66. rész

Sziasztok. Itt is lenne a folytatás, ami szerintem elég meglepő rész lesz, mert úgy gondolom, hogy nem számítottatok ilyesfajta fordulatra. Ettől függetlenül azért remélem, hogy tetszeni fog. Kíváncsian várom a véleményeket. Jó olvasást! :))


Sziki szemszöge:

Mikor már vagy negyed órája vártam Lexire, kezdtem türelmetlen lenni.
-Sziki, mi megyünk. - mondta Ya Ou.
-Oké. Én meg megnézem mi van már Lexivel.
-Öhm... Mondta, hogy ne szóljak róla, de mikor kimentél, kis híján elájult. - nézett rám Bence.
-Megint? Ezt nem hiszem el! - dühöngtem, aztán rohantam a mosdók felé. Nem érdekelt, hogy női mosdó-e vagy sem, berontottam, barátnőm pedig a földön zokogott összekucorodva.
-Jézusom! Lexi, mi történt? - guggoltam le elé kétségbeesetten. Nem válaszolt, csak sírt, én pedig egyre jobban féltettem.
-Mi a baj? - kérdeztem ismét.
-Nagyon fáj! - nyökögte szaggatottan.
-A hasad? - néztem rá, mire egy aprót bólintott. - Most volt elég! Megyünk a kórházba! - lassan felemeltem, a karjaimba vettem és siettem vele kifelé. A mellkasomba fúrta a fejét, a könnyei pedig szüntelenül potyogtak tovább.
-Sziki, mi történt? - hallottam meg Ya ou hangját.
-Rosszul van. Be kell vinnem a kórházba! - feleltem, miközben óvatosan a kocsiba tettem Lexit.
-Megyünk mi is! - mondták, majd ők is kocsiba ültek és jöttek utánunk. Igyekeztem nyugodt maradni és beletapostam a gázba.
-Tarts ki Kicsim, mindjárt ott vagyunk. - nyugtattam.
-Siess, kérlek. Már nem bírom sokáig! - mondta fájdalommal küszködve. Néhány perc alatt a kórházhoz értünk, kiemeltem a kocsiból és bevittem az épületbe. Hallottam a fiúk lépteit mögülünk, de úgy siettem befelé, ahogy csak tudtam. A recepciónál pont állt egy orvos és egyből hozatott egy hordágyat, amire ráfektettem barátnőmet.
-És mióta tartanak a rosszullétek? - kérdezte Lexit.
-Egy hete. De csak tegnap óta fáj a hasam. - felelte. Engem az is váratlanul ért, hogy egy hete folyamatos rosszullétei voltak és még csak nem is szólt róla.
-Vigyétek a vizsgálóba! - utasított a doki két ápolót.
-Ugye nem lesz semmi baja? - néztem rá.
-Nem szeretnék elhamarkodott feltételezésekbe bocsátkozni.  A vizsgálatok után majd többet tudok mondani. - közölte, majd ott hagyott.
-Sziki, mi történt Lexivel? - kérdezte Ya Ou.
-Bár tudnám! - sóhajtottam, majd leültem és vártam. Mást nem igazán tehettem.
-Ne aggódj, minden rendben lesz! - telepedett le mellém Bence.
-Nem! Valami nagyon nincs rendben különben már kijöttek volna! - mondtam és közben eszembe jutott az, amikor legutóbb ültem itt és abban reménykedtem, hogy megmentik életem szerelmét. Ott és akkor megfogadtam, hogy nem engedem, hogy ismét baja essen, erre megint itt vagyunk. Hosszú percek, sőt órák teltek el, mire egy fehér köpenyes alak jelent meg a folyosó végén és felénk közeledett. Egyből felpattantam, amint lelassított előttünk és kérdőn néztem rá.
-Mi van Lexivel? - kérdeztem türelmetlenül.
-Nézze! A barátnőjét meg kellett műtenünk. - kezdte.
-Hogy mi?
-Nagyon sajnálom, de a babát nem tudtuk megmenteni. - mondta, ami annyira megdöbbentett, hogy visszarogytam a székre.
