44. rész

Halihó! Megérkeztem a következő résszel. Nagyon szépen köszönöm az előző kommenteket és biztatásokat. Nagyon jól esett látni, hogy ennyien szeretitek a blogot és épp ezért nem fogom abbahagyni az írást. Viszont mostantól sajnos csak heti 1 részt tudok majd hozni. Lehet, hogy néha összejön egy-egy rész hét közben is, de nem ígérek előre semmit. Nem is húznám tovább az időtöket, jó olvasást kívánok. Egy picivel hosszabb lett ez a rész, mint szokott, de remélem nem bánjátok. Most is arra kérlek, hogy hagyjatok nyomot magatok után! :))

Krisztián szemszöge:

Az utóbbi pár napban nem találkoztunk Lexivel, de ezt ma bepótoljuk. A Zsanitól hallottak alapján nem lehet jó passzban, de ez nekem pont kapóra jön. A reggeli újságcikkben elég fura dolgokat olvastam. Mi az, hogy azzal a Patocskával, vagy kivel ment el a buliból? Nagy munkámba telt, mire elválasztottam attól a Sziki gyerektől és nem fogom hagyni, hogy ez a kis mitugrász szőke lecsapja a kezemről. Ha kell, magam távolítom el az útból, de nem fog nekem keresztbe tenni, az biztos.

Lassan 2 óra, szóval kezdődik a próba. Gyorsan átöltöztem és bemelegítettem. Lexi úgy látszik késik, szokásához hűen. Egyszer aztán kinyílt az ajtó és végre belépett rajta. Nem nézett ki valami fényesen.

-Szia. – köszöntem.

-Szia. – motyogta.

-Nem tűnsz valami boldognak. Mesélj mi baj?

-Minden. Az egész életem egy nagy rakás szar!

-Ne mondj már ilyet! Tudod, hogy ez nem igaz. – próbáltam valami értelmeset szólni. Ez a lelkizés nem az én műfajom.

-De miért vagyok ilyen szerencsétlen?

-Nem vagy az, csak mindig rossz emberbe szeretsz bele.

-Milyen igaz. Fura ezt pont a te szádból hallani. – nézett rám.

-Tudom. – néztem mélyen barna szemeibe. Közelebb hajoltam hozzá és füle mögé tűrtem egy zavaró hajtincsét. Arcommal közelíteni kezdtem az övé felé és úgy gondoltam, ideje bevetni magam.

-Krisz, mit csinálsz? – tolt el magától dühösen.

-Én azt hitem,…..

-Mit hittél? Hogy totál ki vagyok bukva és akkor könnyebben rám tudsz mászni? Már kezdtem azt hinni, hogy megváltoztál, de reménytelen eset vagy! – kezdett el kiabálni velem.

-Most mit hisztizel? Bezzeg a múlt éjjel jó volt az ágyamban aludni, mi?

-Te vittél oda, holott mondtam, hogy hagyj békén! Naiv fejjel azt hittem, hogy bármiféle hátsó szándék nélkül csak segíteni akarsz, de ugyanolyan önző barom vagy, mint régen! – indult volna el, de elkaptam a karját és visszarántottam.

-Na ide figyelj cica! Te az enyém vagy és baromira nem vagyok kíváncsi a hisztidre! Azt is elértem, hogy velem táncolj, úgyhogy biztos lehetsz benne, hogy vissza foglak kapni! – mondtam ki meggondolatlanul a szavakat.

-Mi van? Ezzel azt akarod mondani, hogy lefizetted a zsűrit? – nézett rám döbbenten.

-Dehogy is! Hova gondolsz? – próbáltam menteni a helyzetet.

-Tudhattam volna. Undorító vagy! Most pedig engedj el, vagy megbánod! – rántotta ki karját szorításomból.

-Még te fenyegetsz? Vigyázz a szádra, kicsi lány! – engedtem el végül, majd feldúltan távozott. Nem kellett volna elszólnom magam a versenyről. Biztos mindent meg fog tenni, hogy semmissé tegye az eredményt, de nem baj. Akkor más eszközökkel szerzem vissza. Ha a szép szó nem volt hatásos, akkor majd tettekkel fogom újra magam mellett tudni.

