Új történet!!

Sziasztok! De rég jártam erre! :D Ha valaki néhanapján még erre téved, azzal szeretném megosztani legújabb történetem, ami egy gimis sztori lesz, telis tele izgalmakkal és fordulatokkal. Hálás lennék, ha benéznétek. A linket itt találjátok! :) https://www.wattpad.com/story/93726527-alone

Új blog!!!

Sziasztok! Nem tudom, hogy néhanapján erre téved-e még valaki, de azért ide is kiteszem, hogy elkezdtem egy új blogot és nagyon örülnék, ha legalább annyi olvasója lenne, mint ennek a történetnek. Azt megígérhetem, hogy izgalmas lesz, úgyhogy arra kérlek titeket, ha szívesen olvasnátok, akkor nézzetek be és iratkozzatok fel. :) Ölelés :)
Itt lenne a link: http://ineedyoustory.blogspot.hu/

Epilógus

Sziasztok! Nos, elérkezett a búcsú pillanata. Nem is tudom elégszer megköszönni nektek ezt a közel egy évet, amit velem és a történet olvasásával töltöttetek. Soha nem gondoltam volna, hogy a fantáziám szüleményének ennyi olvasója lesz. Nem bántam meg, hogy elkezdtem a blogot, hiszen általa sok-sok csodálatos embert ismerhettem meg. És igen, ezek ti vagytok. Köszönöm a 22 feliratkozót, a 372 kommentet, a több mint 43000 oldalmegtekintést és a kedves szavakat, amiket minden egyes rész után kaptam tőletek. Az utolsó rész azt hiszem meghozta a remélt hatást, hiszen rengeteg kommentet kaptam, mind itt, mind pedig facebookon. Próbáltam mindegyikre válaszolni és elképesztően jó érzés volt minden egyes szót végigolvasni. Nem fogok eltűnni, a másik blogomat természetesen folytatni fogom és gondolkodom egy újabb Szikis történeten, de ezt maximum az érettségi után valósítom meg. Nagyon fog hiányozni ez az egész, mert egy év alatt nagyon hozzá tudunk szokni dolgokhoz. De mint mondani szoktam, egyszer sajnos mindennek vége szakad. Még egyszer köszönöm, hogy velem tartottatok és búcsúzóul olvassátok el ezt a néhány gondolatos epilógust. Minden jót kívánok nektek, legyetek boldogok, tanuljatok sokat és mindig mosolyogjatok. :)) Hatalmas ölelést küldök mindenkinek. :)



Szerelem. Hogy is definiálhatnám ezt a nyolc betűs szót, ami fenekestől felfordítja annak az életét, aki a hálójába esik. Az érzés, amikor megtalálod a másik feled és ketten egy egésszé kiegészülve harcoltok a boldogságért, semmihez sem fogható. Ez a különleges jelenség megtanít mindarra, aminek az életben elég jelentős szerepe van, mégpedig szeretni. Mit is jelent az, amikor valakit szeretünk? Megpróbálom szavakba önteni, de szinte képtelenség. Az a pillanat, amikor az önzőség megszűnik és az tesz boldoggá, hogy adhatunk a másiknak. Legyen az egy bók, egy szál virág, vagy egy ölelés. Nem az számít, amit kapunk, hanem a másik fél reakciója a szívből jövő gesztusunkra. A szeretet leírhatatlan, megfoghatatlan, mégis jobban jelen van az életünkben, mint akármelyik tárgy. És ha a tökéletes felek egymásra találnak, akkor bontakozik csak ki igazán a csoda. A pillanat, amikor egymás szemébe néznek és minden érzést és gondolatot ki lehet olvasni a másik fél tekintetéből valami leírhatatlan dolog. Lehet, hogy közhelynek hangzik, de Sziki nélkül eddig üres volt az életem. Persze akkor még nem tudtam, hogy létezik két ember között ilyen szoros kötelék, de szerencsére mára már tapasztaltabb lettem. Soha nem fogom elfelejteni a közös pillanatokat és most, hogy egy év eltelt az esküvőnk óta, büszkén mondhatom, hogy boldogabb vagyok, mint valaha és ezt az érzést az is fokozta, hogy egy csöppség növekszik a pocakomban. Az orvos szerint makk egészséges és amíg élek, előttem lesz az a kép, mikor megláttam Sziki arcát a hír hallatán. A kapcsolatunk alatt nem láttam még annyira boldognak, mint akkor. Szó szerint madarat lehetett volna vele fogatni, mikor tudatosult benne a tény, hogy apa lesz. Azóta úgy vigyáz rám, mint egy hímes tojásra, ami nagyon jól esik. Időközben Tomi és Réka is eljegyezték egymást, a srácok pedig nem változtak semmit sem. Folyton azon veszekedtek, hogy ki legyen a pici keresztapja, de megnyugtattuk őket Szikivel, hogy mindnyájan azok lehetnek. Nem lehetek elég hálás a sorsnak, amiért ilyen csodálatos emberek vesznek körül. Jobb barátokat nem is kívánhatnék  magamnak. Mindig mindenben mellettem állnak és a segítségemre sietnek, ha úgy adódna a helyzet. Szikiben pedig megtaláltam álmaim férfiját. Persze senki sem tökéletes, de nekem még a hibái is tetszenek. Az évek alatt kiismertük és megszoktuk egymást, úgyhogy mindketten tudjuk kezelni a másik dilijét. Levonva az életemről a tanulságot, mindössze annyit tanácsolnék mindenkinek, hogy legyen boldog. Ne akarjatok megfelelni másoknak, mert az életetek csakis rólatok szól! Mindig lesznek rosszakaróink, de meg kell nekik mutatni, hogy mi az a boldogság. Útravalóul pedig annyit mondanék, hogy ne keresd a szerelmet, hagyd, hogy ő találjon rád! Úgy sokkal izgalmasabb és varázslatosabb az egész. Ahogy engem is, úgy titeket is motiváljon a jól ismert mottó: Never give up on your dreams!

68. rész

Hát sziasztok, drága olvasóim. Úgy tűnik, elérkeztünk ehhez a naphoz is. Nem gondoltam volna, hogy így eltelik a blog felett az idő, de itt az ideje, hogy vége legyen. Őszintén szólva, nagyon fog hiányozni, mert nem hittem volna, hogy ez a kis történet így a szívemhez fog nőni. Nem tudom, hogy tudnám megköszönni a sok-sok kommentet, pipát, feliratkozót és biztatást, amit kaptam tőletek. Nélkületek talán el sem jutott volna idáig a történet. Nagyon hálás vagyok érte és igyekeztem a befejezőrészt jól megírni. Hogy sikerült-e, azt majd ti megmondjátok. Még nem búcsúzom, mert jövőhéten érkezik még egy pár soros epilógus, aztán végleg bezárja kapuit a blog. Így utoljára még annyi lenne a kérésem, hogy aki olvasta a történetem, az hagyjon itt nekem pár szót emlékül, vagy egy pipát. Jó olvasást a végére és várom a véleményeket. :))




Sziki szemszöge:

