40. rész

Halihó! Megjöttem a kövi résszel. Egyszerűen le vagyok nyűgözve a sok-sok komitól és pipától, amiket az előző részhez kaptam. Nagyon nagyon köszönöm. Elmondhatatlan érzés olvasni azt a sok szépet, amit a történetről írtatok nekem. A héten még igyekszem többször jelentkezni, mert sajnos jövőhéten már itt az iskola. Addig is élvezzétek ki az utolsó napokat. Jó olvasást kívánok és szintén szeretnék sok-sok véleményt. :)) Kövi rész csütörtökön, a másik blogon pedig holnap. :))

Tomi szemszöge:

Egy hét otthon töltött idő után itt volt az ideje hogy visszainduljak Pestre. Nagyon jó volt újra látni a szüleimet, csak bár ne történt volna ilyen szörnyű dolog. Anyát nagyon nehéz volt egy kicsit jobb kedvre deríteni. Mondjuk, ha egy számunkra nagyon fontos személyt veszítünk el egyik napról a másikra, nem könnyű az élet. Két óra vonatozás után buszoznom kellett hazafelé, ugyanis Csöpi ki volt kapcsolva. Miután leszálltam a járműről, felcipeltem a bőröndöm az emeletre és előkerestem a lakáskulcsom. Mikor azonban beléptem az ajtón, nem várt látvány fogadott. Sziki és Olivér a kanapén aludtak ülve. Becsaptam az ajtót, mire ijedten felriadtak.

-Tomi!- fogta Sziki a fejét.- Már azt hittem Lexi az.

-Ti mit csináltok itt? És hol van Csöpi?- néztem álmos fejükre.

-Azt sajnos mi sem tudjuk.- válaszolt Olivér.

-Mi az, hogy nem tudjátok? Mi folyik itt?- kezdtem dühbe gurulni.

-Tegnap elrohant és azóta nem tudunk semmit róla.

-De mégis miért? Valaki mondja el mi van, mert kezdek ideges lenni!

-Az van, hogy mostanában sokat veszekedtünk és egyik éjjel nagyon ki voltam, sokat ittam és valószínűleg lefeküdtem Zsanival. Tegnap pedig megtudta és elrohant, azóta pedig semmi hír róla. – mondta Sziki.

-Úristen! Megcsaltad, te szerencsétlen? – förmedtem rá.

-Tomi, nyugodj le! – állt fel Olivér.

-Merre kerestétek?

-Már minden létező helyen kutattuk és az ismerőseit is felhívtuk, de semmi.

-Hát ez kurva jó! Ha valami baja esett, halott ember vagy!- néztem fenyegetően a barna hajú fiúra.

Alexa szemszöge:

-Fiúk, mondjatok már valamit! – kezdtem pánikba esni.

-Maradj csendben és szorosan mögöttem! – utasított Krisz és engedelmeskedtem neki. Az egyik kigyúrt pasas egy erős rúgással nyitotta ki a kaput és az egész banda felénk közeledett.

-Mit akartok itt?- lépett elő Martin.

-Na ugyan mit, kisgyerek? Tudod nem szeretem, ha elveszik tőlem, ami az enyém és ti pontosan ezt csináltátok! – rántott elő egy kést a zsebéből, mire azonnal összerezzentem és egyre erősebben szorítottam Krisztián kezét.

-Ki ez a kis csaj? – nézett rám. – Dögös vagy, angyalom! – indult felém.

-Hagyd békén! – szólt rá dühösen Krisz.

-Na mi van öcsisajt? Ha még egyszer rárepültök valamelyik kliensemre, akkor meglátogatom a lányt! És én a helyedben nem állnék le ilyen pancserekkel! – nézett rám, majd  zsebébe csúsztatta a szúróeszközt, ezután  fogták magukat és elmentek. Nagyon meg voltam ijedve és még mindig az előttem álló fiút szorongattam.

-Lexi, minden oké?- fordult felém és a szemembe nézett.

-Mi volt ez az egész? Mibe keveredtetek már megint?- néztem rá értetlenül.

-Jobb, ha nem tudod.

-Fogalmam sincs mi ez, de szálljatok ki belőle! Nem szeretném, ha a csávó beváltaná az ígéretét!

-Nem fog bántani.-  húzott magához és erősen megölelt.

