46. rész

Na Helóka. Ahogy ígértem, itt van az újabb rész. Őszintén szólva már nagyon vártam, hogy feltegyem azt a részt, mert személy szerint nekem ez tetszik a legjobban, főleg a vége. De azért az elejét is olvassátok el! Ismét csak hálálkodni tudok a sok pozitív visszajelzés miatt. Kérlek, hogy most is osszátok meg velem a véleményeteket. Előre is Boldog Mosolynapot és jó olvasást! :))

Alexa szemszöge:

Szörnyű éjszakán vagyok túl. Egész végig a tegnapi nap történései jártak a fejemben és az, hogy mihez kezdjek ezután. Egész délelőtt az ágyamban lustálkodtam, még felöltözni sem volt kedvem. Dél körül csipogni kezdett a telefonom, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Kezembe vettem a készüléket és megnyitottam az ismeretlen számról érkezett levelet.

„Baby, ezt nagyon elszúrtad! Abban biztos lehetsz, hogy hallasz még felőlem. Ha nem volt jó a kedves szó, akkor következnek a tettek!”

Rögtön tudtam, hogy Krisztiántól érkezett az üzenet. Sejtettem, hogy valamit forral ellenem, de hogy ezt még a tudomásomra is hozza, az már tényleg beteges. Nem törődtem vele, inkább elraktam a telefont és felkeltem. Kicsoszogtam a fürdőbe, ahol megmostam az arcom és megfésülködtem. Ezután gyomrom utasítására a konyhába mentem „reggelizni.”

-Felébredtél? – jött ki Tomi a szobájából.

-Nem aludtam, csak fetrengtem.

-Lassan öltözz fel, mert indulunk a srácokhoz.

-Oké. – sóhajtottam és befejeztem a reggelimet, majd visszamentem a birodalmamba. Egy farmer rövidnadrágra és egy mintás fehér pólóra esett a választásom. Miután felöltöztem, egy kicsit összepakoltam a szobában, mert egy csatatér hozzá képest egy rendezett hotel szoba volt. Három óra körül kiestem az ajtón és Tomi már türelmetlenül várt rám, Rékával az oldalán.

-Ennyire azért ne siess!

-Relax! – vettem fel a cipőm, majd a szomszédba indultunk. Alig, hogy csengettünk, Ya Ou már be is engedett.

-Sziasztok. – köszöntünk mindenkinek. Tami és Barbi is jelen voltak, Sziki pedig amint meglátott, egyből a tekintetem kereste. Hirtelen Olivér rontott ki a szobájából és idegesen felénk tartott.

-Lexi, szükségem van rád! – lépett elém és megragadta a kezem.

-De mi van? – néztem rá meglepetten.

-Segítened kell! – folytatta és behúzott a szobájába.

-Elárulnád, hogy miért vagy ennyire ideges?

-Nem tudom mit vegyek fel! – mondta kétségbeesetten.

-Ez komoly? – nevettem el magam.

-Ne nevess, hanem inkább segíts!

-Jó. Na lássuk. – léptem a szekrényéhez és szétnéztem benne. Kis keresgélés után egy barna nadrágot és egy fehér lenyomatos pólót vettem ki belőle és a kezébe nyomtam.

-Köszönöm. – vette el tőlem a ruhadarabokat.

-Kellek még, vagy mehetek?

-Még a hajammal segíthetnél. – nézett rám.

-Mi lenne veled nélkülem. – mosolyodtam el. – A fürdőben megvárlak. – hagytam magára és a szemközti helyiségbe mentem. Bő 10 perc múlva átöltözve jelent meg előttem.

- Na, milyen?

-Pöpec. Lődd be a séród és már mehetsz is! – mondtam , mire a tükör elé lépett és hajzselével beállította szőke tincseit.

-Így jó? – fordult felém.

-Pazar. – igazítottam meg pólóját és elhagytuk a fürdőt.

-Hölgyeim és Uraim! Íme Patocska Olivér! – konferáltam fel a mögöttem jövő fiút.

-Azért ennyire nem kellett volna kiöltöznöd a filmezésre. – röhögött Bence.

-Nem is nektek öltöztem ki. – vette fel a cipőjét.

-Ügyes legyél! – engedtem ki az ajtón és izgatottan elment.

-Lexi, hova megy Olivér? – kérdezősködtek.

-Sajnálom,, de nem árulhatom el.

-Naaa!

-Nem lehet. Megígértem neki.

-Akkor hozol nekünk popcornt? – nézett rám Ya Ou.