Egy év, 52 hét, 365 nap. Pontosan ennyi idő telt el azóta, mióta megismertem Lexit. Tisztán emlékszem arra az estére, mikor megnyerte a táncversenyt és vele együtt mi is felhőtlenül boldogok voltunk, amiért egy ilyen csodálatos lányt kaptunk magunk mellé. Már akkor tudtam, hogy kell nekem, mikor először táncoltunk együtt. Ahogy teste az enyémhez simult, áramütésszerű mégis rendkívül jóleső bizsergés hatalmába kerültem. Először kissé távolságtartó volt, de miután megtudtam a titkát, közelebb engedett magához, aztán a többi meg jött magától. Soha nem gondoltam volna, hogy lehet valakihez ennyire erősen ragaszkodni, amíg nem sétált be ez a szeleburdi lány az életembe. Fogalmam sincs mihez kezdenék nélküle, de ebbe nem is akarok belegondolni. Sok mindenen keresztülmentünk együtt, vegyesen jó és rossz dolgokon is, de mind megtanítottak arra, hogy az élet nem egyszerű és mindenért keményen meg kell küzdenünk. Már elég régóta biztos vagyok abban, hogy vele szeretném leélni az életemet, úgyhogy ideje lépni ennek érdekében. Holnap lesz a születésnapja és egy olyan meglepetéssel készülök számára, amit soha nem fog elfelejteni. Hetek óta szervezkedünk a srácokkal, hogy minden tökéletes legyen. A meghívókat szétküldtük, a helyszínt kibéreltük, a díszletet a lányok magukra vállalták, a zenéről Bence gondoskodik, a tortát Oli intézi, én pedig az ajándékát őrizgetem már napok óta. Elég komoly lépésre szántam el magam, aminek jó néhány szemtanúja lesz alig 24 óra múlva. 
-Megjöttem! - hallottam csiripelő hangját a bejárat felől.
-Szia, Kicsim! - mentem ki a nappaliba.
-Mi a hézag? - lépett elém és karjait a nyakam köré fonta.
-Hiányoztál. - húztam magamhoz és a nyakába csókoltam. - Beszélnünk kéne a holnapról. - mondtam, mire felcsillant a szeme. - Az a helyzet, hogy egész nap dolgoznom kell és csak késő este érek haza. - közöltem, mire lehervadt arcáról az a gyönyörű mosoly. Nem szeretek hazudni neki, de muszáj, ha azt szeretném, hogy minden tökéletesen alakuljon holnap.
-Ne már! De miért pont holnap? - kérdezte csalódottan.
-Sajnálom. Én is csak ma tudtam meg.
-Jó, mindegy akkor! - engedett el, majd felvette Mazsit és leült vele a kanapéra.
-Ne legyél már ilyen! Ma együtt tölthetjük az egész délutánt! - ültem le mellé. Rám pillantott egy percre, aztán tovább simogatta a kutyát. - Lexi! - szóltam rá, majd kivettem a kezéből a szőrgombócot és leraktam a földre. - Ha tovább folytatod, megcsikizlek! - figyelmeztettem, mire elmosolyodott.
-Úgyse mered!
-Nem? Akkor csak figyelj! - mondtam, majd derekánál fogva letepertem a kanapéra és úgy elhelyezkedtem rajta, hogy ne tudjon mozogni. Pimaszul rámosolyogtam, ő pedig már rákészült arra, hogy szétcsikizem, de ehelyett lehajoltam hozzá és lassan rátapadtam ajkaira. Minden pillanatot kiélvezve ízlelgettük egymást, nyelvünk összefonódva simogatta egymást, pici ujjai pedig a hajamat túrták. Elmondhatatlan érzés őt csókolni. Mikor bőre az enyémhez ér és test melege engem is átmelegít, olyankor érzem igazán egésznek magam. A tökéletes pillanatunkat azonban Lexi mobilja szakította meg, mire lemásztam róla, ő pedig fogadta a hívást.
-Igen?... -Én vagyok.... - Ez komoly?.... - Rendben, köszönöm. Visszhall.
-Mi történt? - néztem rá kérdőn.
-Meghívtak holnapra valami nagy szabású táncgálára.
-Na, ez tök jó! - mondtam és próbáltam leplezni a mosolyomat. Eddig nagyszerűen halad a terv, aminek persze ez a kis kamu gála is része.
-De egyedül semmi kedvem menni.
-Szólj Tominak! Ha annyira flancos ez a gála, akkor ne hagyd ki! - győzködtem.
-Igazad van. Fel is hívom. - pattant fel mellőlem és telefonjával együtt a hálóba ment. Nagyon remélem, hogy nem bukunk le és hogy minden rendben lesz holnapig. Annyira szeretném, hogy minden a lehető legjobban süljön el. Elvégre nem sűrűn csinál ilyet az ember.
-Eljön velem. - jött ki vidáman.
-Mondtam én.
-Te biztos, hogy nem tudsz jönni? - kérdezte reménykedve.
-Sajnálom, Kicsim, de dolgoznom kell. - húztam magamhoz  és megöleltem. - Gyere! Fürödjünk meg, aztán bújjunk be az ágyba! - húztam magammal a fürdőbe. Lassan megszabadítottuk egymást a felesleges ruhadaraboktól, aztán lezuhanyoztunk, majd felöltöztünk és a hálóba mentünk. Megágyaztunk, aztán pedig lefeküdtünk. Lexi hozzám bújt és természetesen Alfréd és Mazsi sem maradhatott ki a jóból. Az ágy végére feküdtek, majd szép lassan mindannyiunkat elnyomott az álom.
   Reggel hamar fel kellett kelnem, mert még sok dolgom volt estig. Lexi nem ébredt fel, de nem is akartam felkelteni. Ez az ő napja, had pihenje ki magát. Csendben felöltöztem, majd a konyhába mentem és összeütöttem neki egy szülinapi reggelit. Szépen megterítettem az asztalt, majd egy "Boldog szülinapot!" kártyát és egy lufit tettem a reggelije mellé. Ezután visszamentem hozzá, homlokon pusziltam és csendesen elindultam otthonról. Először el kellett mennem a ruhámért, aztán el a srácokért, majd a színházterembe mentünk, ahol a buli lesz. Azt kell mondanom, a lányok tényleg kitettek magukért. Ízlésesen fel volt díszítve a terem, az asztalok megterítve és az italok is elő voltak már készítve. Egész nap rohangáltam egyik helyről a másikra, de szerencsére volt segítségem.
-Sziki, azt hiszem megvagyunk! - jött be Olivér a kajával, már délután négykor. Jól eltelt a nap. 
-Minden megvan? - nézett rám Bence. Átgondoltam a dolgokat és hirtelen eszembe jutott, hogy a legfontosabb dolgot elfelejtettem.
-Basszus! A doboz Tominál maradt!
-Miféle doboz? - kérdezte Ya Ou.
-Na, mégis miféle? Amiben Lexi ajándéka és a jövőnk van benne!
-Nyugi van! Úgyis Tomi hozza el Lexit! Hívd fel, hogy ne felejtse elhozni. - mondta Bence.
-De akkor már késő lesz! Nem mennél el érte? - néztem rá kérlelően.
-Mit meg nem teszek én érted! - sóhajtott.
-Köszönöm. - hálálkodtam, aztán el is ment. Akkora hülye vagyok, hogy pont ezt a dolgot felejtem el! A lényeg, hogy remek barátaim vannak, akikre mindig számíthatok és mindenben segítenek. Már alig maradt egy órám Lexi érkezéséig, úgyhogy villámgyorsan elszaladtam átöltözni. Elegánsra vettem a figurát, szmokingban és hozzá illő nadrágban, de úgy gondolom, hogy ez az alkalom megkívánja a kiöltözést. Miután elkészültem, kimentem és a vendégek is el kezdtek jövögetni. Lexi barátai, a közös barátaink és a családtagjaink is megérkeztek. A szüleimet bemutattam az övéinek és úgy vettem észre, hogy elég jól kijöttek egymással, aminek nagyon örültem. Végszóra Bence is befutott kezében a kis vörös színű, bársony borítású dobozkával.
-Csak mondanám, hogy majd kiköptem a tüdőm, annyira siettem! - nyomta a kezembe, én pedig azonnal zsebre is tettem. - Amúgy meg, Tomi üzeni, hogy elismerés, amiért elfelejtetted!
-Jól van már! Annyi mindenre kellett gondolnom, hogy az is csoda, hogy van rajtam ruha! - mondtam.
-Az nem csoda, hanem szerencse! - röhögött, mire csak egy szemforgatást kapott válaszul. Miután nagyjából mindenki megérkezett, elcsendesítettem őket, lekapcsoltuk a villanyokat és vártuk, hogy végre megérkezzenek. Hat után nem sokkal pedig lenyomódott a kilincs és lassan nyílt az ajtó.

