42. rész

Sziasztok. Hát sajnos elérkeztünk a szünet utolsó napjához is. Sok sikert a sulihoz és tanuljatok jól. Meghoztam a következő részt, amihez nincs különösebb hozzáfűznivalóm. Kérlek titeket, hogy írjátok le a véleményeteket, mert sokat segítenétek vele. Kövi részt szerdára terveztem és remélem, hogy tudom is hozni. Addig is jó olvasást, és hagyjatok nyomot magatok után. :))

Sziki szemszöge:

-Zsani, áruld már el, mire volt ez jó? – rángattam ki a teremből.

-Csak látni akartalak. Honnan kellett volna tudnom, hogy ez az elme zakkant nekem jön?

-Pontosan tudtad, hogy így fog reagálni, ha idejössz! – dühödtem be.

-Nehogy már én legyek a hibás, mert ez a kis liba nem tudja kordában tartani az indulatait! Különben is, ha nem dobtál volna ki csak úgy, akkor nem jövök ide!

-Tudom, hogy paraszt voltam, de te meg kihasználtad a részegségem. Az életemnél is jobban szeretem Lexit és, ha nem bukkansz fel a semmiből, akkor nincs ez az egész! Minek kellett visszajönnöd az életembe? Mindent tönkretettél! Soha nem fog megbocsátani miattad!

-Azért te is benne voltál, úgyhogy ne engem okolj!

-Nem is emlékszem az egészre! Pedig nem ittam annyit, hogy így kiessen minden! És soha nem lennék képes megcsalni, még részegen se!

-Ezzel mit akarsz mondani? – nézett rám.

-Menj innen! Látni sem akarlak! – küldtem el.

-Ez most komoly? – húzta fel szemöldökét.

-Igen. Tűnj el!

-Hülye köcsög! – szólt flegmán, majd sarkon fordult és elment, én pedig visszamentem a terembe, ahol mindenki gyilkos tekintettel nézett rám.

-Hol van Lexi? – néztem körül.

-Elrohant. Megint! – mondta Ya Ou szemrehányóan.

-És Olivér?

-Utána ment és remélhetőleg meg is találta. – szólt Bence is.

-Undorító vagy! – nézett rám Barbi utálkozva.

-Na jó. Megyek és megkeresem! – hagytam ott őket. Mivel már Tomi hazajött, ezért gondoltam, hogy hazamegy hozzá. Soha nem láttam még ilyen dühösnek. Tényleg őszintén szeretett, én pedig csúnyán megaláztam. Félve mentem fel Tomihoz, mert tudtam, hogy irtó pipa lesz rám.

-Te mit keresel itt? – nyitott ajtót.

-Lexihez jöttem.

-Nincs itthon. Veletek van próbája.

-Akkor nem haza jött? – ijedtem meg.

-Miért jött volna haza, ha próbátok van? – nézett rám értetlenül.

-Mert Zsani bejött a próbára, Lexi pedig rendesen kiborult és nekiment. Azután elrohant és azt hittem, hogy hazajött.

-Ezt nem hiszem el! Hányszor teszed még tönkre? Felfogod, hogy a tegnap éjszakát is Krisztiánnál töltötte? – ordított dühösen, majd a falhoz nyomott.

-Hogy mi? Én ezt nem tudtam. – mondtam döbbenten.

-Nem, mert csak magaddal vagy elfoglalva. Hosszú hónapokba telt, mire kiheverte azt a sok szörnyűséget, amit ez az állat művelt vele. Ha megint történik vele valami, az a te hibád lesz! – kiabált le teljesen jogosan.

-De én nem így akartam! – dadogtam.

-Legszívesebben most szétverném a pofád, de még arra sem vagy méltó. Inkább megyek és megkeresem! – lökött félre.

-Várj! Olivér utána ment. Hátha ő tud valamit!

-Felhívom. És imádkozz, hogy vele legyen! – mutatott rám fenyegetően, majd tárcsázta Olivért.