Alexa szemszöge:

Egyszerűen felfoghatatlan, hogy megint bedőltem Krisztiánnak, immáron sokadjára. Valahogy sejtettem, hogy nem stimmel minden a versennyel kapcsolatban. Tudhattam volna, hogy valami ócska trükkel rábírja a zsűrit, hogy az ő kedve szerint döntsenek. Azonnal kitéptem karomat a szorításából és a lehető leggyorsabban hagytam el a termet. Idegesen  indultam haza, bár ez nem újdonság mostanában. Valamit ki kell találnom, hogy kiszálljak ebből az egészből. Amint azonban a ház közelébe értem, egy csapat fotóssal és kamerással találtam szemben magam. Esélyem nem volt visszafordulni, olyan gyorsasággal gyűltek körém.

-Alexa, válaszolna néhány kérdésünkre? – nyomott az orrom elé egy diktafont az egyik.

-Kérem, hagyjanak békén! – próbáltam utat törni köztük.

-Csak néhány kérdésről lenne szó. – erősködtek.

-Nem értik, hogy hagyjanak? – könyörögtem, mikor valaki megragadta a karom és kihúzott a tömegből, egyenesen be a lépcsőházba.

-Csöpi, jól vagy? – nézett rám Tomi aggódva.

-Nem. Segítened kell! – hagyta el néhány könnycsepp a szemem.

-De mi történt?

-Majd fenn elmondom. – válaszoltam, majd gyorsan felsiettünk a lakásba.

-Na mesélj! – zárta be az ajtót és leültünk a kanapéra.

-Krisztián ma próbán meg akart csókolni, de nem hagytam és utána veszekedni kezdtünk, ő pedig elszólta magát, hogy manipulálta a versenyt, hogy mi ketten nyerjünk.

-A rohadék! – szólt dühösen. – Felhívom Rékát, hogy mi a teendő ilyenkor. – nyúlt a zsebébe és barátnőjét tárcsázta. Addig kimentem a konyhába és csináltam kakaót.

-Mit mondott? – tértem vissza két bögrével.

-Beszél a versenybizottság elnökével és szól, ha van valami. – vette ki kezemből az egyiket.

-Nagyon remélem, hogy eltávolítják azt az őrültet a közelemből!

-Ha ők nem, akkor majd én. – mondta ingerülten.

-Elegem van! El mentek már az újságírók? – kérdeztem.

-Még van itt néhány,de majd csak lekopnak. – nézett ki az ablakon.

-Eltűnhetnének már.

-Nyugi, úgy is megunják és lelépnek.

-Inkább elmegyek zuhanyozni. – mondtam fáradtan és a fürdőbe siettem. Legalább fél órán keresztül folyattam magamra a kellemesen meleg vizet, majd kiszálltam a zuhany alól, megtörölköztem és felöltöztem. Ezt követően visszamentem a szobámba, ahol zenélő telefonom várt rám. Elhúztam a kis zöld ikont és felvettem.

-Haló.

-Szia Lexi. – hallottam egy ismerős, bár nem túl vidám hangot.

-Anya, te vagy az? – kérdeztem meglepetten.

-Igen. És azt kell, hogy mondjam, hogy soha nem csalódtam még ekkorát senkiben, mint most benned! – hallgattam kínzó szavait, amik nagyon szíven ütöttek.

-Ezt meg hogy érted?

-Na mégis hogy? Olvastam azt a gyönyörű cikket, amit rólad írtak. Nem hittem volna, hogy egyszer is szégyenkeznem kell miattad! – ezen a mondaton már a sós könnycseppek mosták az arcom.

-Te komolyan elhiszed, amit összehazudnak rólam ahelyett, hogy meghallgatnál? De mit is vártam. Hisz mindig csak az indokot kerested arra, hogy utálhass! Tessék! Most megkaptad! Köszönöm, anya! – mondtam zokogva az utolsó mondatokat, majd rácsaptam a telefont. Már a saját anyám is gyűlöl. Lehetne még ennél is rosszabb az életem? Komolyan elgondolkodom azon, hogy van-e még valami értelme ennek az egésznek. Sírva másztam be az ágyamba, amikor megszólalt a csengő. Úgy voltam vele, hogy Tomi majd kinyitja. Pár perc múlva azonban iszonyatos kiabálást hallottam kintről, így felpattantam és kimentem.