-Megyünk? – néztem fel rá.

-Persze.- engedett el és beültünk az autóba, majd elindultunk. Semmi kedvem nem volt hazamenni, de muszáj volt. Fél órával később leparkolt a ház előtt és elköszöntem tőlük, majd még mindig félelemtől remegve felmentem. Kinyitottam az ajtót és ahogy beléptem a nappaliba, megláttam Tomit és két nem kívánatos személyt rajta kívül.

-Lexi! Végre! Jól vagy? – pattantak fel.

-Ti mit kerestek itt? Húzzatok innen a francba! – förmedtem rájuk.

-Csöpi jól vagy? – lépett elém Tomi.

-Olyan jó, hogy itt vagy!- bújtam hozzá azonnal.

-Minden rendben. Most már itt vagyok.- nyugtatott.

-Lexi, hallgass meg, kérlek!- hallottam Sziki hangját.

-Takarodjatok innen! Látni nem akarom egyikőtök sem! – tört ki belőlem a zokogás.

-Fiúk, menjetek már el! – szólt nekik Tomi is, mire végül elhagyták a lakást. – Csöpi, hol voltál egész éjjel? – nézett rám. Tudtam, hogyha elmondom, akkor ki fog bukni.

-Egy kocsmaszerűségben. – válaszoltam szemlesütve.

-Egészen mostanáig? Na ne hazudj!

-Krisznél voltam. –böktem ki végül.

-Hogy hol? Ugye ezt nem mondod komolyan? – nézett rám dühösen.

-Az éjjel valakik rám támadtak, ő pedig pont ott volt és segített.

-Persze, véletlenül ott volt. Kicsit sem átlátszó ! Ááááá!

-Tomi, hagyjuk már ezt!

-Nem hagyjuk! Vagy már elfelejtetted mit tett veled?

-Nem. Nem felejtettem el! De legalább te ne veszekedj velem. Rajtad kívül senkire nem számíthatok. – néztem rá könnyes szemekkel.

-Igazad van. Ne haragudj. Jól vagy?- húzott magához.

-Nem. Hazudott mind! Elegem van belőlük!

-Én még mindig nem fogom fel, hogy volt képes ezt tenni veled!

-Akkor én mit mondjak? És az egészben az a legszebb, hogy nem is tőle tudtam meg, hanem Olivértől.

-Ő legalább rád gondolt és elmondta.- védte a szöszit.

-De tudták mind és szó nélkül végignézték ahogy kibékülök vele.

-Sajnálom Csöpi.- nyomott egy puszit fejem búbjára.

-És mi a helyzet otthon?- váltottam témát.

-Semmi jó.- nézett rám szomorúan.

-Mi történt?

-Meghalt a nagyi és ezért kellett hazamennem. –gyűltek könnyek a szemébe.

-Úristen! Nagyon sajnálom! Szüleid hogy viselik?

-Anya nagyon rosszul, de apával próbáltuk megnyugtatni.

-És te hogy vagy?

-Nem túl jól. Nagyon szerettem a nagyit és hiányzik. – borult a nyakamba. Vigasztalóan átöleltem és hosszú ideig voltunk egymás karjaiban. Elmondhatatlanul hiányzott és most még jobban mellette kell lennem, mert nagy szüksége van rám, ahogy nekem is rá.

-És Réka?

-Szünetet tartunk.- szomorodott el ismét.

-Mi? De miért?- csodálkoztam.

-Nem jöttünk ki túl jól mostanában és így találtuk a legjobbnak.

-Miért nem mondtad?

-Mert neked is van egy csomó problémád és nem akartalak az enyémekkel is terhelni.

-De legjobb barátok vagyunk és tudod, hogy mindenben számíthatsz rám!

-Igen tudom.- mosolyodott el egy picit.

-Akkor te sem lehetsz jobb passzban nálam.

-Hát nem.

-Ha nem haragszol, én lezuhanyzom.- keltem fel.

-Menj csak.

A fürdő felé vettem az irányt és levettem piszkos ruháim, majd beálltam a forró víz alá. Jó ideig folyattam magamra a vizet, eközben a tegnapi és mai történések kavarogtak a fejemben. Hatalmas káoszt éreztem odabenn. Soha nem fogok Szikinek megbocsátani. Fogalmam sincs hogy fogok ezután együtt dolgozni velük. És itt van ez a reggeli dolog is Krisztiánnal. Nagyon remélem, hogy nem fog belekeverni a hülyeségeibe, mert így is kész szappanopera az életem. Komolyan rosszabb, mint a Barátok közt. 

