47. rész

Helóka. Ahogy ígértem itt is a kövi rész. Köszönöm az előző kommenteket és pipákat. Szerintem nem egészen arra számítottatok, ami ebben a részben történni fog, de ígérem a következőből minden kiderül. Nincs is több hozzáfűzni vallóm, csak annyi, hogy jó olvasást. És mindenkit arra kérek, hogy legalább egy PIPÁT HAGYJON MAGA UTÁN! :))

Ahogy kívánatos ajkai elváltak az enyémektől, lassan kinyitottam a szemem és akkor tudatosult bennem, hogy mi is történt az imént. Mosolyogva végigsimított arcomon, én pedig lehajtottam a fejem.

-Mi a baj? – kérdezte.

-Ezt nem kellett volna.

-De miért? Hisz szeretjük egymást. – nyúlt combomon pihenő kezemért és összekulcsolta ujjainkat.

-Igen, de értsd meg, hogy kell egy kis idő.

-Rendben. Annyi időt kapsz, amennyit szeretnél.

-Köszönöm. – hajtottam fejem a vállára és vártuk a csodát. Fél órával később hangokat és csörömpölést hallottunk kintről és hirtelen elindult a lift. Nagyon megijedtem, de aztán rendkívül megkönnyebbültem, mikor kinyílt az ajtó.

-Jól vannak? – jelent meg valószínűleg a karbantartó előttünk.

-Igen, de azért siethetett volna! – álltam fel és segítettem Szikinek is, majd a lakásuk felé indultunk. Elvettem tőle a kulcsot és kinyitottam az ajtót, majd bementünk.

-Soha többé nem szállok be egy rohadt liftbe se! – mondtam.

-Én se.

-Akkor én megyek is. Pihenj sokat és próbáld meg nem összetörni magad.

-Rendben. – szólt, mikor kinyílt az ajtó és Olivér lépett be rajta egy lánnyal az oldalán.

-Sziasztok. Sziki veled meg mi történt? – nézett rá.

-Elestem és kiment a bokám.

-Az gáz. Bella, ő itt Lexi. Lexi, ő pedig az én Bellám. – mutatta be mosolyogva a lányt.

-Szia. Már nagyon sokat hallottam rólad. – nyújtotta felém a kezét.

-Hát még én. Olivér folyamatosan rólad áradozik.

-Kösz, Lexi. Rombold le azt a kis büszkeségem is! – nézett rám mérgesen a szöszi.

-Nem árt meg az egódnak.

-Gyere, Bells, menjünk be a szobámba. Azt hiszem megzavartunk valamit. – kacsintott, majd bementek a szobájába.

-Szóval vele volt Olivér tegnap. – szólalt meg mögöttem.

-Igen. Olyan aranyosak együtt. Viszont mennem kell. – indultam az ajtó felé.

-Várj! – szólt utánam, mire felé fordultam. – Ölelj meg, kérlek. – nézett rám kérlelve. Kis tétovázás után

odaléptem hozzá és nyakánál átöleltem. Erős karjai derekam köré fonódtak és szorosan magához húzott. Percekig szorongatott, majd végül elváltunk egymástól.

-Vigyázz magadra! – nyomtam egy puszit az arcára és elhagytam a lakást. Természetesen a lépcsőt használtam a lejutáshoz. Amint azonban kiléptem az utcára, valaki megragadott és erősen a falhoz nyomott.

-Szia, Cica. Hiányoztál. – fogta le a kezem.

-Eressz el!

-Nem éppen ilyen fogadtatásra számítottam.

-Hagyj már végre békén! A reggelihez hasonló üzeneteidet meg tartsd meg magadnak! – próbáltam ellökni magamtól, de nem sikerült.

-Csak nem visszataláltál a lovagodhoz?

-Semmi közöd hozzá! És tudom, hogy te küldted rá azt a ribancot. Egy aljas rohadék vagy! – mondtam flegmán.

-Köszönöm az elismerést! De jól jegyezd meg Királylány! Te az enyém vagy! – közelített arcával, mikor szerencsére megjelent Ya Ou és Bence, majd leszedték rólam.

-Nem fogod fel, hogy szállj le a lányról? – ordított vele Ya Ou. Krisztián kitépte magát a kínai fiú szorításából és elviharzott.

-Lexi jól vagy? – nézett rám Bence.

-Persze. Nincs semmi baj.

-Mit akart már megint? – lépett elém Ya ou.

-Csak a szokásos, de már kezdem unni.

-Ha zaklat, azonnal szólj!