Olivér szemszöge:

Nagyon örülök, hogy utol tudtam érni Lexit. Nagyon szeretem ezt a helyet és itt mindig meg tudok nyugodni, ezért is hoztam őt ide. Az elmondottak alapján nagyon ki lehet készülve. És az, hogy a tegnap estét Krisztiánnál töltötte, csak még nagyobb bűntudatot ébresztett bennem, hisz részben az én hibám is ez az egész. Mivel megbízik bennem és elmesélte a történteket, én is megnyíltam előtte. Rajta kívül csak is egy embernek beszéltem a múltam ezen részéről, mert nem vagyok rá büszke. Ő mégis meghallgatott és nem ítélt el. Amit pedig Bellával kapcsolatban mondott, nagyon elgondolkodtatott. Eddig bele sem gondoltam abba, hogy talán még mindig szeretem és beszélnem kellene vele, csak arra törekedtem, hogy elfelejtsem. Mindig is tudtam, hogy Lexi csak barátként tekint rám és ez nekem többet jelent annál, mint hogy elrontsam egy esetleges próbálkozással. Ez után a beszélgetés után nagyon elbizonytalanodtam és összekavarodtak az érzéseim is. Talán meg kéne fogadnom Lexi tanácsát és beszélni Bellával, de nem tudom. Miközben szüntelenül gondolkodtam és néztem a naplementét, a mellettem ülő lány olyan csendben volt, hogy azt hittem, hogy elaludt. De amikor megsimogattam arcát, mosolyogva rám emelte barna tekintetét. Az idilli pillanatot telefonom csörgése zavarta meg.

-Haló. – szóltam bele.

-Tomi vagyok. Kérlek mondd, hogy veled van Csöpi. – szólalt meg aggódva.

-Igen. Itt van mellettem. – válaszoltam, mire Lexi rám nézett.

-Hála Istennek! – sóhajtott. – És jól van?

-Persze. Nincs semmi baja. Vigyázok rá.

-Rendben. Köszönöm Olivér. – hálálkodott.

-Mégis mit?

-Hogy mellette vagy.

-Ez csak természetes.

-Ha bármi van, hívj!

-Oké. Helló. – tettem le és lenémítottam.

-Ki volt az? – kérdezte kíváncsian.

-Tomi. Tudni akarta, hogy jól vagy-e.

-Értem. Kezd sötétedni, de semmi kedvem hazamenni. – váltott témát.

-Akkor maradjunk itt. – ajánlottam fel.

-Itt? Mármint éjszakázzunk a szabadban? – csodálkozott.

-Miért ne? Nincs hideg és a kocsiban van pléd.

-Hát jó. Akkor maradjunk. – egyezett bele. Felkeltünk és kerestünk egy kevésbé kavicsos helyet. Előkutattam a kocsiból a plédet, majd leterítettem a földre. Közben megtaláltam az egyik pulcsimat és ráadtam Lexire, hogy ne csipkedjék agyon a szúnyogok. Lefeküdtünk egymás mellé és a csillagos eget kémleltük. Egyszer csak Lexi egyenletes szuszogására lettem figyelmes. Magamhoz öleltem, aztán lassacskán én is elaludtam.

Alexa szemszöge:

-Jó reggelt, Kicsi Lány! – éreztem Olivér ujjait arcomon. Nem akartam még kinyitni a szemem, így csak nyöszörögve átfordultam a másik oldalamra.

-Szóval lusta vagy. – mondta rekedtes hangján. Kicsit még lustálkodtam, azután felültem.

-Hogy aludtál? – mosolygott.

-Egész jól. Bár iszonyatosan fáj a hátam. – nyújtóztam egyet, gerincem pedig egy hatalmas roppanással fejezte ki, hogy nem volt túl kényelmes a kavicsos talaj.

-Aúúú! Ez nekem fájt! – szólalt meg, miután hallotta a nem túl kellemes hangot. Felült ő is és mikor ránéztem kócos hajára, egyből nevetnem kellett.

-Mi az? – nézett rám értetlenül.

-Úgy nézel ki, mint Pumukli! – kuncogtam tovább és még jobban összeborzoltam szőke fürtjeit.

-Adok én neked Pumuklit! – vigyorgott sejtelmesen, majd összekócolta a hajam. Nem hagytam magam, én is így tettem, aztán jobbnak éreztem, ha menekülök. Láttam, hogy gyorsan felpattan és utánam ered, ezért egy nagy fa mögé bújtam és onnan kukucskáltam, de nem láttam sehol. Öt perc múlva már kezdtem megijedni, hogy itt hagyott. Épp el akartam indulni, mikor két erős kar fonódott derekam köré és a gazdája a nyakamba szuszogott.