Alexa szemszöge:

Nagyon szomorú voltam reggel, amiért a születésnapomon egyedül kellett ébrednem. Őszintén szólva, szerintem el is felejtették, hogy a mai nap mennyire fontos nekem. Nyújtóztam egyet az ágyban, majd a két szőrmókkal együtt felkeltem és kicsoszogtam a konyhába, ahol nem várt meglepetés fogadott. Az asztalon finom csokis palacsinta volt, kakaóval és egy lufi díszelgett a székre kötözve. Közelebb léptem és egy kártyát véltem felfedezni a tányér mellett. A kezembe vettem és mosolyogva olvastam el a sorokat.
"Ugye nem gondoltad, hogy elfelejtem a szülinapodat? Isten éltessen, Kicsim! Az ajándékodra pedig egy picit még várnod kell! 

Millió csók,

Sziki."

Annyira feldobott ez a pár szó, hogy madarat lehetne velem fogatni. Nem haboztam, leültem az asztalhoz és jóízűen falatoztam a reggelimet.
-Hát, skacok, Sziki egy főnyeremény! - néztem le a lábamnál fekvő Alfrédra és Mazsira. Amint befejeztem, elpakoltam és felöltöztem. Nem igazán volt mit csinálnom estig, úgyhogy beültem a tv elé és megnéztem pár filmet. Milyen jó program, szülinapi filmnézés. Mindegy, talán az a gála érdekesebb lesz, mint a tv. Miután az összes létező filmet végignéztem, 4 körül elmentem fürödni, majd felvettem egy fehér egybe részes estélyi ruhát, készítettem magamnak egy nem túl kihívó sminket és mire mindennel végeztem, Tomi is megérkezett.
-Hűha! Ez aztán a ruha! gyönyörű vagy, Csöpi. - ámuldozott.
-Köszönöm. Te sem festesz rosszul. - mondtam, majd felsegítette a kabátom és elindultunk. Nem telt sok időbe, míg odaértünk, de ahhoz képest, hogy elméletileg egy nagyszabású gálára jöttünk, elég döglött volt a hely.
-Tomi, biztos, hogy jó helyre jöttünk? - néztem rá, miután kiszálltunk a kocsiból.
-Hát ezt a címet mondtad.
-Tudom, de semmi zene és csak néhány autó van itt.
-Menjünk be, aztán majd meglátjuk mi van. - mondta, majd be is mentünk. A folyosón egy árva lélek nem volt és kezdett az egésznek átverés szaga lenni. Egy ajtóhoz értünk, ahol Tomira néztem, aki bólintott egyet, mire lassan lenyomtam a kilincset és benyitottam. Sötét volt a teremben, de Tomi beljebb tolt. Halk mocorgást hallottam, majd hirtelen felgyulladt a lámpa és hangosan el kezdte énekelni a bent lévő tömeg a "Happy Birthday-t". Annyira meglepődtem, hogy levegőt is elfelejtettem venni és tátott szájjal figyeltem az ismerős embereket. Az összes barátom és ismerősöm jelen volt, a szüleimről és a családomról nem is beszélve. A tömeg közepén pedig megpillantottam Szikit. Egyszerűen elképesztően jól nézett ki. Ha nem lennék fülig szerelmes belé, azonnal belezúgnék, viszont ez már megtörtént. Mindenki mosolyogva figyelte a reakciómat, miután vége lett a dalnak, de a meghatódottság könnyein kívül nem igazán jött ki belőlem egyéb reakció.
-Boldog szülinapot, Csöpi! - szólalt meg Tomi mögöttem és megölelt. Végre kezdtem észhez térni és megköszöntem neki, aztán pedig Sziki termett előttem.
-Boldog születésnapot, életem! - nézett rám mosolyogva, majd megcsókolt.
-Ez az egész a te fejedből pattant ki, igaz?
-Hát beismerem, de azért volt segítségem. - vigyorgott.
-Táncgála? Meg dolgoznom kell? - néztem rá.
-Nem akartam hazudni, de muszáj volt. - szabadkozott.
-Most az egyszer megbocsátok. Köszönöm. - öleltem meg.
-Megérdemled. - suttogta a hajamba. - Meseszép vagy. - nézett végig rajtam úgy, mintha valami csodálatos festményben gyönyörködne.  Barátom után a többiek is felköszöntöttek és legalább egy óráig tartott, mire mindenkit megölelgettem és megköszöntem a jókívánságokat. Nagyon jó érzés volt újra látni a rokonokat és boldogan vettem észre, hogy anyáék milyen jól kijönnek Sziki szüleivel. Rengeteget beszélgettem mindenkivel, aztán Benny felhangosította a zenét és kezdetét vette a buli. Az egyik asztal telis-tele volt ajándékokkal, de jelen pillanatban a teremben tartózkodó személyek sokkal fontosabbak voltak. Nyolc körül elhalkult a muzsika és Olivér jelent meg egy hatalmas tortával.
-Nincs szülinap torta nélkül! - nyújtotta át a tálcát.
-Jézusom! Köszönöm. - vettem el tőle óvatosan. Letettem az asztalra, majd fel is vágtam. Az íze mennyei volt és mint kiderült, Oli és Ya Ou sütötték. Azért szívesen megnéztem volna őket sütés közben. Egy ideig mindenki beszélgetett, aztán valami furcsaságot vettem észre. Az emberek egy nagy félkörbe álltak, én pedig velük szemben voltam. Csatlakozni akartam a tömeghez, de ekkor Sziki előlépett. Megfogta a kezem és a félkör közepére vezetett. A teremben síri csend volt, mindenki kíváncsian figyelte mi fog történni, köztük én is. 
-Ha jól tudom, pontosan 21 óra 21 perc van. És 20 éve ebben a percben egy csodálatos lánnyal lettünk gazdagabbak. - nézett a szemebe. Csak tudnám, honnan tudja, hogy pontosan hánykor születtem.
-Lexi, nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire szeretlek és hogy mennyire megváltozott az életem, amióta a része vagy. Soha nem találkoztam még hozzád hasonló lánnyal. Gyönyörű vagy, okos, tehetséges és néha kicsit szeleburdi is, de épp ezért szeretlek. - mondta, mire a szemeim könnybe lábadtak. Meg akartam ölelni és elmondani neki mennyire szeretem, de nem tudtam, ugyanis letérdelt elém és a zsebéből elővett egy vörös bársonydobozt.
-Azt hiszem, hogy személyesebb ajándékot nemigen tudnék adni. - folytatta, miközben kinyitotta a dobozt, amiben egy gyönyörű gyűrű díszelgett.
-Tóth Alexa! Itt mindenki előtt megtisztelsz azzal, hogy hozzám jössz feleségül? - tette fel azt a kérdést, amire szerintem minden lány kicsi kora óta vágyik. Annyira lefagytam, hogy mozdulni sem tudtam. A boldogságom könnyei patakokban csordogáltak ki a szememből és megpróbáltam lenyelni a torkomban lévő gombócot és kinyögni valami válaszfélét.
-Igen. - mondtam remegő hangon, mire barátom száját egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el, majd az ujjamra húzta a gyönyörűséges ékszert. Felállt, letörölte a könnyeim, majd szenvedélyesen megcsókolt, a közönségünk pedig hangosan tapsolt és ujjongott. 
-Nagyon szeretlek. - néztem csillogó szemeibe.
-Mindennél jobban, Kicsim. - nyomott ismételten egy csókot a számra. A zene újra elindult, mi pedig lassúzni kezdtünk rá. Ismét mindenki odajött hozzánk gratulálni, de őszintén szólva még fel sem fogtam, hogy ez tényleg velem történik. Soha nem gondoltam volna, hogy egy olyan kisvárosi lánynak, akit mindig piszkáltak az iskolában, ennyire jól alakulhat az élete. Konkrétan egy tündérmesében érzem magam. Életem legszebb és legemlékezetesebb születésnapját tudhatom a magaménak. És ahogy a tündérmesékben is lenni szokott a jó elnyeri a jutalmát, a rossz pedig a megérdemelt büntetését. Nos, én hivatalosan is a jó kategóriába sorolom magam, mivel Szikinél nagyobb jutalom a világon nincs.

