33. rész

Sziasztok! Itt is van az újabb rész. Köszönöm a visszajelzéseket és továbbra is várom a komikat. Elöljáróban annyit, hogy mostantól egy jó darabig kissé depis részek következnek, de remélem tetszeni fog. Nem is mondanék többet. Jó olvasást és hagyjatok nyomot magatok után. :))

Elérkezett a döntő napja. Szikivel a 3 nap alatt szinte alig láttuk egymást. Mondjuk, így legalább elkerültünk néhány kelletlen veszekedést. Az utóbbi időben elég feszült köztünk a levegő. Itt volt ez a Zsanis ügy, akkor a vita Olivérrel és a verseny miatt is ingerültebb vagyok a kelleténél. Az a bizonyos álom meg még mindig nem hagy nyugodni. Folyamatosan a két fiú jár a fejemben és minél többet gondolok rájuk, annál jobban összezavarodok. Ma is ott lesznek a döntőn és nagyon remélem, hogy nem fognak balhézni. Idegesen pakoltam be a cuccaimat a kocsiba és Tomira vártam, hogy végre elinduljunk.

-Jövök!- szedte elő a kulcsot és beszálltunk.- Nyugi, menni fog!- biztatott.- Viszont, valamiről beszélnünk kell!

-Miről?- néztem rá kérdőn.

-Anyának szüksége van rám otthon és egy hétre haza kell utaznom.- mondta.

-Mi? De történt valami?

-Az most hosszú lenne. Majd ha visszajöttem elmondom. De megleszel addig egyedül a lakásban?

-Persze. Nagy lány vagyok már. És mikor indulsz?

-Holnap kora reggel.

-Már is? Akkor add át üdvözletem a szüleidnek.

-Meglesz.- parkolt le a színház előtt. Kiszedtem ruháimat a hátsó ülésről és bementünk. A portán elnavigáltak az öltözőhöz és teli izgalommal léptem be a kis helyiségbe. Becsuktam az ajtót és relaxálásképp zenét hallgattam öltözés közben. Épp elkészültem a hajammal, mikor kopogtak, majd 10 kíváncsi szempár gazdája lépett be. Örültem, hogy eljöttek a srácok a barátnőikkel és Réka meg Peti is. Mindenkit megölelgettem és kaptam tőlük néhány biztató szót. Néhány perc múlva kimentek, hogy elfoglalják helyüket a közönség soraiban. Lassan közeledett a kezdés, így sminkem megigazítása után én is elhagytam az öltözőt. A hosszú folyosón a színpad felé igyekeztem, mikor valaki hátulról elkapta a karom és nekinyomott a falnak.

-Mit akarsz?- próbáltam szabadulni szorításából, de hiába.

-Csak sok sikert szeretnék kívánni!- simított végig arcomon, ami nagy undort váltott ki belőlem.

-Hagyj békén!- ütögettem mellkasát, de nem engedett.

-Ne játszd már az agyad! Tudom, hogy még mindig engem akarsz!- jött egyre közelebb, mígnem mellkasunk már összeért.

-Eressz el!- kezdtem kiabálni, mikor valaki lerángatta rólam és behúzott egyet neki, mire Krisz elterült a földön.

-Jól vagy?- sietett hozzám a megmentőm. Úgy lefagytam, hogy csak könnyes szemmel bólintottam.

-Ezt nem kellett volna kisgyerek!- állt fel a földről és dühösen a szőkeség felé indult.

-Fejezd már be ember!- álltam elé, összeszedve minden bátorságom.

-Mi van? Már ő a kis lovagod, nem a másik?

-Takarodj!- mondtam idegesen.

-Ennek még nincs vége!- nézett fenyegetően Olivérre, majd rám és elment.

-Nem bántott?- lépett elém és aggódva nézett rám.

-Nem.- ráztam meg a fejem és kitört belőlem a zokogás.

-Shhhh. Ne sírj!- húzott magához és szorosan megölelt.