-Az egész a te hibád, te szerencsétlen! – őrjöngött Tomi. Ahogy közelebb léptem, Szikit pillantottam meg az ajtó másik oldalán. Remek! Már csak ez hiányzott!

-Mi a francot ordibáltok itt? – vontam kérdőre őket.

-Ez a barom nem érti meg, hogy nem akarsz beszélni vele! – szólt Tomi.

-Lexi, hallgass meg, kérlek! – könyörgött a másik.

-Tomi, menj be! Elintézem. – néztem rá.

-Biztos?

-Igen. – válaszoltam, majd bement. – Mit akarsz? – kérdeztem flegmán.

-Csak tudni akartam hogy vagy.

-Szerinted? Mégis hogy lennék? A pasim arcátlanul megcsalt és a szemembe hazudott, az újságírók szétszednek, egy ország azt hiszi rólam, hogy egy hülye kis lotyó vagyok, az anyám gyűlöl és a volt pasim folyamatosan zaklat! Ezen kívül kurva jól érzem magam! Nem látszik? Repesek a boldogságtól! – fakadtam ki.

-Krisztián megint zaklat? – nézett rám komolyan.

-Semmi közöd hozzá! Szállj ki az életemből! – löktem ki az ajtón.

-Lexi, kérlek ne mondd ezt!

-Számomra egy senki vagy! Takarodj innen! – toltam ki teljesen és rácsaptam az ajtót.

-Minden oké? – jött ki Tomi.

-Nem. Meg akarok halni! – zokogtam.

-Te normális vagy? Meg ne halljak még egyszer ilyet a szádból! – fogta kezei közé az arcomat.

-De mi értelme van? Csak szenvedés az egész!

-Most lehet, de ennél már csak jobb lehet.

-Persze. Amikor már a saját anyám is szégyell, akkor már nem várok semmi jót.

-Dehogy szégyell! Ne beszélj már butaságokat!

-A saját fülemmel hallottam. Hónapok óta nem keresett és most is csak azért emelte fel a telefont, hogy ezt az orrom alá dörgölje.

-Akkor meg sem érdemli, hogy a lánya légy! Figyelj ide! Én mindig itt leszek neked, érted? És a srácokra is számíthatsz, úgyhogy szedd össze magad! – húzott magához és szorosan megölelt.

-Nagyon szeretlek Tomi. – mondtam halkan.

-Én is téged, Csöpi. – nyomott egy puszit az arcomra. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle. Mindig ő tartja bennem a lelket.

1 héttel később

Az elmúlt pár napban kicsit lecsitultak a kedélyek körülöttem. Szerencsére az újságírók eltűntek az életemből, most már teljesen. Próbán nem voltam azóta, mert Réka szólt, hogy a versenybizottság elnöke belső vizsgálatot rendelt el az esetleges csalás kiderítésére. Remélem rájönnek, hogy Krisztián manipulálta a versenyt. Bár ez őt nem hinném, hogy érdekli. Előre félek mik az újabb tervei ellenem. Tominak és Olivérnek hála, érzelmileg is kezdek helyrerázódni. Mindig velem voltak, sőt még piknikezni is elvittek. Nagyon örülök, hogy a legjobb barátaimnak mondhatom őket és mindenben számíthatok rájuk. Jól esett hallani, hogy Oli megfogadta a tanácsomat és beszélt Bellával. Lelkesen újságolta, hogy pár nap múlva találkozhat vele. Remélem jól fog sikerülni és végre őt is boldognak láthatom. Szikivel azóta nem is beszéltem. Kétszer volt velük órám, de a minimális társalgáson kívül rá sem néztem. Hiába küldtem el a francba, nem telik el úgy egy óra sem, hogy ne gondoljak rá. Szerintem nem túlzás, ha azt mondom, hogy soha nem szerettem nála jobban senkit, de mind hiába, hisz vége a kapcsolatunknak. Iszonyatosan fáj ez az egész, de még sem tudom nem szeretni. Egyszerűen nem megy!