-Megvagy. – suttogta fülembe az elveszett fiú.

-Te bolond! Azt hittem, hogy itt hagytál. – fordultam szembe vele és próbáltam morcos fejet vágni.

-Rossz színész lennél!  - nevette el magát.

-Olyan jó itt. Semmi kedvem elmenni.

-Pedig lassan muszáj lesz. Eljössz a fellépésünkre? – kérdezte.

-Nem lenne túl jó ötlet és látni sem akarom Szikit.

-Naaa, légyszi! Jó buli lesz. Azt hiszem Barbi is jön, Szikivel pedig ne foglalkozz! – győzködött.

-Jó. Elmegyek. – egyeztem bele.

-Helyes. – mosolygott és visszamentünk a kocsihoz. Összehajtottuk a plédet, majd még néhány pillantást vetettem a gyönyörű tájra és hazaindultunk.

-Köszönöm, hogy megmutattad ezt a helyet. – néztem az utat kémlelő fiúra.

-Örülök, hogy egy kicsit  sikerült felvidítanom – mosolyodott el.

-Neked valahogy mindig sikerül

-Igyekszem. – utaztunk tovább és 20 perccel később leparkolt a ház előtt. Kiszálltunk és udvariasan felkísért. Kinyitottam az ajtót és egy aggódó Tomit pillantottam meg mögötte.

-Na végre! Jól vagy? – ölelt meg.

-Persze. Olivér vigyázott rám. – néztem a szöszire.

-Én most megyek. Fél óra múlva itt vagyok. Próbálj meg addigra elkészülni.

-Oké.- válaszoltam, majd sietősen távozott.

-Hol voltatok? És hova mész? – kíváncsiskodott Tomi.

-Egy csodaszép helyen voltunk, és a fiúk fellépésére megyek.

-Hallottam mi történt tegnap. – komolyodott el.

-Ne is mondd. Ha visszagondolok, újra elkap az ideg.

-Nyugi! – nyomott egy puszit az arcomra.

-Megyek fürödni, mert Oli mindjárt itt lesz. – vettem sietősre a tempót és a fürdőbe mentem zuhanyozni. Gyorsan megmosakodtam és felvettem a köntösöm. Feltúrtam az egész szekrényemet néhány hordható ruhadarabért, végül kikaptam egy fekete cicanadrágot és egy hosszított felsőt és felvettem. Némi sminkkel javítottam a kinézetemen, majd gyorsan átvasaltam a hajam. Közben  a csengő is megszólalt, biztosan Olivér az.

-Jövök! – kiáltottam és közben magamra ráncigáltam a cipőmet.

-Lexi siess már! Így is késésben vagyunk. – sürgetett.

-Itt vagyok. Indulhatunk. – jelentem meg előtte.

- Na végre!

-Szia Tomi. – köszöntem el tőle.

-Vigyázz magadra! – parancsolt rám.

-Úgy lesz. – mondtam, majd elindultunk. Jobbnak láttuk, ha gyalog megyünk, mert kissé gáz lett volna, ha Olit jogsi nélkül kapják el. Bő fél óra séta után már a hátsó bejáratnál voltunk. Bementünk és a többiek keresésére indultunk, akiket a színpad mögött meg is találtunk.

-Sziasztok. – köszöntünk egyszerre, mire mindenki csodálkozva nézett ránk.

-Ti mégis hol a francba voltatok? Mindjárt kezdünk! – szörnyülködött Bence.

-Nyugi már! Itt vagyunk, az a lényeg. – csitította le Olivér.

-Jó, majd később megbeszéljük. Most pedig színpadra! – indultak el az emelvény irányába.

-Na, mizu csajszi? – lépett mellém Barbi.

-Semmi jó. – mondtam egykedvűen.

-Hol voltatok az éjjel Olival? – kíváncsiskodott.

-Egy nagyon szép helyen, de többet nem mondhatok.

-De izé vagy! És volt valami?

-Hülye vagy? Olivér az egyik legjobb barátom és nem mellesleg két napja szakítottam Szikivel. – szóltam rá.

-Jól van, na! De ha engem kérdezel, Sziki egy seggfej.

-Még jó, hogy nem kérdeztelek. – vágtam vissza.

-Csak azt ne mondd, hogy ezek után még mindig szereted? – nézett rám.