-Milyen babáról beszél?
-Alexa terhes volt. - közölte.
-Az lehetetlen. De miért nem mondta el?
-Mert valószínűleg ő sem tudott róla. Őt is pont ennyire lesokkolta a helyzet.
-Az hogy lehet, hogy nem tudott róla? - kérdeztem, mert már semmit nem értettem.
-Úgy, hogy mivel fogamzásgátló tablettát szedett, a rosszullétekből nehéz lett volna terhességre következtetni.
-Bemehetek hozzá? - néztem rá.
-Igen, de kérem, hogy figyeljen oda arra, mit mond! Nagyon ki van borulva és ilyen esetekben a depresszió sem kizárt. - figyelmeztetett.
-Rendben. És mikor vihetem haza?
-Éjszakára bent tartjuk, de holnap délután már hazamehet. - tájékoztatott. - Ha nincs több kérdése, akkor mennék, mert várnak a betegeim.
-Persze. És köszönöm szépen. - hálálkodtam, majd kezet fogtunk és elment.
-Ezt nem hiszem el! Lexi terhes volt? - kérdezte döbbenten Olivér.
-Hallottad, nem? - néztem rá. Képtelen voltam most kedves lenni.
-Most az lesz a legjobb, ha mi megyünk. - mondta Benny. - Lexinek most rád van szüksége. - nézett rám, majd elköszöntem tőlük és elmentek. Egy pár percre még le kellett ülnöm mert egyszerűen nem tudtam feldolgozni, amit az orvos mondott. Úristen, egy gyerek! Váratlanul ért a hír, de megmondom őszintén, hogy örültem volna neki. Nagyon megrázott ez az eset, de biztos vagyok benne, hogy Lexit még ennél is jobban. Szüksége van rám, talán most a legjobban. Összeszedtem magam, felálltam és megkerestem a kórtermét. Halkan nyitottam be, csak ő volt egyedül a szoba hófehér falai között és csak feküdt az ágyában és bámult maga elé. A zajra felém fordult egy pillanatra, aztán ismét a plafont tanulmányozta. Apró léptekkel az ágyához mentem, leültem mellé és megfogtam a kezét, de elhúzódott tőlem.
-Kicsim... - szólítottam meg.
-Hagyj magamra, kérlek! Egyedül szeretnék lenni! - mondta és átfordult a másik oldalára.
-Lexi, nem hagylak itt!
-Sziki, menj el!
-Beszéljük meg, légy szíves! - próbáltam rábírni, hogy kommunikáljon velem, de nem jártam nagy sikerrel.
-Nem érted, hogy nem akarok beszélgetni? - fakadt ki. - Menj már el! - kiáltott rám, majd dühösen hozzám vágta a párnáját, én meg csak értetlenül pislogtam. Mi lett vele? Mi lett az én barátnőmmel, akivel mindig mindent meg tudtunk beszélni? Csalódottan álltam fel mellőle, majd nem volt más választásom, kisétáltam az ajtón, ahol épp belebotlottam az orvosába.
-Sikerült beszélni vele? - nézett rám.
-Nem. Szó szerint kizavart a szobából. Rá sem ismerek. - panaszkodtam.
-Kérem, legyen türelemmel. Nem tudhatjuk mi játszódik le most benne.
-De akkor mit tegyek?
-Először is, most menjen haza és pihenje ki magát. Ha elfogad egy jó tanácsot, azt javaslom, hogy ne erőltesse a beszélgetést egy ideig. Legyen mellette! Érezze, hogy számíthat önre! Idővel majd megtörik. - tanácsolta.
-Köszönöm szépen Doktor Úr. 
-Igazán nincs mit. - mosolygott, majd elköszöntem és elindultam kifelé. Szomorúan ültem be a kocsiba és hazafelé vettem az irányt, közben pedig végig Lexin és a kisbabán gondolkodtam.  Istenem, mit megadnék azért, ha másképp alakult volna. Még azt sem tudom, hogy Lexi akarta-e volna a picit. Abban az egyben reménykedem, hogy holnapra valamelyest javul az állapota és le tudok ülni vele beszélgetni.