-Lusta banda! – hagytam ott őket egy szemforgatás kíséretében és a konyhába indultam. Kivettem egy csomag pattogatni való kukoricát és összedörzsöltem a papírzacskót, hogy ne ragadjon össze. Hátulról ajtócsukódást hallottam, ezért azonnal megfordultam.

-Te mit csinálsz itt? – néztem Szikire.

-Itt lakom. Amúgy szólni jöttem, hogy egy adag nem lesz elég. – jött közelebb.

-Oké. Visszamehetsz nyugodtan. Majd viszem, ha kész. – helyeztem a mikróba a zacskót és beállítottam.

-Lexi! – hallottam hangját és felé fordultam. – Beszélhetnénk? – indult felém és közvetlenül előttem állt meg.

-Tegnap már mindent megbeszéltünk.

-Kérlek! Nem hagyhatjuk csak úgy elveszni ezt az egészet! – nézett mélyen a szemembe.

-Mégis mit vársz tőlem?

-Hogy adj még egy esélyt.

-Nincs több esély! – mondtam határozottan.

-De tudom, hogy szeretsz!

-És honnan vagy ebben ennyire biztos?

-Látom a szemedben. Ugyanúgy csillognak, ha rám nézel, mint azelőtt. – csúsztatta kezeit a derekamra és erősen magához húzott.

-Sziki, engedj el, légy szíves! – próbáltam kimászni karjai közül, de nem hagyta.

-Mondd a szemembe, hogy nem szeretsz, és békén hagylak! – szorított magához annyira, hogy mellkasunk már összeért. Barna íriszeivel szüntelenül az enyémet kémlelte, én pedig egyre hevesebben lélegeztem.

-Miért csinálod ezt velem? – bontottam a szemkontaktust és nyakába fúrtam a fejem.

-Mert szeretlek. – suttogta és végigsimított hátamon, amibe beleborzongtam. Szükségem van rá, de nem szabad ilyen hamar megtörnöm.

-Engedj el, kérlek! – néztem ismét arcára, majd lassan lefejtette karjait rólam. Közben a mikró is végzett és kivettem az elkészült popcornt, majd egy újabb adagot helyeztem bele.

-Gondold át! – szólalt meg kis idő múlva. Elkészült a másik adag is és kiöntöttem egy tálba. Egy-egy tálat megfogva, visszamentünk a többiekhez, akik elmélyülten nézték a tv-t.

-Mi a francot csináltatok eddig? – vigyorgott Ya Ou.

-Csitt legyen és fogd a kukoricád! – nyomtam a kezébe a tálat és mivel nem volt több hely, Szikivel egymás mellé kerültünk. A film már kb a felénél tartott, így csak bámultam, de nem értettem semmit. Éreztem magamon a tekintetét, de igyekeztem nem észre venni. Már igen csak este volt, mikor vége lett, ezért utána elköszöntünk és hazamentünk. Zuhanyzás közben folyamatosan Szikin gondolkodtam. Még a víz alatt is éreztem magamon erős karjait, férfias illatát és nyakamat csiklandozó leheletét. Törölközés után gyorsan felöltöztem és aludni mentem.

Sziki szemszöge:

Az éjszaka békésen aludtam, mert úgy érzem, sikerült jó irányba lépnem Lexivel kapcsolatban. Nagyon nehéz volt megállnom, hogy ne csókoljam meg, de úgy láttam, hogy neki is. Nyújtózkodás után felkeltem és felöltöztem. Megfésülködtem és kimentem a konyhába, ahol egy cetli várt rám, miszerint mindenki elhúzott itthonról. Kényelmesen megreggeliztem, majd visszaindultam a szobámba, de út közben megbotlottam a küszöbben és egy hatalmas eséssel a földre terültem. Megpróbáltam felállni, de valami iszonyatosan belenyilalt a bokámba és meg sem tudtam mozdulni. Remek! Most mi a fenét csináljak? Nem tudok lábra állni és senki sincs itthon. Nem jutott más az eszembe, így kihalásztam a zsebemből a mobilom és Lexit tárcsáztam. Először kinyomott, majd másodszor is, végül felvette.

-Mit akarsz?

-Segítened kell! – nyögtem bele nagy fájdalommal.

-Mi történt? – váltott komoly hangnemre.

-Elestem és most nem tudok felállni. Piszkosul fáj a bokám és nincs itthon senki.

-Maradj nyugton! Mindjárt megyek. – bontotta a vonalat. 5 perc múlva berontott az ajtón és hozzám sietett.

-Mit csináltál? – guggolt le elém aggódva.