-Megbocsáthatatlan, amit tett, de nem tudom egyik napról a másikra nem szeretni. Próbálom kiverni a fejemből, de nem megy.

-Mert nem is akarod. – mondta, mire furán néztem rá, de mielőtt reagálhattam volna a fiúk jelentek meg a színpadon. Elképesztően jól néztek ki és az egész épületet átjárta a hangos sikítás, amit a jelenlétük váltott ki a közönségből. Mikor énekelni kezdtek, a tömeg még jobban beindult. Tökéletesen táncoltak, minden lépést pontosan úgy csináltak, ahogy tanítottam. Rendkívül hamar eltelt az a nyolc perc, de utána még hosszú ideig ünnepelték őket tapssal és ujjongással. Meghajoltak és örömmel telve jöttek le a színpadról. Barbi egyből Ya Ou nyakába ugrott, a többiek pedig odajöttek hozzám.

-Ügyesek voltatok. – dicsértem meg őket.

-Köszönjük. – mosolyogtak és az MDC tagjai elvonultak az öltözőbe. Bence és Sziki egy lépéssel arrébb pusmogtak mellettünk, Olivér pedig előttem állt.

-Na, hogy tetszik a szerelésem? – fordult körbe és produkálta magát.

-Most azt várod, hogy Istenítselek? – húztam fel a szemöldököm.

-Hát….

-Azt lesheted! Arra ott vannak a rajongóid. – mondtam, mire ajkát lebiggyesztve nézett rám.

-Most megsértettél. – játszotta magát.

-És ezt most higgyem is el? – mosolyodtam el.

-Igen. – duzzogott tovább.

-Jól van, Olivér. – hagytam ott és odamentem Barbiékhoz.

-Lexi, maradsz a bulira? – kérdezte Bence.

-Nincs nagy bulizhatnékom, szóval inkább hazamegyek.

-Jó vicc volt, de nem mész sehová. – hallottam a szöszi hangját, aki hirtelen ott termett mellettem.

-Miért is? – néztem rá kérdőn.

-Mert nem engedlek.

-Az előbb még azt mondtad, hogy megsértettelek.

-Tudod, hogy csak hülyültem. – nevetett fel.

-Hogyne tudnám.

-Akkor menjünk. – indultunk a terembe, de Sziki hirtelen előttem termett és nem engedett tovább.

41. rész

Sziasztok! Ahogy ígértem meghoztam a következő részt. Nagyon köszönöm a sok szép véleményt a pipákat és a plusz feliratkozókat. Nem igazán van hozzáfűznivalóm a részhez, csak annyi, hogy jó olvasást és nagyon várom a komikat. Még vasárnap jelentkezem egy résszel, a többi pedig majd az órarendemen fog múlni. :))
Még egyszer jó olvasást és hagyjatok nyomot magatok után. :))

Sziki szemszöge:

Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor Lexi egyszer csak betoppant. Beleőrültem volna, ha valami történik vele miattam. Nem lepett meg, hogy kidobott, de remélem, hogy meg tudom vele beszélni ezt az ügyet normális körülmények között. A telefonom hirtelen megszólalása zavart meg a merengésben.

-Haló.- szóltam bele.

-Szia édes. – hallottam egy ismerős hangot.

-Mit akarsz?- kérdeztem dühösen.

-A kis együtt töltött éjszakánk óta nem is beszéltünk.

-Mert nincs miről! Miattad szakított velem, érted?

-Miattam? Szívi, ugyanannyira benne voltál, mint én!

-Nem hinném, ugyanis nem emlékszem az egészre! És megköszönném, ha békén hagynál. – kiabáltam le és rányomtam a telefont. Mégis mit képzel ez magáról? Tönkreteszi a kapcsolatomat és még zaklat is! Idegesen húztam magamra a takarót és próbáltam elaludni nem sok sikerrel. Egész éjjel Lexi járt a fejemben és próbáltam visszaemlékezni arra a szörnyűséges éjszakára, de sehogy sem ment. Mintha kiradírozták volna az egészet. Nagyon fura ez a dolog, mert még soha nem történt velem ilyen. Valahogy muszáj beszélnem Lexivel. Meg kell magyaráznom ezt az egészet, bár nehéz lesz, ha azt sem tudom pontosan, hogy mi történt. Biztos vagyok benne, hogy egy életre meggyűlölt, de én szívemből szeretem és minden erőmmel azon leszek, hogy visszaszerezzem.