67. rész

Sziasztok. Most egy kicsit bővebbre fogom a mondandómat, de kérlek olvassátok el, mert jó néhány fontos dolog van benne. Először is, mint észrevehettétek tegnap nem jött új rész a Ya Ou-s blogomra. Ennek több oka is van. Először is, rengeteg a tanulni valóm, végzős vagyok, két hónap múlva érettségizek és örültem, hogy ide meg tudtam írni időben a folytatást.
Másodszor pedig ugye mondtam már néhányszor, hogy hamarosan itt a vége a Szikis történetnek. Nos, azt kell hogy mondjam, hogy a mai rész az utolsó előtti. Jövő héten érkezik az utolsó rész és egy epilógus, azután pedig elköszönök tőletek. Ezért is döntöttem úgy, hogy először befejezem ezt a blogot és utána folytatom a másikat, mert a kettő egyszerre nem megy. Remélem megértitek és legkésőbb két hét múlva hozom a következő részt a Friendship or love-ra is. Addig is, olvassátok ezt a fejezetet, remélem tetszeni fog. És nem mellesleg Boldog Valentin napot mindenkinek. :))



Alexa szemszöge:

-Tomi, nem érted, hogy itt hagyott? - kiabáltam vele minden ok nélkül. Amióta megtudtam, hogy terhes voltam és a kisbaba elment, senkivel sem akarok beszélni. De azt, hogy Sziki emiatt elmegy, álmomban sem gondoltam volna. Egyszerűen nem bírok a szemébe nézni azzal a tudattal, hogy miattam veszítettünk el egy kis csöppséget. Tudom, hogy mennyire szereti a gyerekeket, ahogyan én is és hiába nem mutatja, biztos vagyok benne, hogy gyűlöl emiatt. Nem is értem miért lepődök meg azon, hogy elment.
-És te meg hagytad elmenni? - kérdezett vissza, mire magamhoz tértem.
-Miért? Mégis mit tehettem volna?
-Mondjuk össze kéne magad szedni! Fogalmam sincs ki ez az önsajnálatba temetkezett lány, de hogy nem te vagy az biztos! Te cseszted el, Csöpi! Ha nem taszítod el magadtól azt az embert, aki bármit megtenne érted, még most is itt lenne! Mi a fene van veled? - nézett rám komolyan, miután kőkeményen leteremtett.
-Szétestem, Tomi! - ültem le könnyes szemekkel. - Elrontottam mindent! Megöltem a gyerekünket!
-Te nem vagy normális, komolyan mondom! Hagyd abba a nyafogást, öltözz fel és nagyon gyorsan húzzál el a srácokhoz, különben én cibállak el oda! - parancsolt rám, pedig azt vártam, hogy majd megvigasztal. Végül is az a dolga a barátoknak, hogy helyretegyék egymást,  ha esetleg valamelyikük megbuggyanna. És kettőnk közül határozottan én vagyok az, aki jelen pillanatban nem teljesen önmaga.
-Elindultál már? - nézett rám sürgetően.
-Elviszel? - kérdeztem bizonytalanul, mire elmosolyodott.
-Igyekezz! - mondta, mire felpattantam, szorosan megöleltem és a pizsamámat 3 napja először utcai ruha váltotta fel. Felkaptam a cipőm, a kabátom és a táskám, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy Alfréd a lakásban van, bezártam az ajtót és lementünk Tomi kocsijához. Tény, hogy mostanában olyan sűrű volt mindkettőnk élete, hogy nemigen találkoztunk, de ha baj van, azonnal ott terem mellettem. Nem is kívánhatnék magamnak jobb barátot.
-Mit mondjak neki? - néztem rá.
-Amit érzel. - válaszolta, majd megálltunk.
-Köszi, hogy elhoztál.
-Ez csak természetes. De ha már így kiosztottalak, akkor hozd helyre a dolgot!
-Megpróbálom. - mondtam, azután megöleltem és kiszálltam. Még emlékeztem a kapukódra, úgyhogy nem csengettem, hanem bepötyögtem a számokat, mire kinyílt az ajtó és felmentem. A lépcsőn felfelé próbáltam összeszedni a gondolataimat és kitalálni, hogy mit mondok majd Szikinek, de akkora zavar volt a fejemben, hogy nem jutottam sok mindenre. Mikor az ajtó elé értem, néhány pillanatig tétováztam, majd vettem egy mély levegőt és kopogtattam. Alig fél perc múlva nyílt is az ajtó, ami mögül Bence csodálkozó arca jelent meg.
-Szia, Lexi. Hát te?
-Beszélnem kell Szikivel. Itt van? - néztem rá.
-Igen itt, de nem hiszem, hogy....
-Engedj be Benny! Muszáj beszélnem vele! - szakítottam félbe határozottan, mire szélesre tárta a faszerkezetet és beengedett. A többiek a nappaliban ültek és mind nagy szemekkel bámultak rám, mikor megláttak.
-Sziasztok. - köszöntem halkan.
-Szia. - érkezett a válasz. - Hogy érzed magad? - kérdezte Ya Ou.
-Már jól vagyok, köszi. - feleltem, de csak Szikin jártattam a tekintetem. Ő is engem nézett, de a szeméből nem tudtam kiolvasni semmit sem.
-Sziki, beszélhetünk? - szólaltam meg végül.
-Menj haza, Lexi! Mondtam, hogy kell egy kis idő!
-Kérlek, hallgass meg! - folytattam, mire sóhajtott egyet, felállt, kézen fogott és kimentünk az erkélyre.
-Miért jöttél? Eddig szóra sem méltattál! Mi változott meg? - tette fel kérdéseit.
-Sajnálom. Tudom, hogy hülyén viselkedtem, de nagyon megrázott ez az egész.
-Szerinted engem nem? Akkor lett volna a legnagyobb szükségünk egymásra, de te eltoltál magadtól!
-Ne haragudj rám! De egyszerűen képtelen voltam a szemedbe nézni!
-De mégis miért? - nézett rám kérdőn.
-Hát nem érted? Megöltem a gyerekünket! - böktem ki remegő hangon.
-Jézusom! Dehogy is! Komolyan magadat hibáztatod? - lépett közelebb hozzám, mire könnyes szemekkel bólintottam.
-Nem a te hibád, érted? - fogta kezei közé az arcom és mélyen a szemembe nézett. - Nem te tehetsz róla! - mondta, mire kitört belőlem a sírás, ő pedig magához húzott és szorosan a karjaiba zárt.
-Ezért voltál annyira zárkózott? - kérdezte.
-Igen. - hüppögtem.
-De Kicsim! Ez butaság! Nagyon-nagyon sajnálom, hogy így történt, de soha nem jutna eszembe olyasmi, hogy a te hibád lenne!
-Ne haragudj! - suttogtam.
-Te ne haragudj, hogy magadra hagytalak!
-Megérdemeltem.
-Ez nem igaz! - nézett rám.
-Hazajössz velem? - kérdeztem reménykedve. Elmosolyodott, bólintott egyet, majd hosszan megcsókolt.
-Gyere. - nyúlt a kezemért és összekulcsolta ujjainkat, azután pedig visszamentünk. A srácok egyből felénk fordultak és érdeklődve figyeltek minket.
-Kibékültetek? - kérdezte Olivér. Mindketten elmosolyodtunk, mire leesett nekik a válasz.
-Végre már! - sóhajtott Bence.
-Mi akkor megyünk is. Még sok a megbeszélni valónk. - mondta Sziki, majd elköszöntünk tőlük és elindultunk hazafelé. Jót tett a friss levegőn a séta, főleg, hogy napok óta ki sem dugtam az orrom a szobából. Az úton nem beszélgettünk, csak egymás kezét szorongatva lépkedtünk. Nagyon-nagyon örülök, hogy megbocsátott, amiért olyan hülyén viselkedtem. Nem is értem mi ütött belém. Nem egyszer bizonyította már be, hogy mennyire szeret és bármit megtenne értem, ami fordítva is igaz. Még mindig iszonyatosan bánt, ami történt és hatalmas bűntudat gyötör miatta. Talán, ha jobban odafigyelek magamra és nem veszem félvállról a rosszulléteket, nem lett volna semmi baj. De sajnos nem így történt és bármennyire is szeretném, nem lehet visszaforgatni az idő kerekét.
-Kicsim, hazaértünk! - állított meg barátom. Annyira elgondolkodtam, hogy azt se néztem merre megyünk.
-Bocsi, elbambultam.
-Veszem észre. - vigyorgott és bementünk. Mindketten jól megölelgettük Alfrédot, ezután pedig a hálóba mentünk, Sziki visszapakolta a ruháit a szekrénybe, majd lefeküdt mellém az ágyra.
-Akarsz beszélni róla? - fordult felém.
-Egyszer úgyis meg kell beszélnünk. Essünk túl rajta. - feleltem.
-Rendben. Miért magadat okolod ezért az egészért?
-Mert az én hibám! Felelőtlen voltam, Sziki!
-Ez nem igaz! Az orvos is megmondta, hogy nehéz lett volna a jelekből terhességre következtetni!
-De akkor is! Ha jobban odafigyelek, akkor nem lett volna baj és a pici még mindig itt lenne a hasamban! - pityeredtem el.
-Kicsim. - húzott magához, majd a hasam kezdte simogatni. - Ezt már nem tudjuk visszacsinálni. De megígérem neked, hogy annyi gyerekünk lesz, amennyit csak szeretnél! - fogta kezei közé az arcom és egy pici puszit nyomott az orromra.
-Szeretlek, Sziki. - bújtam hozzá.
-Én is téged, életem. - válaszolta. Nem volt szükség több szóra, mert tudtuk mindketten, hogy örökké itt leszünk egymásnak, történjen bármi.