-Rendben.

-Amúgy nálunk voltál? – érdeklődött Benny.

-Igen. Sziki kicsit összetörte magát és őt vittem be a kórházba.

-Mi? De jól van? – kérdezte Ya Ou aggódva.

-Igen, csak kiment a bokája.

-Akkor jó. És mi van most veletek? – néztek rám kíváncsian.

-Bár tudnám. Nemrég beragadtunk a liftbe és hagytam, hogy megcsókoljon, de visszagondolva, nem volt valami jó ötlet.

-De hogy a viharba ragadtatok be a liftbe? – kérdezte Bence.

-Úgy, hogy egyszer csak megállt. Vagy két órát ültünk bent, mire észrevették, hogy meg kéne javítani. Ez ma nagyon nem az én napom, szóval jobb lesz, ha hazamegyek.

-Oké, de vigyázz magadra.

-Úgy lesz. Sziasztok. – köszöntem el tőlük és a zebrán keresztül hazasétáltam. Mivel Tomi egész nap dolgozik, ezért egyedül maradtam a gondolataimmal. Nem lett volna szabad elgyengülnöm, de annyira jól esett a  közelsége. Ugyanakkor valóban kell egy kis idő, mire elfelejtem azt a sok rosszat, ami történt. Krisztiántól pedig már kezdek frászt kapni. Egyszerűen hihetetlen, hogy nem tudja felfogni, hogy hagyjon békén. Fogalmam sincs, mi lesz a vége ennek az egésznek, de őt ismerve, nem számítok sok jóra. Próbáltam egy kicsit elterelni a gondolataimat, ezért összeütöttem egy kis vacsorát. Igaz még csak 4 óra, de szeretnék korán lefeküdni és kialudni magam. Épp elkészültem, mikor telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Kihalásztam onnan és a képernyőre pillantva, megláttam Sziki nevét. Tétováztam, hogy felvegyem-e, vagy sem, de végül fogadtam a hívást.

-Szia. – szóltam bele.

-Jól vagy? A srácok mondták, hogy mi történt. – mondta idegesen.

-Nyugi. Semmi bajom. Szerencsére időben jöttek.

-Biztos minden rendben? – faggatott tovább.

-Persze. Ne aggódj! – nyugtattam meg.

-Átjössz egy kicsit? – tette fel fura kérdését.

-Sziki, most jöttem el.

-Tudom, de szükségem van rád.

-Ezt már megbeszéltük. Kell egy kis idő.

-Értem, de ne kínozz sokáig, kérlek!

-Ígérem, nem foglak. Bokád hogy van? – váltottam témát.

-Még eléggé sajog, de már tűrhető a fájdalom.

-Pihentesd és pikk-pakk rendbe jön.

-Azt csinálom, de rohadt unalmas egész nap az ágyban feküdni és bámulni a plafont.

-Találd fel magad, vagy szólj a srácoknak, hogy szórakoztassanak! – nevettem el magam.

-Persze. Majd pont rám van idejük.

-Na jó. Tudod mit? Átmegyek. Amúgy is ki kell faggatnom Olivért.

-Komolyan? Köszönöm. – éreztem hangján, ahogy elmosolyodik.

-Nincs mit. De akkor most leteszlek.

-Oké, de siess! – mondta és bontottuk a vonalat. Már megint mit művelek? Időt kértem, erre rohanok hozzá. De nem tehetek róla, megesett rajta a szívem. A kajámat ott hagyva, felhúztam a cipőm és a szomszédba siettem. Pár kopogás után Bence már ki is nyitotta.

-Szia Lexi. Mi járatban? – érdeklődött.

-A Bicebócához jöttem.

-Áááá. Értem. – mosolyodott el. – Gyere. – engedett be. Oli és Ya Ou a kanapén tv-zett és mosolyogva köszöntek ők is.

-A srácokkal kitaláltunk egy jó programot jövő hétre. Ha beszéltél Szikivel, akkor gyertek ki és elmondjuk. – mondta Ya Ou.

-Oké. Olivér, te pedig még lógsz egy élménybeszámolóval! – néztem a szőkeségre.

-Jó, majd megkapod. – vigyorgott, majd Sziki szobájához indultam. Kopogtam és egy „Gyere” szó hallatán bementem. Nem hazudott, tényleg az ágyában feküdt és a plafont bámulta.

-Na, mi van, Bicebóca?  - ültem le mellé.

-Haha. Vicces vagy.

-Tudom.