Alexa szemszöge:

Reggel az ébresztőóra fülsüketítő csipogására ébredtem. Legszívesebben az egész napot átaludtam volna, de nem lehetett. Nyöszörögve keltem ki az ágyból és a fürdőbe indultam rendbe szedni magam. Szerencsére ma nincs próbám Krisztiánnal. Igazából nem is tudnék neki mit mondani. Az egész sztori olyan zavaros. Biztos, hogy megint valami zűrbe keveredtek, viszont remélem, hogy engem kihagynak belőle. Nagyon megbántam, hogy vele mentem aznap éjjel. Tominak igaza van. Nem szabad elfelejtenem, hogy miket tett velem annak idején. Egy idióta voltam, hogy elcsatangoltam. Örülhetek, hogy ennyivel megúsztam a dolgot. Most már mindegy, mert megtörtént, de nem is ezzel kéne foglalkoznom, hanem azzal, hogy hogy fogom elviselni Szikit egész nap. Igyekszem gyorsan a fejükbe verni a lépéseket, de hosszadalmas dolog lesz, az biztos. Miután némileg felébredtem a hideg víztől, amit arcomra fröcsköltem, felöltöztem, majd megreggeliztem. Már javában fél tíz volt, így indulnom kellett. Jól esett a séta a napfényes nyári melegben, bár a hangulatomnak köze nem volt a színes virágokhoz és a vidám madárcsicsergéshez. A hatalmas épülethez érve nagyot sóhajtottam, majd beléptem. Az ismerős terem felé haladtam és végül benyitottam. Mind a 7 fiú ott volt már és Barbi és Tami is bent ültek. Minden szempár rám szegeződött, majd a két lány hirtelen a nyakamba ugrott.

-Meg ne próbálj még egyszer ilyet csinálni!- parancsolt rám Barbi.

-Nem fogok.- öleltem meg őket, majd Ya Ou  és Bence is felém tartott.

-Ne haragudj ránk! – néztek rám bűnbánóan.

-Nem a ti hibátok.- küldtem feléjük egy mosolyt.

Mikor véletlen rápillantottam Szikire, azonnal elkaptam a tekintetem róla. Ismét a sírás kezdett fojtogatni, de sikerült visszatartani. Éreztem, hogy engem néz, de mit sem törődve vele, belekezdtem a próbába. A lányok leültek, a fiúkat pedig sorba állítottam.

-Melyik dalt fogjátok énekelni? -  néztem rájuk.

-A Szabadulj el és a Sose múló nyárból egy mixet. – válaszolt Dani.

-Rendben. – egy kis ideig törtem a fejem, majd nagyjából összeállt a kép és belekezdtünk. Lépésről lépésre haladtunk, csigatempóban. Jó, most nem 4-en, hanem 7-en voltak, de akkor is fárasztó hosszú órákon keresztül folyamatosan azt hajtogatni, hogy Gyere előre! Másik láb! Gyorsabban!, és a többi. Már kezdtek egyre lustábbak lenni, én pedig egyre ingerlékenyebbé váltam.

-Gyerünk már srácok! Én is unom már, de mindjárt kész vagyunk! – szóltam rájuk. Kis győzködés után folytatták a munkát és még 2 óra gyakorlás után kész lett a koreográfia, csak ismételni kellett. Egyszer csak kopogásra lettünk figyelmesek, majd kinyílt az ajtó. A látványtól azonnal ökölbe szorult a kezem, elmémet pedig elöntötte a düh.

-Ez meg mit keres itt? – emeltem fel a hangom.

-Zsani, mit csinálsz itt?- lépett felé Sziki.

-Hozzád jöttem. – nyávogta.

-Hallod? Szerintem gyorsan húzz innen! – állt fel Barbi.

-Miért Barbika? Ugyanannyi jogom van itt lenni, mint neked!

-Mihez van neked jogod, te ribanc? – keltem ki magamból.

-Ó szegény Lexi! Nem nézel ki túl jól. – nézett végig rajtam.

-Bazd meg, lefekszel a pasimmal és még van pofád idejönni?