-Köszönöm.- nyögtem ki nehézkesen.

-Nem hagyom, hogy bántson!- suttogta, miközben a hátam simogatta. Fejem a mellkasába temettem és mélyen beszippantottam illatát. Jó pár percig állhattunk mozdulatlanul, mikor valaki megjelent mögöttünk.

-Itt meg mi folyik?- hallottam meg Sziki hangját és azonnal elengedtem Olivért.- Kérdeztem valamit!- váltogatta köztünk tekintetét.

-Krisztián rátámadt Lexire!- szólalt meg végül Oli.

-Úristen! Jól vagy kicsim?- termett ott mellettem és megölelt.

-Igen. Szerencsére Olivér itt volt és megvédett.- néztem hálásan a szöszire.

-Köszönöm Olivér.- hallottam Szikitől ezt a fura mondatot.

-Én most megyek.- szólt zavartan, majd magunkra hagyott.

-ÚÚ! Már a színpadon kéne lennem!- kaptam a fejemhez és letöröltem a könnyeim.

-Biztos minden oké?- fogta két keze közé arcom.

-Persze.- erőltettem magamra egy  halvány mosolyt, majd a színpad felé siettem. Mikor odaértem, pont rám került a sor. Remegő lábakkal léptem a közönség elé és az első sorban megpillantottam a többieket. Tekintetem összetalálkozott a szösziével, aki egy biztató mosolyt küldött felém, majd elindult a zene és átadtam magam a pillanatnak. Kitörtek belőlem az érzések, így koreográfiámtól eltérően azt csináltam, amit abban a percben éreztem. Mikor elhallgatott a zene, gyorsan meghajoltam és azonnal elhagytam a színpadot. Megkönnyebbülve rogytam le az egyik székre és onnan néztem a maradék versenyzőt. Miután az utolsó ember is végzett, a zsűri elvonult meghozni döntését.

-Csöpi jól vagy?- rohantak hozzám Tomiék.

-Igen. Semmi gond.

-Ha meglátom azt a férget, megölöm!- dühöngött.

-Hagyd! Nem kell nagyobb baj. Olivér nem tudom elégszer megköszönni, hogy ott voltál!- hálálkodtam.

-Nem kell megköszönnöd.- mosolygott.

-Kérjük a versenyzőket a színpadra!- szólt a műsorvezető.

-Mennem kell!- álltam fel és a kért helyre indultam. Kb 2 méter távolság volt köztem és Krisztián közt, amitől egyre jobban maga alá kerített a félelem.

-A férfi kategória győztese, a 9-es számmal rendelkező Krisztián!- kiáltotta a mikrofonba. Hatalmas tapsvihar szólalt meg hirtelen és innentől csak 1 kívánságom volt, mégpedig, hogy ne én legyek a másik nyertes.

-A lányok közül pedig a szerencsés nyertes a 2-es számot viselő Alexa!- mikor kimondta a nevem, sokkolva temettem tenyerembe arcomat. Nem tudom hogyan tovább. Ezzel aláírtam a halálos ítéletem.

-Gyertek közelebb!- húzott minket egymás mellé.- Még egyszer nagy tapsot a két győztesnek, akik a világbajnokságon fogják képviselni az országot!- kiabált lelkesen a mikrofonba, én pedig könnyeimmel küszködve rohantam le a színpadról. Sziki egyből megölelt és ijedten bújtam hozzá.

-Réka mondd, hogy valahogy kiszállhatok!- néztem rá reménykedve.

-Sajnos nem. Ez benne van a szerződésben is.- közölte a borzalmas tényt.

-Na mi  van cica? Nem is örülsz?- jött felém öntelten Krisztián.

-Most boldog vagy? Elérted a célod!- üvöltöttem vele.

-Én vagyok a legboldogabb. Holnap várlak 2-kor a próbateremben!- vigyorgott, majd elment.

-Biztos nem tehetünk semmit?- kérdezte Bence is.