-Nem bántott az az állat? – váltott komoly tekintetre.

-Nem.

-Ha még egyszer meglátom a közeledben, esküszöm, hogy szétverem a fejét! – mondta dühösen.

-Te csak ne esküdözzél, hanem pihenj! – szóltam rá.

-Igenis főnök! – mosolygott.

-Tudod mit terveznek a fiúk?

-Nem. Miért?

-Valami olyasmit mondtak, hogy kitaláltak jövő hétre valamit és majd menjünk ki, ha beszéltünk.

-Oké. De idejössz egy kicsit? – kérlelt.

-Öhm.. Nem hiszem, hogy…

-Kérlek. – nézett rám kölyökkutya szemeivel. Végül nem tudtam ellenállni neki és odabújtam hozzá. Erős karjaival magához ölelt, én pedig magamba szívtam bódító illatát. Tudtam, hogy nem helyes, mert időt kértem, de elmondhatatlanul szükségem volt rá. Puha ujjai arcomra vándoroltak és finoman simogatták a bőrfelületet, amivel teljesen megnyugtatott. Legszívesebben örökre a karjaiban maradnék, de jobbnak láttam, ha felkelek.

-Menjünk ki a srácokhoz. – ültem fel.

-Rendben. – sóhajtott és lassan felült. Segítettem neki felállni és kibotorkáltunk a nappaliba.

-Na végre! – szólt röhögve Ya Ou.

-Befogtad? Köszönöm. – néztem rá mérgesen.

-Szóval, mi a tervetek? – kérdezte Sziki.

-Arra gondoltunk, hogy elmehetnénk kempingezni. Pénteken mennénk és vasárnap jönnénk haza. Tomiéknak már szóltam és ők benne vannak. Nos, mit szóltok hozzá?

-Jól hangzik. – válaszoltam.

-Jó ötlet, de mi van, ha nem gyógyul meg addig a lábam? – szólt Sziki.

-Nyugi. Pár nap és rendbe jön. – mondta Olivér.

-Ha meg nem, akkor viszünk a hátunkon. – poénkodtam.

-Lexi, ez a te reszortod lesz. – vigyorgott Ya Ou.

-Nagyon elemedben vagy ma, Feri! – néztem rá.

-Csak oldom a feszültséget, amit ti ketten szítotok. – mutatott ránk.

-Tényleg. Kibékültetek már, vagy még vergődtök egy ideig? – kérdezte Benny.

-Ez bonyolult. – válaszolt Sziki.

-Szóval még vergődtök. Csúcs!

-Nem hanyagolhatnánk a témát? – mérgelődtem.

-Bocsánat. – szóltak egyszerre.

-Mindegy. Szöszi, most rajtad a sor. – fordultam felé.

-Mit akartok tudni?

-Mindent.

-Hát jó.  Szóval, ugye tegnap találkoztunk, aztán elmentünk sétálni, cukrászdába, majd felmentünk hozzá és az egész éjszakát végigbeszélgettük. – mesélte lelkesen.

-Beszélgettetek, mi? – vigyorgott Benny.

-Igen. Képzeld beszélgettünk.

-És akkor most újra együtt vagytok? – kérdeztem.

-Nem. Vagyis nem tudom. Én szeretném, de nem akarom egyből letámadni.

-Ne is!

-Legalább most már nem vesztek össze Lexin. – váltogatta Sziki és Olivér között a tekintetét Ya Ou.

-Feng! Most már komolyan dugulj el, vagy lecsaplak! – vágtam hozzá egy párnát.

-Most mondd, hogy nincs igazam!

-Igazad van, csak maradj csendben! – szólt rá Olivér.

-Remélem összejöttök. Olyan cukik vagytok és Bella nagyon szép lány. – mondtam mosolyogva.

-Köszi. – kúszott arcára egy széles mosoly.

-Fiaim, én megyek most már, mert késő van és Szikinek hála, kihűlt a vacsorám is. – keltem fel. Megöleltem őket, majd Benny kikísért és hazamentem. Hát a korai lefekvésből sem lett semmi, de nem is baj. Örülök, hogy Olivér boldog és Szikivel is kezd alakulni valahogyan a kapcsolatom. Már nem akarok semmin sem agyalni, hanem csak élvezni szeretném az életet. Nem tervezek előre semmit, majd maguktól kialakulnak a dolgok. Otthon gyorsan belapátoltam a vacsorámat, majd elmentem fürödni. Ezután bebújtam a takaró alá és most kivételesen nyugodtan merültem el az álmok világában.