-Csak, hogy tudd, nem kellett kényszeríteni. Valamit biztos nem tudtál neki megadni, de nálam megtalálta!-

Ennél a mondatnál borult el az agyam és ész nélkül nekimentem. Először felpofoztam, majd hosszú fekete hajába kapaszkodtam és tépni kezdtem azt.

-Lexi, állj már le! – hallottam Ya Ou hangját, majd 4 erős kezet éreztem magamon és nagy nehezen leráncigáltak róla.

-Engedjetek el! – próbáltam kimászni Olivér és Ya Ou szorításából, de nem ment.

-Ez elmebeteg! Zárjátok diliházba!- jártatta továbbra is a száját.

-Megöllek, te rohadék! – ficánkoltam a fiúk karjai közt. Nem igazán bírtak velem, így Bence is megjelent.

-Lexi, nyugodj le, kérlek! – nézett rám barna szemeivel. – Zsani te meg menj el! – szólt rá.

-Sziki, vidd már innen! – parancsolt rá Ya Ou, mire megfogta a lányt és kimentek a teremből.  Még mindig túltengett bennem az adrenalin és legszívesebben megfojtottam volna. A srácok még mindig stabilan tartottak. A légzésem egyre lassult és ők is lazábban fogtak le, végül óvatosan elengedtek. Mindenki értetlenül és kissé döbbenten nézett rám. Én is meglepődtem magamon, hogy így nekimentem, de a helyemben szerintem más is ezt tette volna.

-Sajnálom. Nem tudom mi ütött belém! – kértem elnézést és azonnal elrohantam. Kivágtam az ajtót és futottam a hosszú folyosón, hatalmas krokodilkönnyekkel az arcomon. Hallottam valaki lépteit mögülem, de nem érdekelt. Zokogva rohantam ki az emberekkel teli utcára. Egy pillanatra megálltam, hogy merre tovább és ekkor valaki hátulról visszahúzott.

-Hova mész már megint?- fordított szembe magával.

-El innen a lehető legtávolabb mindentől. – sírtam.

-Nélkülem sehova! –ölelt magához.

-Olivér, hagyj elmenni! – könnyeztem össze pólóját.

-Nem! Nem fogsz eltűnni megint egész éjszakára.

-De én nem akarok itt maradni!- szipogtam.

-Akkor gyere! – ragadta meg a kezem és húzott maga után. Nem tudtam mit tenni, mint szedni a lábam. Egy kis utcába mentünk, majd megálltunk egy fekete BMW előtt. Elővett a zsebéből egy kulcscsomót, majd feloldotta a riasztót és kinyitotta nekem az ajtót. Beültem, majd ő is így tett . Beindította a motort és elindultunk valahová.

-Hova megyünk?- néztem rá.

-Majd megtudod, ha odaértünk. – intézte el ennyivel a választ.

-De nincs is jogsid! – jutott hirtelen eszembe.

-Az nem jelenti azt, hogy nem tudok vezetni! – pillantott rám, majd ismét az utat kémlelte. A könnyek még mindig az arcomat mosták, de már nem törődtem vele. A biztonság kedvéért bekötöttem magam és pityeregve néztem az elsuhanó fákat az ablakon.

Fél órányi csendes utazást követően egy gyönyörű helyen álltunk meg. Nem is tudom mihez hasonlítani a látványt. Talán olyan volt, mint mikor egy magas domb-, vagy hegytetőről nézünk szét. A táj gyönyörű volt és ami a legmegnyugtatóbb, hogy rajtunk kívül csak a szél susogását lehetett hallani. Miután kiszálltunk, azonnal körülnéztem és csodáltam a kilátást, Olivér pedig jót mosolygott rajtam.

-Mi az? – kérdeztem.

-Semmi. Csak olyan aranyosan gyönyörködsz a tájban.

-Mert csodaszép. Hogy találtál rá?

-Gyere. – nyújtotta a kezét. Mentem vele és egy nagyobb kőtömbre ültünk le. – Régebben nem egészen ilyen barátaim voltak, mint most ti. Egy bandába tartoztam és mi voltunk úgymond a menő csávók. Csak egy volt a baj, még pedig, hogy Norbi volt a főnök. Mindent megkapott, amit akart, köztük a barátnőmet is. És aznap, mikor elvette őt tőlem, megfogadtam, hogy ott hagyom a bandát. Nagyon padlóra kerültem és akkor éjjel kegyetlenül berúgtam és úgy ültem fel a motorra. Csak mentem ész nélkül és valahogy ide keveredtem. Azóta, ha rossz kedvem van, vagy, ha csak egyedül szeretnék lenni, mindig kijövök ide. – mesélte, én pedig kíváncsian hallgattam.