Sziki szemszöge:

 Annyira idióta voltam, amiért magára hagytam Lexit. Ha tudom, hogy önmagát okolja mindenért, egy tizedmásodpercre sem engedem el. Remélem sikerült megértetnem vele, hogy téved és hogy felhagy ezzel a gondolatmenettel. Amíg ő édesen szunyókált a karjaimban, eszembe jutott valami, amit már régóta szeretne és amitől szerintem jobb kedvre derülne. Mivel itt a Valentin nap, ennél tökéletesebb ajándékot nemigen találhatnék ki neki. Óvatosan elővettem a mobilom, elintéztem néhány sms-t és el is rendeztem a dolgokat.
   Reggel mindketten arra ébredtünk, hogy Alfréd rajtunk mászkál. Lexi álmosan elmosolyodott és egy puszit adott az arcomra.
-Jó reggelt, Kicsim. - simítottam el egy kósza tincset az arcából.
-Neked is. És neked is cicc-micc. - simogatta meg Alfrédot. Egy kicsit még lustálkodtunk, de üzenetem érkezett az ajándékával kapcsolatban, úgyhogy felkeltem és felöltöztem.
-Hova mész? - nézett rám.
-Van egy kis dolgom, de nem tart sokáig.
-Ne már!
-Nem sokára itt vagyok! - léptem oda hozzá, egy gyors csókot nyomtam a szájára és elsiettem otthonról. Látszott rajta mennyire megdöbbent, de remélem, ha meglátja az ajándékát elmúlik a haragja. Elautóztam a házhoz, átvettem a "csomagot", majd még be kellett mennem a boltba néhány kellékért. Pár óra alatt végeztem is mindennel és mentem haza. Kicsit bajos volt felcipelni a másodikra a dolgokat, de megérte.
- Megjöttem! - kiabáltam, majd Lexi kilépett a konyhából és meglehetősen mérgesen nézett rám.
-Hol a fenébe voltál? Itt hagysz, azt se mondod mikor jössz és... - nem hagytam, hogy befejezze, ugyanis elé léptem és egy szenvedélyes csókkal elhallgattattam. Először meglepődött hirtelen jött hevességemen, de aztán készségesen visszacsókolt. Észveszejtően és hátborzongatóan jó érzés érezni ajkai puhaságát az enyémeken. Kifulladásig csókolóztunk, ami mint mindig, most is nagyon jól esett és legszívesebben azonnal a hálóba vittem volna, de az ajándéka már kezdett türelmetlenkedni.
-Ez meg mi volt? - figyelt fel  zajra.
-Öhm... Hát van itt neked valami. Pontosabban valaki.
-Hogy mi? - nézett rám értetlenül.
-Menj oda és nézd meg! - mondtam, mire odasétált a dobozhoz. Kicsit félénken nyitotta ki, de mikor meglátta, hogy mi van benne, elmosolyodott és óvatosan kivette az állatkát.
-Istenem, egy kiskutya! És tényleg az enyém? - kérdezte vidáman.
-Bizony ám. - bólogattam.
-Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - bújt hozzám a kutyussal a kezében.
-Szívesen, Kicsim. És mi lesz a neve?
-Hm... Legyen Mazsi.
-Hát akkor Mazsi, üdv itthon! - simogattam meg, mire megnyalta Lexi arcát, aki felnevetett. Miután agyon babusgatta a szőrgombócot, letette és kicsit közelebbről is összeismerkedtek Alfréddal.
-Azt hiszem, jól ellesznek. - nézte őket mosolyogva.
-Szerintem is, úgyhogy hagyjuk őket. - húztam az ölembe. Mélyen a szemébe néztem, majd hosszan megcsókoltam. Nagyon örülök, hogy sikerült megoldanunk mindent. Nem is tudom mi lenne velem nélküle.

66. rész

Sziasztok. Itt is lenne a folytatás, ami szerintem elég meglepő rész lesz, mert úgy gondolom, hogy nem számítottatok ilyesfajta fordulatra. Ettől függetlenül azért remélem, hogy tetszeni fog. Kíváncsian várom a véleményeket. Jó olvasást! :))


Sziki szemszöge:

Mikor már vagy negyed órája vártam Lexire, kezdtem türelmetlen lenni.
-Sziki, mi megyünk. - mondta Ya Ou.
-Oké. Én meg megnézem mi van már Lexivel.
-Öhm... Mondta, hogy ne szóljak róla, de mikor kimentél, kis híján elájult. - nézett rám Bence.
-Megint? Ezt nem hiszem el! - dühöngtem, aztán rohantam a mosdók felé. Nem érdekelt, hogy női mosdó-e vagy sem, berontottam, barátnőm pedig a földön zokogott összekucorodva.
-Jézusom! Lexi, mi történt? - guggoltam le elé kétségbeesetten. Nem válaszolt, csak sírt, én pedig egyre jobban féltettem.
-Mi a baj? - kérdeztem ismét.
-Nagyon fáj! - nyökögte szaggatottan.
-A hasad? - néztem rá, mire egy aprót bólintott. - Most volt elég! Megyünk a kórházba! - lassan felemeltem, a karjaimba vettem és siettem vele kifelé. A mellkasomba fúrta a fejét, a könnyei pedig szüntelenül potyogtak tovább.
-Sziki, mi történt? - hallottam meg Ya ou hangját.
-Rosszul van. Be kell vinnem a kórházba! - feleltem, miközben óvatosan a kocsiba tettem Lexit.
-Megyünk mi is! - mondták, majd ők is kocsiba ültek és jöttek utánunk. Igyekeztem nyugodt maradni és beletapostam a gázba.
-Tarts ki Kicsim, mindjárt ott vagyunk. - nyugtattam.
-Siess, kérlek. Már nem bírom sokáig! - mondta fájdalommal küszködve. Néhány perc alatt a kórházhoz értünk, kiemeltem a kocsiból és bevittem az épületbe. Hallottam a fiúk lépteit mögülünk, de úgy siettem befelé, ahogy csak tudtam. A recepciónál pont állt egy orvos és egyből hozatott egy hordágyat, amire ráfektettem barátnőmet.
-És mióta tartanak a rosszullétek? - kérdezte Lexit.
-Egy hete. De csak tegnap óta fáj a hasam. - felelte. Engem az is váratlanul ért, hogy egy hete folyamatos rosszullétei voltak és még csak nem is szólt róla.
-Vigyétek a vizsgálóba! - utasított a doki két ápolót.
-Ugye nem lesz semmi baja? - néztem rá.
-Nem szeretnék elhamarkodott feltételezésekbe bocsátkozni.  A vizsgálatok után majd többet tudok mondani. - közölte, majd ott hagyott.
-Sziki, mi történt Lexivel? - kérdezte Ya Ou.
-Bár tudnám! - sóhajtottam, majd leültem és vártam. Mást nem igazán tehettem.
-Ne aggódj, minden rendben lesz! - telepedett le mellém Bence.
-Nem! Valami nagyon nincs rendben különben már kijöttek volna! - mondtam és közben eszembe jutott az, amikor legutóbb ültem itt és abban reménykedtem, hogy megmentik életem szerelmét. Ott és akkor megfogadtam, hogy nem engedem, hogy ismét baja essen, erre megint itt vagyunk. Hosszú percek, sőt órák teltek el, mire egy fehér köpenyes alak jelent meg a folyosó végén és felénk közeledett. Egyből felpattantam, amint lelassított előttünk és kérdőn néztem rá.
-Mi van Lexivel? - kérdeztem türelmetlenül.
-Nézze! A barátnőjét meg kellett műtenünk. - kezdte.
-Hogy mi?
-Nagyon sajnálom, de a babát nem tudtuk megmenteni. - mondta, ami annyira megdöbbentett, hogy visszarogytam a székre.
-Milyen babáról beszél?
-Alexa terhes volt. - közölte.
-Az lehetetlen. De miért nem mondta el?
-Mert valószínűleg ő sem tudott róla. Őt is pont ennyire lesokkolta a helyzet.
-Az hogy lehet, hogy nem tudott róla? - kérdeztem, mert már semmit nem értettem.
-Úgy, hogy mivel fogamzásgátló tablettát szedett, a rosszullétekből nehéz lett volna terhességre következtetni.
-Bemehetek hozzá? - néztem rá.
-Igen, de kérem, hogy figyeljen oda arra, mit mond! Nagyon ki van borulva és ilyen esetekben a depresszió sem kizárt. - figyelmeztetett.
-Rendben. És mikor vihetem haza?
-Éjszakára bent tartjuk, de holnap délután már hazamehet. - tájékoztatott. - Ha nincs több kérdése, akkor mennék, mert várnak a betegeim.
-Persze. És köszönöm szépen. - hálálkodtam, majd kezet fogtunk és elment.
-Ezt nem hiszem el! Lexi terhes volt? - kérdezte döbbenten Olivér.
-Hallottad, nem? - néztem rá. Képtelen voltam most kedves lenni.
-Most az lesz a legjobb, ha mi megyünk. - mondta Benny. - Lexinek most rád van szüksége. - nézett rám, majd elköszöntem tőlük és elmentek. Egy pár percre még le kellett ülnöm mert egyszerűen nem tudtam feldolgozni, amit az orvos mondott. Úristen, egy gyerek! Váratlanul ért a hír, de megmondom őszintén, hogy örültem volna neki. Nagyon megrázott ez az eset, de biztos vagyok benne, hogy Lexit még ennél is jobban. Szüksége van rám, talán most a legjobban. Összeszedtem magam, felálltam és megkerestem a kórtermét. Halkan nyitottam be, csak ő volt egyedül a szoba hófehér falai között és csak feküdt az ágyában és bámult maga elé. A zajra felém fordult egy pillanatra, aztán ismét a plafont tanulmányozta. Apró léptekkel az ágyához mentem, leültem mellé és megfogtam a kezét, de elhúzódott tőlem.
-Kicsim... - szólítottam meg.
-Hagyj magamra, kérlek! Egyedül szeretnék lenni! - mondta és átfordult a másik oldalára.
-Lexi, nem hagylak itt!
-Sziki, menj el!
-Beszéljük meg, légy szíves! - próbáltam rábírni, hogy kommunikáljon velem, de nem jártam nagy sikerrel.
-Nem érted, hogy nem akarok beszélgetni? - fakadt ki. - Menj már el! - kiáltott rám, majd dühösen hozzám vágta a párnáját, én meg csak értetlenül pislogtam. Mi lett vele? Mi lett az én barátnőmmel, akivel mindig mindent meg tudtunk beszélni? Csalódottan álltam fel mellőle, majd nem volt más választásom, kisétáltam az ajtón, ahol épp belebotlottam az orvosába.
-Sikerült beszélni vele? - nézett rám.
-Nem. Szó szerint kizavart a szobából. Rá sem ismerek. - panaszkodtam.
-Kérem, legyen türelemmel. Nem tudhatjuk mi játszódik le most benne.
-De akkor mit tegyek?
-Először is, most menjen haza és pihenje ki magát. Ha elfogad egy jó tanácsot, azt javaslom, hogy ne erőltesse a beszélgetést egy ideig. Legyen mellette! Érezze, hogy számíthat önre! Idővel majd megtörik. - tanácsolta.
-Köszönöm szépen Doktor Úr. 
-Igazán nincs mit. - mosolygott, majd elköszöntem és elindultam kifelé. Szomorúan ültem be a kocsiba és hazafelé vettem az irányt, közben pedig végig Lexin és a kisbabán gondolkodtam.  Istenem, mit megadnék azért, ha másképp alakult volna. Még azt sem tudom, hogy Lexi akarta-e volna a picit. Abban az egyben reménykedem, hogy holnapra valamelyest javul az állapota és le tudok ülni vele beszélgetni.
Otthon csak Alfréd várt rám. Borzasztóan üres volt a lakás nélküle. Este még beszéltem Tomival telefonon, akit ugyanannyira megdöbbentettek a dolgok, mint engem. Fürdés után lefeküdtem, de sehogy sem tudtam elaludni. Reggel kilenckor arra riadtam fel, hogy Alfréd dorombol mellettem. Nagyon rossz volt egyedül ébredni, de a tudat, hogy nem sokára itthon lesz, megnyugtatott. Fel is hívtam, hogy mikorra menjek érte.
-Haló. - szólt egyhangúan.
-Szia, Kicsim. Csak azt akartam kérdezni, hogy hányra menjek érted?
-Tomi majd hazavisz.
-Micsoda? - kérdeztem vissza.
-Tomi hazavisz, szia. - ismételte meg magát, majd egyszerűen bontotta a vonalat. Nem tudom mi lett vele, de nagyon bánt, hogy ennyire távolságtartó és nem hajlandó szóba állni velem. A nap további részét azzal töltöttem, hogy kitakarítottam, bevásároltam és mindent megtettem, hogy nyugalma legyen, ha hazaér. Kettőkor végre nyílt az ajtó és belépett rajta. Azonnal elé léptem és magamhoz öleltem. Nem húzódott el, de nem is viszonozta.
-Hogy vagy? - néztem nyúzott arcára.
-Nyilván jól, ha kiengedtek. - felelt halkan, majd bement a hálóba, én pedig Tomira néztem.
-Ne kérdezd, velem is így viselkedett. - mondta.
-Most mit csináljak vele? - sóhajtottam.
-Nem tudom. Nem láttam még ilyennek. Ha valami van, hívj!
-Jól van. - kezet fogtunk, aztán távozott. Bementem a hálóba,  Lexi pedig az ágyon feküdt és Alfrédot ölelgette. Legalább vele szóba áll.
-Szeretnél valamit? - ültem le mellé.
-Igen. Hagyj egyedül!
-De Lexi, ez így nem jó!
-Sziki, menj ki, kérlek!
-Jó. - álltam fel csalódottan és kisétáltam a szobából. Nem tudom meddig tudom ezt még elviselni. Nagyon szeretem és segíteni szeretnék neki, de ha így ellök magától, akkor nem tudok mit tenni.
        A következő két napban sem történt semmi változás. Nem beszélünk egymással, pedig én minden erőmmel próbálkozom. Még abba is beletörődtem, hogy a vendégszobában kell aludnom, de már nem tudom mit tehetnék még. Azt viszont nem bírom végignézni, hogy egész nap magába fordulva fekszik a szobában. Gondolkodnom kell nekem is és neki is, mert ez így nem mehet tovább. Felhívtam Tomit, hogy jöjjön át, majd bementem a hálóba és elővettem egy nagyobb táskát. Először nem érdekelte, hogy bent vagyok, majd mikor a ruháimat pakoltam a táskába, felém fordult.
-Mit csinálsz? - kérdezte halkan.
-Elmegyek.
-Mi van? - ült fel.
-Lexi, én ezt nem bírom tovább! Szerinted engem nem viselt meg ez az egész? El sem tudod képzelni, mennyire megrázott! Úgy gondolom, hogy a pároknak az a dolguk, hogy jóban-rosszban egymás mellett legyenek, de egyedül kevés vagyok ehhez! Elegem van! - borultam ki.
-És itt kell hagyni, mi? Azt a legkönnyebb!
-Nem! De nem hagytál más választást! Napok óta töröm magam, hogy egyáltalán szóra méltass, de még a saját ágyamban sem alhatok! - folytattam, majd közelebb léptem hozzá. - Szeretlek. Az életemnél is jobban szeretlek, de időre van szükséged. A srácokhoz megyek. Tomi mindjárt itt lesz. - kezeim közé fogtam könnyes arcát, egy pici puszit adtam a szájára és elmentem. Mindkettőnknek ez lesz a legjobb, legalább is egy ideig biztosan.