Miután eleget pazaroltam a vizet, elzártam és magam köré tekertem egy törölközőt. Bementem a szobámba és felöltöztem. Bekapcsoltam a mobilom és 60 nem fogadott hívás és 23 sms várt rám. Nem érdekeltek, így kitöröltem mindet. Épp vissza akartam menni Tomihoz, mikor megcsörrent az imént említett készülék. Nem akartam senkivel beszélni, de Kristóf neve villogott a kijelzőn, ezért felvettem.

-Haló.- szóltam bele.

-Szia Lexi. Van pár perced?

-Persze. Mondd csak.

-Arról lenne szó, hogy felkérték a  ByTheWay-t és az MDC-t péntekre egy közös produkcióra és ehhez kéne egy koreográfia.

-De hát az holnap után van!Kösz, hogy nem holnap szólsz!

-Bocsánat, de nekem is csak tegnap mondták és nem tudtalak elérni. Be tudsz ma jönni?

-Nem lehetne holnap? Borzalmas napom van és nem szeretnék most emberek közé menni.

-Jó, akkor holnap. 10-re hívom őket a terembe.

-Rendben. Ha nincs más, akkor leteszlek.

-Csak ennyit akartam. Szia.- köszönt el.

-Szia.- nyomtam ki.

Remek. Állítsak össze egy nap alatt hét embernek egy koreográfiát, ismeretlen zenére! Más se hiányzott az életemből. Már előre látom, hogy kész szenvedés lesz ez a holnapi nap is. Ha csak rágondolok, hogy Szikit kell egész nap bámulnom, elkap a sírógörcs. Nyeltem egy nagyot és inkább átmentem Tomihoz.

-Bejöhetek?- nyitottam be halkan szobájába.

-Persze.- tette félre laptopját és rám figyelt. Leültem mellé, mire arrébb csúszott, hogy odafekhessek.

-Annyira rossz volt nélküled. Tiszta üres volt a ház.- néztem rá.

-Nekem is nagyon hiányoztál. Sőt a szüleidnek is.

-Ezt hogy érted?- csodálkoztam.

-Úgy, hogy összefutottam anyuddal a boltban és már nagyon bánja a történteket.

-Marhára bánhatja, ha még csak fel sem hív.

-Te tudod a legjobban, hogy milyen makacs. Pont, mint a lánya.- mosolyodott el.

-Haha. Nagyon vicces.- mondtam, mikor megszólalt a telefonja.

-Olivér az.- nézte csodálkozva.

-Ne vedd fel!- kérleltem.

-És, ha fontos?- nézett rám, majd fogadta a hívást.

-Szia. Igen itt van, de nem akar egyikőtökkel sem beszélni. Hagyjátok békén egy kicsit! – hallottam szavait, majd felém fordult.  – Beszélni akar veled.

-De én nem.- adtam határozott választ.

-Csöpi, beszélj már vele! Itt sír a telefonba.- mutatott a készülékre.

-Jó. Akkor mondd neki, hogy jöjjön át.- egyeztem bele.

-Azt mondta, hogy gyere át. Oké. Heló.- tette le.- Mindjárt itt van.

-Hurrá!- szóltam cinikusan.

-Miért rá haragszol? Ő csak jót akart.

-Persze. Azzal, hogy hazudott, mint a kis barátja.- mérgelődtem, mikor megszólalt a csengő.

-Ez gyors volt.- szólt Tomi.

-Megyek, kinyitom.- keltem fel és a bejárathoz indultam. Elfordítottam a kulcsot a zárban, majd kinyitottam. A szőkeség állt előttem, teljes életnagyságban. Szemében könnyeket és megbánást láttam. A szívem összeszorult, mikor legördül arcán egy könnycsepp. Nem tudom miért, de megsajnáltam.

-Bejöhetek?- kérdezte halkan.

-Gyere.- tártam ki az ajtót. A nappaliba mentünk és leültünk a kanapéra.

-Lexi, én annyira sajnálom.- kezdett bele.