-Nem. Sajnálom Lexi, de ezt végig kell csinálnod!

-Képtelen vagyok rá!- motyogtam halkan.- Tomi hazaviszel?- néztem rá.

-Persze.

-Majd én.- vágott közbe Sziki. Elköszöntem mindenkitől és hazaindultunk. Egész úton kedvetlenül bámultam ki az ablakon. Mikor kiszálltunk, láttam rajta, hogy mondani akar valamit, ezért kérdőn néztem rá.

-Olivér mégis hogy került oda?- kérdezte.

-Fogalmam sincs. De pont a legjobbkor érkezett.

-Ja. Örömmel játszotta a hős megmentőt.

-Ugye ezt most nem mondod komolyan?

-Miért? Olyan odaadóan ölelgetett, mintha ő lenne a barátod.

-Most komolyan a féltékenységi hisztidet kell hallgatnom? Nincs elég problémám így is, de a pasim is, akitől azt várnám el, hogy mellettem álljon, a hülyeségeivel traktál! Hát köszönöm szépen!- ordítottam le, majd otthagyva felsiettem a lakásomba. Egyszerűen nem ismertem rá. Mintha nem is az az ember lenne, mint akit megismertem. Idegesen rontottam be az ajtón és vágtam földhöz a táskám. A könnyek azonnal utat törtek maguknak és patakokban mosták arcom. Magamra zártam az ajtót és bekucorodtam ágyamba. Már este 10 óra is elmúlt, de tudtam, hogy nem fogok tudni elaludni. Először zenehallgatással próbáltam megnyugodni, de nem sokat segített. Egy órányi szenvedés után a fürdőszobába mentem és egy perzselően forró fürdőt vettem. Ezután visszabújtam a takaró alá, de csak a szörnyű gondolatok cikáztak fejemben. Mi lesz, ha újra bántani fog? Ez elég valószínű a mai eset után. És a kapcsolatom Szikivel is egy nagy mélyponton van mostanában és úgy érzem, csak rosszabb lesz. A múltkori rémálmom egy része ma valóra vált. Tudtam, hogy muszáj beszélnem valakivel, de csakis egy emberre számíthattam. Elővettem a telefonom és bíztam benne, hogy még nem alszik és felveszi.

Olivér szemszöge:

Mikor megláttam, hogy valaki a falhoz nyomja Lexit, rögtön tudtam, hogy ki az és cselekednem kellett. Szerencsére nem esett bántódása, de nagyon megrémült. És most, hogy minden nap ezzel az elmebeteg állattal kell lennie, még jobban féltem. Napról napra egyre jobban szeretem ezt a lányt. Ahogy a folyosón öleltük egymást hosszú percekig, azt kívántam, hogy az a pillanat soha ne érjen véget. Rossz volt látni, hogy annak ellenére, hogy én voltam ott mellette, mégis Szikivel ment haza. Miután mi is hazaértünk a srácokkal, gyorsan lefürödtem és aludni mentem. Az éjszaka közepén telefonom csörgése ébresztett fel és ahogy az erős fény hatására kitisztult a látásom, észrevettem, hogy Lexi neve villog a kijelzőn, így habozás nélkül felvettem.

-Haló.- szóltam bele rekedtesen.

-Szia. Felébresztettelek?- kérdezte vékony hangján.

-Igen. De semmi baj. Gond van?

-Csak nem tudok aludni és muszáj beszélnem valakivel.

-Öt perc és ott vagyok!

-Köszönöm.- nyomtuk ki. Azonnal kiugrottam az ágyból és az első szembejövő ruhadarabot magamra kaptam és próbáltam észrevétlenül kilopózni a házból. Miután ez sikerült, szélsebesen rohantam a szomszédba. Nagyon örülök, hogy engem hívott. Ez azt jelenti, hogy bízik bennem és szüksége van rám. De mi van Szikivel? Talán megint összevesztek? Mondjuk ezen nem lepődnék meg. Gyorsan felszaladtam az emeletre és az ismerős kis lakás ajtaján kopogtam, mire rögtön kinyílt az ajtó és egy kisírt szemű szomorú kicsi lány fogadott.