65. rész

Sziasztok! Húú, hát nem is tudom hogy köszönjem meg a több mint 40000 oldalmegtekintést. Lassan már 1 kerek éves lesz a blog és nagyon örülök neki, hogy egyre többen olvassátok a részeket. Tényleg nagyon hálás vagyok érte, épp ezért igyekszem változatos részeket hozni, ami valljuk be nem mindig jön össze. Nem is rabolnám tovább a drága időtöket, itt lenne a folytatás, remélem tetszeni fog. Jó olvasást és várom a véleményeket. :))



Alexa szemszöge:

Hamar eltelt a hét, viszont a rosszulléteim nem csökkentek. Igyekeztem úgy csinálni, hogy Sziki ne vegyen észre semmit belőle, mert nem akarom, hogy feleslegesen aggódjon miattam. A mai reggelt is a fürdőben indítottam és természetesen ismét kijött belőlem minden. Ha nem tűnne képtelenségnek, azt hinném, hogy terhes vagyok, de elképzelhető, hogy csak valami vírust szedtem össze. Mindegy, a lényeg, hogy össze kell kapnom magam, ugyanis Reni ma velünk tölti a napot és vele együtt érkezik Alfréd is, Sziki cicája, csak ő marad is velünk. A gazdija már mindent előkészített, mondjuk megértem, hiszen nagyon szereti a macsekot és már hiányzott neki. Miután nagyjából összeszedtem magam, megmostam az arcom, megfésülködtem és visszamentem a hálóba felöltözni.
-Jó reggelt, szerelmem. - köszönt barátom egy puszival. Pedig azt hittem még alszik.
-Szia. - öleltem át.
-Öltözz gyorsan, mert mindjárt itt vannak! - sürgetett.
-Oké-oké! - mondtam és pizsamámat rendes ruha váltotta fel és alig, hogy kész lettem, már csengettek is, Sziki pedig rohant ajtót nyitni. Én is utána mentem és amint kiértem, Reni egyből a nyakamba ugrott.
-Szia, kis manó! - nyomtam egy puszit az arcára.
-Hiányoztál! - motyogta.
-Te is nekem.
-Persze, engem meg már észre sem vesz! - duzzogott Sziki, majd mikor felnéztem, megpillantottam az ajtóban a nővérét. Köszöntem neki, Renivel a nyakamban, majd letettem a kislányt. Sziki is örült, ugyanis Alfréd már a kezében volt és úgy bújt a gazdájához, mint kisgyerek az anyjához.
-Aztán jól viselkedj, Reni! Reggel jövök érted. - puszilta meg az anyukája, majd elment.
-És mit csinálunk? - kíváncsiskodott.
-Először reggelizünk, aztán elmegyünk az állatkertbe, oké? - kérdezte Sziki.
-Juhééé! - ugrált vidáman.
Amíg ők Alfréddal játszottak, készítettem pár szendvicset, majd leültünk reggelizni.
-Mikor megyünk már? - türelmetlenkedett.
-Mindjárt! Ne izgulj már! - szólt rá Sziki mosolyogva. Hamar befejeztük az evést, elkészültünk és indultunk az állatkertbe. Viszonylag jó idő volt, így gyalog mentünk. Reni az egész utat végigcsacsogta és alig tudta kivárni, míg megvettük a jegyeket. Olyan boldogan és kíváncsian sétált a ketrecek és az állatok között, hogy öröm volt nézni. Minden élőlényt alaposan szemügyre vettünk. Nekem személy szerint a jegesmedvék voltak a kedvenceim, míg Szikit és Renit a majmok foglalkoztatták. Nem is értem, miért. Hosszú órákig sétáltunk mire minden lakót meglátogattunk. A kecskékhez még be is lehetett menni és persze ki nem hagytuk volna semmi pénzért sem. Nagyon aranyosak voltak. Rengeteg képet készítettünk és szerintem jó kis kikapcsolódás volt.
-Sziki, szomjas vagyok! - szólalt meg a kislány.
-Gyere, keresünk valahol egy árust! - fogta meg a kezét. Én is mentem volna velük, de hirtelen iszonyatosan megfájdult a hasam. Olyan szinten begörcsölt, hogy levegőt is alig kaptam.
-Lexi, jól vagy? - fordult vissza Sziki.
-Persze. Menjetek csak. - nyökögtem.
-Kicsim, mi a baj? - jött oda hozzám Renivel az oldalán.
-Semmi, csak megfájdult a hasam.
-Nem tetszik ez nekem. Először a rosszullétek, múltkor elájultál, most meg ez. Holnap az lesz az első, hogy elviszlek az orvoshoz és nincs vita! - mondta határozottan.
-De holnap vasárnap van! - szóltam közbe.
-Az nem számít! Jobb már? - kérdezte.
-Egy kicsit.
-Megpusziljam? Attól biztos meggyógyul. - nézett rám Reni aranyosan, majd elém lépett és egy puszit nyomott a hasamra. Annyira édes volt, hogy nem tudom szavakba önteni.
-Nálad jobb orvost keresve sem találnék. - mosolyodtam el.
-Na, azért Dr. Renin kívül egy rendes doki is látni fog! - erősködött Sziki.
-Jól van.
-Vegyünk inni, aztán menjünk! - fogta meg a kislány kezét, majd az enyémet is és kerestünk egy árust. Vettünk innivalót, aztán még megnéztük a halakat és utána indultunk haza. Elég szépen eltelt a nap, délután négy volt, mire hazaértünk. Alfréd már az ajtóban várt ránk, Reni pedig egyből felkapta és elvonult a cicával.
-Lexi, beszéljünk! - ült le barátom a kanapéra, én pedig mellé.
-Sziki, tudom, hogy miről akarsz beszélni, de semmi bajom!
-De aggódom érted!
-Pedig nem kell! Jól vagyok. - bújtam hozzá.
-Ígérd meg, hogy holnap eljössz velem az orvoshoz! - nézett rám komolyan.
-Ha ettől megnyugszol, akkor megígérem. - adtam be a derekam.
-Apropó doki! Hol van Reni? - nézett jobbra-balra és ekkor hangos nyávogás hallatszott ki a fürdőből, mire mindketten felpattantunk és a helyiségbe szaladtunk, ahol szegény Alfréd próbált kiszabadulni a vízzel teli kádból. Az egész padló úszott a vízben, a cica nyafogott, Reni pedig próbálta a kádban tartani.