-Hagyjuk ezt Olivér! Hazudtál!

-Én elakartam mondani, csak….- nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis ismét megszólalt a csengő. Egy nagy sóhaj kíséretében felálltam és kinyitottam.

-Réka, te mit keresel itt?- lepődtem meg látványától.

-Beszélni szeretnék Tomival. Itthon van?- nézett rám szomorúan.

-Persze. Gyere.- engedtem be.

-Szia Olivér.- köszönt vendégemnek, aki viszonozta ezt.

-Tomi!!!!- kiáltottam neki.

-Mi az?- jött ki, de elakadt a szava, mikor meglátta a lányt. – Hát te?

-Beszélnünk kell!

-Menjünk be a szobámba, had beszéljenek.- néztem a szöszire, majd felállt és követett. Becsukta maga mögött az ajtót, majd leültünk az ágyra. Percekig ültünk némán, egymást fürkészve, végül megtörte a kínos csendet.

-Lexi, én…én…. – dadogott és egy értelmes mondat nem jött ki a száján.

-Te, te! Bökd már ki végre, hogy mit akarsz! – szóltam rá.

-Én el akartam mondani, csak Sziki a lelkemre kötötte, hogy egy szót se! Adtam neki 3 napot, hogy elmondja, de nem tette meg. Egy rémálom volt az a 72 óra. Legszívesebben minden percét melletted töltöttem volna, de kénytelen voltam elkerülni  téged, mert nem tudtam volna a szemedbe nézni. Már tudom, hogy azonnal szólnom kellett volna. Hatalmasat hibáztam és most iszonyatos lelkifurdalásom van! – dőlt ki belőle minden és egy hatalmas sóhaj hagyta el száját, miután befejezte mondandóját.

-És most mit vársz tőlem?

-Semmit. Én megértem, hogy most utálsz és azt is, ha soha többé nem állsz velem szóba, csak arra kérlek, hogy ne csinálj semmi hülyeséget! – nézett rám aggódva.

-Tudod ez nagyon mókás.- nevettem fel kínosan.

-Micsoda?- nézett rám értetlenül.

-Az, hogy úgy esedezel a bocsánatomért, mintha te csaltál volna meg. Közben csak az idióta barátodat védted. Neki ahhoz nem volt bátorsága, hogy elém álljon és a szemembe mondja az igazságot, de te megtetted helyette. Ha nem is azonnal, de elmondtad és ezért hálásnak kellene lennem, nem pedig haragudni rád.

-De akkor is az én hibám. Ha nem így mondom el, akkor nem rohansz el és nem tűnsz el egész éjszakára!

-Olivér, ne okold már magad! Te vagy az egyetlen, aki méltóztatott arra, hogy elmondja az igazat. Ha nem tőled tudom meg, akkor ki tudja meddig hazudozott volna!

-Meg tudsz nekem bocsátani?- nézett rám kiskutya szemeivel.

-Igen. – mosolyodtam el halványan, mire azonnal magához ölelt.

-Köszönöm.- suttogta fülembe. – Kristóf szólt a holnapról? – engedtük el egymást.

-Igen. Bele se merek gondolni, mi lesz, ha meglátom.

-Én ott leszek melletted és a srácok is.- tette hatalmas kezét enyémre.

-Köszönöm Oli. – mosolyogtam.

-Asszem én megyek, mert későre jár. Reggel találkozunk. – állt fel.

-Várj, kikísérlek. – mentem utána. A nappaliban nagy örömmel láttam Tomiékat ölelkezni. Nagyon remélem, hogy kibékültek.

-Akkor jó éjt.- fordult szembe velem és egy puszit nyomott az arcomra.

-Jó éjt.- engedtem ki és becsuktam mögötte az ajtót.

-Ugye minden rendben köztetek? – néztem Tomira és Rékára.

-Teljes mértékben. – csókolták meg egymást.

-Nagyon helyes. Viszont én megyek aludni. Jó éjt. – küldtem feléjük egy mosolyt.

-Jó éjt. –szóltak egyszerre és bezárkóztam a szobámba. Beállítottam az ébresztőt, majd ágyba bújtam. Nem akartam semmire és senkire gondolni, csak kipihenni az előző napot és éjszakát. Lehunytam a szemem és villámgyorsan elmerültem az álmok világában.