Otthon csak Alfréd várt rám. Borzasztóan üres volt a lakás nélküle. Este még beszéltem Tomival telefonon, akit ugyanannyira megdöbbentettek a dolgok, mint engem. Fürdés után lefeküdtem, de sehogy sem tudtam elaludni. Reggel kilenckor arra riadtam fel, hogy Alfréd dorombol mellettem. Nagyon rossz volt egyedül ébredni, de a tudat, hogy nem sokára itthon lesz, megnyugtatott. Fel is hívtam, hogy mikorra menjek érte.
-Haló. - szólt egyhangúan.
-Szia, Kicsim. Csak azt akartam kérdezni, hogy hányra menjek érted?
-Tomi majd hazavisz.
-Micsoda? - kérdeztem vissza.
-Tomi hazavisz, szia. - ismételte meg magát, majd egyszerűen bontotta a vonalat. Nem tudom mi lett vele, de nagyon bánt, hogy ennyire távolságtartó és nem hajlandó szóba állni velem. A nap további részét azzal töltöttem, hogy kitakarítottam, bevásároltam és mindent megtettem, hogy nyugalma legyen, ha hazaér. Kettőkor végre nyílt az ajtó és belépett rajta. Azonnal elé léptem és magamhoz öleltem. Nem húzódott el, de nem is viszonozta.
-Hogy vagy? - néztem nyúzott arcára.
-Nyilván jól, ha kiengedtek. - felelt halkan, majd bement a hálóba, én pedig Tomira néztem.
-Ne kérdezd, velem is így viselkedett. - mondta.
-Most mit csináljak vele? - sóhajtottam.
-Nem tudom. Nem láttam még ilyennek. Ha valami van, hívj!
-Jól van. - kezet fogtunk, aztán távozott. Bementem a hálóba,  Lexi pedig az ágyon feküdt és Alfrédot ölelgette. Legalább vele szóba áll.
-Szeretnél valamit? - ültem le mellé.
-Igen. Hagyj egyedül!
-De Lexi, ez így nem jó!
-Sziki, menj ki, kérlek!
-Jó. - álltam fel csalódottan és kisétáltam a szobából. Nem tudom meddig tudom ezt még elviselni. Nagyon szeretem és segíteni szeretnék neki, de ha így ellök magától, akkor nem tudok mit tenni.
        A következő két napban sem történt semmi változás. Nem beszélünk egymással, pedig én minden erőmmel próbálkozom. Még abba is beletörődtem, hogy a vendégszobában kell aludnom, de már nem tudom mit tehetnék még. Azt viszont nem bírom végignézni, hogy egész nap magába fordulva fekszik a szobában. Gondolkodnom kell nekem is és neki is, mert ez így nem mehet tovább. Felhívtam Tomit, hogy jöjjön át, majd bementem a hálóba és elővettem egy nagyobb táskát. Először nem érdekelte, hogy bent vagyok, majd mikor a ruháimat pakoltam a táskába, felém fordult.
-Mit csinálsz? - kérdezte halkan.
-Elmegyek.
-Mi van? - ült fel.
-Lexi, én ezt nem bírom tovább! Szerinted engem nem viselt meg ez az egész? El sem tudod képzelni, mennyire megrázott! Úgy gondolom, hogy a pároknak az a dolguk, hogy jóban-rosszban egymás mellett legyenek, de egyedül kevés vagyok ehhez! Elegem van! - borultam ki.
-És itt kell hagyni, mi? Azt a legkönnyebb!
-Nem! De nem hagytál más választást! Napok óta töröm magam, hogy egyáltalán szóra méltass, de még a saját ágyamban sem alhatok! - folytattam, majd közelebb léptem hozzá. - Szeretlek. Az életemnél is jobban szeretlek, de időre van szükséged. A srácokhoz megyek. Tomi mindjárt itt lesz. - kezeim közé fogtam könnyes arcát, egy pici puszit adtam a szájára és elmentem. Mindkettőnknek ez lesz a legjobb, legalább is egy ideig biztosan.