-Reni, Reni, Reni! Mit csinálsz szegény Alfréddal? - vett elő Sziki egy törölközőt és belecsavarta az állatot.
-Csak meg akartam fürdetni!
-De a cicák nem szeretik a vizet. - világosítottam fel.
-Akkor ezért nem tetszett neki. - mondta, mire elnevettük magunkat.
-Óó, te! - mondtam kuncogva, Sziki pedig Alfrédot törölgette. Kiküldtem őket a fürdőből, eltüntettem a vizet, majd én is kimentem.
-Szegény cica, nagyon mérges. - néztem a vizes bundájú állatra.
-Csodálkozol? - nevetett Sziki.
-Na, akkor én csinálok vacsit, addig ti fürödjetek meg! - mondtam nekik, aztán a konyhába mentem. Csináltam bundás kenyeret és kakaót, majd megterítettem az asztalt, viszont közben ismét rám tört a hasfájás. Annyira rossz volt, hogy le kellett ülnöm. Mély levegőkkel próbáltam csillapítani és pár perc múlva szerencsére el is múlt. Még jó, hogy Sziki nem látta. Fogalmam sincs mitől van, de valami nincs rendben, az biztos!
-Kész a vacsi? - hallottam Reni hangját.
-Igen.
-Jól vagy, Kicsim? - nézett rám Sziki.
-Persze. Egyetek, addig elmegyek zuhanyozni. - nyomtam egy puszit az arcára, majd előkerestem a pizsamám és a fürdőbe mentem. Igyekeztem hamar elkészülni, aztán a hálóba mentem, ahol már kényelmesen elhelyezkedett mindenki az ágyban.
-Hol szeretnél aludni? Itt, vagy a vendégszobában? - kérdezte barátom a kislányt.
-Itt. - vágta rá azonnal.
-Gondoltam. - mosolygott, majd én is lefeküdtem melléjük. Reni aludt belül, aztán Sziki a lábánál Alfréddal, én pedig az ágy szélén. Hozzá bújtam barátomhoz, aki magához ölelt és szép lassan elaludtunk.
   Reggel ismételt hányingerrel ébredtem fel. Óvatosan felkeltem Sziki mellől és halkan kimentem a szobából. A fürdőben hideg vízzel arcot mostam, majd kinyitottam az ablakot és mélyeket szippantottam a reggeli friss levegővel, aminek hatására elmúlt az émelygésem. Miután jobban lettem, a nappaliba mentem és leültem a kanapéra. Sok felé kalandoztak a gondolataim, mikor nyílt a háló ajtaja és a két álomszuszék mászott ki a szobából.
-Jó reggelt! - néztem rájuk mosolyogva.
-Neked is, Kicsim. - ült le mellém Sziki és homlokon puszilt. Reni bekapcsolta a tv-t és valami rajzfilmet nézett.
-Bejössz ma velem a próbaterembe? - kérdezte.
-Nem úgy volt, hogy itthon leszünk?
-Csak egy óra az egész.
-Jó. - feleltem, mikor megszólalt a csengő. Ajtót nyitottam és Sziki nővére állt a túloldalon.
-Szia. - köszöntem.
-Sziasztok. Na, hol van az én rosszaságom? - lépett beljebb.
-Mesét néz. - mutattam a kanapéra.
-Anyuci! - pattant fel Reni és a nyakába ugrott.
-Jól viselkedtél?
-Igen. - bólogatott.
-Na, akkor öltözz gyorsan és megyünk haza! - mondta, mire a lány elrohant öltözni.
-Nem volt vele probléma?
-Á, dehogy! - válaszolt Sziki.
-Akkor jó. - megvártuk, míg Reni elkészül, majd elköszönt tőlünk és elmentek.
-Nem semmi csaj! - csuktam be az ajtót.
-Ne is mondd. Alfréd szerintem lelki beteg lett. - nevetett.
-Bolond. - böktem oldalba.
-Bökdösöl? - húzott magához, mire bólogattam. Kezei közé fogta az arcom, majd hosszan megcsókolt. Az utóbbi időben kevés időnk volt egymásra, éppen ezért nem értem be egyetlen csókkal. Nyaka köré fontam a kezem és ajkaink ismét egymásra találtak. Egyikünk sem volt mohó, lassan és szenvedélyesen ízlelgettük egymást. Mikor már nem bírtuk tovább levegővel, elváltunk egymástól.
-De szeretlek. - suttogtam.
-Én is téged. De tudod, hogy nem úszod meg az orvost! - mondta komolyan.
-Igen, tudom. - sóhajtottan belenyugvón. 
-Öltözz, aztán menjünk a próbaterembe! - szólt rám, aztán bementünk a hálóba. Gyorsan elkészültünk, majd autóba ültünk és néhány perc alatt a teremhez érkeztünk. Mire beértünk, a srácok már bent voltak.
-Végre már, hogy ideértetek! - türelmetlenkedett Ya Ou.
-Sietsz valahová? - kérdezte Sziki.
-Képzeld, igen! - mondta. - Oli, segítenél megkeresni a telefonom? Úgyis ráérsz! - nézett a fiúra kínai barátunk.
-Egyszer még a fejed is elhagyod! - sóhajtott Olivér, majd kiment vele.
-Basszus! Nem zártam le a kocsit! - kapott észbe Sziki. - Mindjárt jövök! - mondta és már el is tűnt.
-Hihetetlenek! - mosolyodtunk el Bencével. Hirtelen azonban megszédültem és elhomályosultak a dolgok előttem.
-Lexi, minden rendben? - kérdezte Benny.
-Igen. - feleltem.
-Biztos jól vagy? Sápadtnak tűnsz.
-Nincs semmi gond. De kérlek erről ne szólj Szikinek! - néztem rá kérlelve.
-Jól van. - bólintott. Pár perccel később mindenki visszatalált, aztán megbeszélték, amit kellett és mehettünk is haza.
-Kimegyek a mosdóba. - mondtam Szikinek, aztán megkerestem a helyiséget. Hideg vízzel arcot mostam, ugyanis egy cseppet sem csökkent a rosszullétem. Megtöröltem a kezem, majd indulni akartam, de olyan szinten begörcsölt a hasam, hogy fájdalmamban a földre rogytam és összekucorodtam. Rám tört a zokogás, mozdulni sem tudtam, csak ültem egy helyben a kínzó fájdalommal, egészen addig, míg ki nem nyílt az ajtó és Sziki be nem rontott rajta.
-Jézusom! Kicsim, mi történt? - guggolt le kétségbeesetten elém. Megszólalni sem tudtam, csak sírtam és sírtam. Nem tudom mi történt velem, de hogy valami nagyon nincs rendjén, abban biztos vagyok.