-Hűűűű!

-Mi az? – nézett rám kérdőn.

-Nem gondoltam volna, hogy valaha is bandáztál.

-Voltak rossz döntéseim az életben, de még mindig itt vagyok.

-Szerencsére. És hogy keveredtél ki ebből az egészből? – kíváncsiskodtam tovább.

-Ez most lehet, hogy ironikus lesz, de egy lány segítségével.

-Elmondod?

-Ha érdekel, akkor igen. Szóval, egy véletlen folytán megismerkedtem ezzel a lánnyal. Bellának hívták és ugyanolyan gyönyörű és csupa szív lány volt, mint te. – nézett rám mosolyogva, majd folytatta. –Sokat találkoztunk nap, mint nap és egyszerűen beleszerettem. Ő adott erőt ahhoz, hogy kilépjek és, hogy az álmaimat kövessem. Talán ő az a lány, akire azt mondhatom, hogy tiszta szívemből szerettem.

-És mi lett vele?

-Követte az álmait és kiment Angliába. – hajtotta le a fejét.

-És azóta nem is beszéltetek?

-Nem sűrűn. Pedig eleinte rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, de aztán valahogy megszakadt.

-Gondolom hiányzik.

-Igen. Igazából soha nem mondtuk ki, hogy vége, de azzal, hogy elment, mindent megnehezített. Aztán jöttél te és egy kicsit jobban viselem azóta a hiányát.

-Látom, még mindig szereted.

-Nem. Vagyis nem tudom. Amióta jóban lettem veled, leülepedtek az érzéseim.

-Te most azt akarod mondani, hogy érzel valamit irántam? – tettem fel kicsit félve a kérdést, de már régóta kíváncsi voltam rá.

-Őszintén szólva, nagyon megkedveltelek és a srácok határozottan állítják, hogy szerelmes vagyok beléd, de így felelevenítve a múltat, lehet, hogy csak azért érzek így, mert pótolni szeretném Bellát és te egy tökéletes lány vagy. – mondta, mire kicsit összezavarodtam.

-Ezt most nem igazán tudom hova tenni. Oli, nekem nagyon fontos vagy, de csak, mint barát.

-Tudom és ezt tiszteletben tartom. Csak olyan bonyolult lett ez az egész.

-És nem gondoltál még arra, hogy felvedd a kapcsolatot vele?

-Dehogynem. Csak ennyi eltelt idő után szerintem azt sem tudja, hogy ki vagyok.

-Ne mondj ilyet! Ha ő is annyira szeretett, mint te őt, akkor biztos, hogy sokat gondol rád. És én a helyedben felhívnám.

-De félek, hogy már talált valaki mást.

-Ha nem próbálod meg, akkor nem fogod megtudni, hogy érez-e még valamit irántad.

-Na jó. Váltsunk témát. Kérdezhetek valamit? – nézett rám.

-Persze.

-Hol voltál az éjjel? – tette fel kínos kérdését. Lehajtottam a fejem, mert szégyelltem magam az éjszaka történtek miatt.

-Hát…. – kezdtem végül bele. – Először egy kocsmában ittam totál részegre magam, majd hazafelé menet egy csapat pasi rám támadt, és ha Krisztián nem lép közbe, akkor most valószínű nem itt ülnék.

-Úristen! De ugye nem bántottak? És mit keresett ott Krisztián? – faggatott aggódva.

-Szerencsére nem bántottak és fogalmam sincs, hogy került oda, de tény, hogy megmentett. Mivel nem akartam hazamenni, ezért elvitt magához és ott éjszakáztam.

-Kettesben azzal az őrülttel? – kerekedtek ki szemei.

-Nem. Még hárman voltak rajtunk kívül a házban. És meglepően kedves volt velem. Nem használta ki a helyzetet, pedig amilyen állapotban voltam, megtehette volna.

-Legalább tett egy jó dolgot is.

-Igen. – hagytuk annyiban a beszélgetést és csendben néztük a gyönyörű naplementét.