyedben felhívnám.

-De félek, hogy már talált valaki mást.

-Ha nem próbálod meg, akkor nem fogod megtudni, hogy érez-e még valamit irántad.

-Na jó. Váltsunk témát. Kérdezhetek valamit? – nézett rám.

-Persze.

-Hol voltál az éjjel? – tette fel kínos kérdését. Lehajtottam a fejem, mert szégyelltem magam az éjszaka történtek miatt.

-Hát…. – kezdtem végül bele. – Először egy kocsmában ittam totál részegre magam, majd hazafelé menet egy csapat pasi rám támadt, és ha Krisztián nem lép közbe, akkor most valószínű nem itt ülnék.

-Úristen! De ugye nem bántottak? És mit keresett ott Krisztián? – faggatott aggódva.

-Szerencsére nem bántottak és fogalmam sincs, hogy került oda, de tény, hogy megmentett. Mivel nem akartam hazamenni, ezért elvitt magához és ott éjszakáztam.

-Kettesben azzal az őrülttel? – kerekedtek ki szemei.

-Nem. Még hárman voltak rajtunk kívül a házban. És meglepően kedves volt velem. Nem használta ki a helyzetet, pedig amilyen állapotban voltam, megtehette volna.

-Legalább tett egy jó dolgot is.

-Igen. – hagytuk annyiban a beszélgetést és csendben néztük a gyönyörű naplementét.