-Felbuktam. – nyúltam sajgó bokámhoz.

-Gyere, beviszlek a kórházba. – csúsztatta apró kezét a hátamra és segített felállni. Nehézkesen ugyan, de sikerült a feladat, viszont rálépni nem tudtam.

-Szszszszsz! – szisszentem fel, ahogy ráhelyeztem a testsúlyomat.

-Hol a kocsikulcs? – nézett rám.

-Ott az akasztón. – mutattam felé, majd leemelte és lassú léptekben elhagytuk a házat. Mivel a lépcsőzés nem ment volna, a liftet használtuk a lejutáshoz. Amint leértünk, a kocsihoz botorkáltunk. Segített beülni az anyós ülésre, majd beült mellém és beindította az autót.

-Van jogsid? – néztem rá.

-Igen. – válaszolt és a kórház felé indultunk. 10 perc múlva már a parkolóban voltunk és hatalmas fájdalom közepette bebicegtem az ajtón. A recepciónál Lexi beszélt egy dolgozóval, addig én egy széken vártam rá.

-Mindjárt jön egy orvos. –ült le mellém.

-Köszönöm. – nyúltam térdén nyugvó kezéért és összekulcsoltam ujjaimmal. Nem szólt semmit, csak rám nézett és biztatásképp megszorította a kezem.

Alexa szemszöge:

Először nem akartam beszélni Szikivel, de szerencsére felvettem a telefont. Amint elmesélte mi történt, egyből rohantam hozzá. Látszott rajta, hogy nagyon szenved a fájdalomtól, így próbáltam minél gyorsabban a kórházba vinni. Ott szóltam a recepciósnak, hogy küldjön egy orvost, majd leültem mellé. Várakozás közben éreztem, hogy kezem után nyúl, majd ujjait összefonta az enyémekkel. Nem húzódtam el, mert szüksége volt rám. Pár perc múlva megjelent egy fehér köpenyes férfi előttünk és ránk nézett.

-Mi történt fiatalok? – kérdezte.

-Elestem a lakásban és nagyon fáj a bokám . –válaszolt a mellettem ülő fiú.

-Jöjjön, megvizsgálom. – segítette fel és bementek a vizsgálóba. Addig én a folyosón vártam rá, de ahogy teltek a percek, egyre idegesebb lettem. Végül kinyílt az ajtó és Sziki bicegett ki rajta bekötözött lábbal.

-Hogy van a bokád? – kérdeztem aggódva.

-Szerencsére nem tört el, de pár napig pihentetni kell.

-Még jó, hogy ennyivel megúsztad. – léptem mellé és segítségemmel a kocsihoz mentünk. Beszálltunk és egyből hazafelé vettük az irányt. Alig 10 perc alatt megérkeztünk és segítettem neki kikecmeregni az autóból. Ismét a felvonót választottuk közlekedési eszköznek. Benyomtam a 2-es gombot és az ajtó becsukódása után elindult. Ám alig, hogy elindultunk, pár másodperccel később rázkódást éreztünk és a lift megállt.

-Ez meg mi volt? – kérdeztem ijedten.

-Úgy látszik, elakadtunk. – mondta totál nyugodtan.

-Az nem lehet! – nyomkodtam össze-vissza a gombokat, de nem mozdult sehová. A vészjelzőt is folyamatosan ütögettem, de ezek semmi értelme nem volt.

-Lexi, nyugi már! Ebéd szünet van. Ilyenkor jó, hogy nem válaszolnak!- próbált nyugtatni, majd leült a földre.

-Mi van, ha nem veszik észre, hogy beragadtunk? Vagy mi lesz, ha leszakad ez a szar? – pánikoltam.

-Dehogy szakad! Ne beszélj már butaságokat! Inkább ülj le! – nézett rám. Beláttam, hogy feleslegesen hisztizek és leültem mellé. Csendben vártuk, hogy valaki segítsen rajtunk, de nem jött senki. Már tényleg kezdtem kétségbeesni, amikor már vagy egy órája ültünk benn.

-Sziki, én félek. – fordultam felé könnyes szemekkel.

-Kicsim, nem lesz semmi baj! – törölte le a sós folyadékot arcomról. Mélyen a szemembe nézett, arcával pedig egyre közelített az enyém felé. Tekintetét ajkaim és szemem között váltogatta, és nem tudom miért, de

elgyengültem és hagytam, hogy megcsókoljon. Mikor puha ajkai összeforrtak az enyémekkel, újra melegség járta át a testem és életet lehelt belém. Az életemnél is jobban szeretem, ez már nem kétséges.