-Minden rendben?- mentem be a nappaliba, majd azon keresztül a szobájába követtem, ahol leültünk az ágyára.

-Ne haragudj, hogy iderángattalak az éjszaka közepén, de úgy érzem, te vagy az egyetlen, akivel beszélhetek. Tomi Rékánál, holnap pedig elutazik, Sziki pedig….- hagyta levegőben a mondatot.

-Összevesztetek?- néztem komor arcára.

-Igen. Pont amikor a legnagyobb szükségem lenne rá, akkor tör ki belőle a féltékenység!- csuklott el hangja és könnyek szöktek ki gyönyörű szeméből.

-De kire féltékeny ennyire?

-Szerinted?- emelte rám tekintetét és azonnal leesett a dolog. Szorosan magamhoz húztam és próbáltam megnyugtatni. Hosszú ideig tartó néma csend után kibújt ölelésemből és könnyes szemeivel rám nézett.

-Tudod a minap volt egy elég fura és egyben rémisztő álmom, ami ma részben valóra is vált.

-És mi volt az?- kérdeztem, mivel kíváncsivá tett.

-Krisztián rám támadt és Sziki csak ott állt és nevetett, majd megcsókolta Zsanit. És tudod ki volt a megmentőm? Te.- mondta, mire csodálkozva néztem rá.

-Rám mindig számíthatsz!- pusziltam hajába.

-Oli.- pillantott rám.

-Igen?

-Ne mondd el senkinek, hogy itt voltál jó?

-Persze. Bízhatsz bennem.

-Köszönöm.- fordult felém és megölelt.

-Szeretnéd, hogy elmenjek holnap veled a próbára?

-Aranyos vagy, de biztos sok dolgod van és ezzel egyedül kell megbirkóznom.

-Semmi dolgom és szeretnélek elkísérni. Féltelek attól az őrülttől.

-Elhiheted, hogy mennyire félek tőle, de muszáj lesz valahogy leküzdenem a félelmet.

-Elkísérlek jó? Legalább most az egyszer!

-Rendben. És nagyon jól esik, hogy ennyit törődsz velem.- fedeztem fel arcán egy apró mosolyt.

-Ez csak természetes!

-Sajnos nem mindenkinek.- hajtotta le fejét.

-Nyugi. Úgy is kibékültök, mint mindig.- próbáltam vigasztalni.

-Nem hiszem. Mostanában mindenen összeveszünk és nem olyan a viszonyunk, mint eddig.

-Szereted?- kérdeztem.

-Igen, de úgy érzem, hogy eltávolodtunk egymástól és kölcsönösen veszítjük el egymás bizalmát.

-Ebben nem igazán tudok segíteni. Először tisztázd le magadban, hogy mit szeretnél és azután beszélj vele!- próbáltam jó tanácsot adni neki.

-Igazad van. És még egyszer bocsi, hogy ilyen későn zargattalak a problémáimmal.

-Tudod, hogy bármikor számíthatsz rám. Most viszont próbálj meg aludni!- simítottam végig puha arcán.

-Mindent köszönök.- nyomott egy puszit arcomra.

-Jó éjt.- mosolyogtam rá, majd hazaindultam. Szegény teljesen ki van készülve. Rossz őt ilyen boldogtalannak látni, de mindent meg fogok tenni, hogy ez megváltozzon. Mint egy betörő, olyan halkan nyitottam ki az ajtót és osontam be rajta. Szerencsére senkinek nem tűnt fel a kis kimaradásom. Bár semmi közük nem lenne hozzá.Mivel megkért rá, ezért véletlenül sem szólok erről senkinek. Teljesen megbízik bennem és ez a legfontosabb. Már igencsak hajnali 3 volt, ezért álmosan visszafeküdtem és folytattam az alvást.