Sziki szemszöge:

Telnek-múlnak a napok, viszont a kedvem még mindig ugyanolyan pocsék, mint aznap, mikor elvesztettem Lexit. Nap, mint nap szüntelenül csak arra gondolok, hogy hol lehet és mit csinálhat. Hiába látom a próbákon, egyszerűen levegőnek néz és szóra sem méltat. Persze megértem, de elképesztően nehéz. Csak reménykedni tudok abban, hogy egy nap majd megbocsát és talán minden olyan lesz, mint régen. Olivérrel és a srácokkal rendeződött a viszonyom és szerencsére mindenben támogatnak. Próbálják elterelni a figyelmem és jobb kedvre deríteni, de ez még nekik is nehéz feladat. A koncerteken igyekszem mosolyt erőltetni az arcomra, de utána minden a régi és fekete-fehérben látom a világot. A szobámban ülve magányosabbnak érzem magam, mint valaha. Lexi nélkül tisztára üres az életem. Hiányzik a vidámsága, a mosolya, a beszólásai, a csókjairól és öleléséről nem is beszélve. Azt hiszem lassan kezdek beleőrülni a hiányába. Olivértől tudom, hogy egyre jobb passzban van és rendeződik az élete. Ennek nagyon örülök, de a legjobb az lenne, ha újra magam mellett tudhatnám. Az ágyamon ülve pengettem a gitárom, mikor megszólalt a csengő. Nem nyitott senki ajtót, ezért feltápászkodtam és kedvetlenül indultam a bejárat felé, ám ott egy nem kívánt személy várt rám.

-Zsani, te mi a jó büdös francot keresel itt? Azt hiszem, a múltkor elég világosan elmondtam, hogy nem akarlak látni! – támadtam le egyből az ajtó túloldalán álló személyt.

-Igen. De valamit el kell mondanom. – nézett rám komolyan.

-Szerintem nincs miről beszélnünk. Tönkretetted az életem! Remélem boldog vagy, mert én nagyon nem!

-Pont erről szeretnék veled beszélni. Nem bírom, hogy ilyen boldogtalannak látlak és, hogy miattam szenvedsz.

-Akkor ki vele, mit akarsz?

-Bemehetnék? – nézett rám, mire arrébb álltam és leültünk a kanapéra.

-Hallgatlak. – fordultam felé.

-Szóval, nem egészen úgy történtek a dolgok azon az éjjelen, mint ahogy azt meséltem. – kezdett bele, mire azonnal ledöbbentem.

-Ezt meg hogy érted? – néztem rá értetlenül.

-Nem feküdtünk le egymással. – hajtotta le a fejét.

-Hogy mi?

-Hiába voltál részeg, egy csókon kívül semmi más nem történt, ezért drogot tettem az italodba és attól nem emlékeztél semmire. – vallotta be.

-Mi van? De mégis miért csináltad ezt?

-Azért, mert egy pár hete megkeresett Krisztián és elég szép összeget kínált azért, hogy elcsábítsalak Alexától. De mivel nem sikerült, valamit ki kellett találnom. – mondta tovább a sokkoló tényeket.

-Jézusom! Te komolyan szövetkeztél azzal az elmebeteg állattal, hogy szétválasszatok minket? Undorító vagy! – pillantottam rá lenézően.

-Először bele sem gondoltam, hogy mi lesz belőle, aztán meg már nem tudtam kiszállni belőle. Ha Krisztián megtudja, hogy ezt is elmondtam neked, akkor végem. – magyarázkodott.

-És ez engem hol érdekel? Tönkretettél engem is, és ami még rosszabb, Lexit is!

-Tudom. És sajnálom. De épp ezért mondtam el, mert látom, hogy valóban szereted.

-Szánalmas vagy! Én szégyellem magam, hogy valaha is közöm volt hozzád! Most pedig menj el és soha többé nem akarlak látni! – keltem fel és kinyitottam az ajtót.

-Sajnálom. – sétált a kijárat felé. Ahogy kiment, becsaptam az ajtót és levágódtam a kanapéra. A fejemet fogva gondolkodtam azon, hogy hogyan tovább. Nagyon ledöbbentettek a dolgok, amiket elmondott. És az egész mögött Krisztián állt. Éreztem, hogy valami nem stimmel ebben az egészben, hisz tiszta szívemből szeretem Lexit és még önkívületi állapotomban sem lennék képes megcsalni. És a jelek szerint nem is tettem. Ezek szerint talán még van remény, hogy visszafogadjon. Mindent meg fogok tenni azért, hogy ez így legyen. Összeszedtem minden gondolatom és bátorságom, majd a házat elhagyva Lexihez igyekeztem.