67. rész

Sziasztok. Most egy kicsit bővebbre fogom a mondandómat, de kérlek olvassátok el, mert jó néhány fontos dolog van benne. Először is, mint észrevehettétek tegnap nem jött új rész a Ya Ou-s blogomra. Ennek több oka is van. Először is, rengeteg a tanulni valóm, végzős vagyok, két hónap múlva érettségizek és örültem, hogy ide meg tudtam írni időben a folytatást.
Másodszor pedig ugye mondtam már néhányszor, hogy hamarosan itt a vége a Szikis történetnek. Nos, azt kell hogy mondjam, hogy a mai rész az utolsó előtti. Jövő héten érkezik az utolsó rész és egy epilógus, azután pedig elköszönök tőletek. Ezért is döntöttem úgy, hogy először befejezem ezt a blogot és utána folytatom a másikat, mert a kettő egyszerre nem megy. Remélem megértitek és legkésőbb két hét múlva hozom a következő részt a Friendship or love-ra is. Addig is, olvassátok ezt a fejezetet, remélem tetszeni fog. És nem mellesleg Boldog Valentin napot mindenkinek. :))



Alexa szemszöge:

-Tomi, nem érted, hogy itt hagyott? - kiabáltam vele minden ok nélkül. Amióta megtudtam, hogy terhes voltam és a kisbaba elment, senkivel sem akarok beszélni. De azt, hogy Sziki emiatt elmegy, álmomban sem gondoltam volna. Egyszerűen nem bírok a szemébe nézni azzal a tudattal, hogy miattam veszítettünk el egy kis csöppséget. Tudom, hogy mennyire szereti a gyerekeket, ahogyan én is és hiába nem mutatja, biztos vagyok benne, hogy gyűlöl emiatt. Nem is értem miért lepődök meg azon, hogy elment.
-És te meg hagytad elmenni? - kérdezett vissza, mire magamhoz tértem.
-Miért? Mégis mit tehettem volna?
-Mondjuk össze kéne magad szedni! Fogalmam sincs ki ez az önsajnálatba temetkezett lány, de hogy nem te vagy az biztos! Te cseszted el, Csöpi! Ha nem taszítod el magadtól azt az embert, aki bármit megtenne érted, még most is itt lenne! Mi a fene van veled? - nézett rám komolyan, miután kőkeményen leteremtett.
-Szétestem, Tomi! - ültem le könnyes szemekkel. - Elrontottam mindent! Megöltem a gyerekünket!
-Te nem vagy normális, komolyan mondom! Hagyd abba a nyafogást, öltözz fel és nagyon gyorsan húzzál el a srácokhoz, különben én cibállak el oda! - parancsolt rám, pedig azt vártam, hogy majd megvigasztal. Végül is az a dolga a barátoknak, hogy helyretegyék egymást,  ha esetleg valamelyikük megbuggyanna. És kettőnk közül határozottan én vagyok az, aki jelen pillanatban nem teljesen önmaga.
-Elindultál már? - nézett rám sürgetően.
-Elviszel? - kérdeztem bizonytalanul, mire elmosolyodott.
-Igyekezz! - mondta, mire felpattantam, szorosan megöleltem és a pizsamámat 3 napja először utcai ruha váltotta fel. Felkaptam a cipőm, a kabátom és a táskám, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy Alfréd a lakásban van, bezártam az ajtót és lementünk Tomi kocsijához. Tény, hogy mostanában olyan sűrű volt mindkettőnk élete, hogy nemigen találkoztunk, de ha baj van, azonnal ott terem mellettem. Nem is kívánhatnék magamnak jobb barátot.
-Mit mondjak neki? - néztem rá.
-Amit érzel. - válaszolta, majd megálltunk.
-Köszi, hogy elhoztál.
-Ez csak természetes. De ha már így kiosztottalak, akkor hozd helyre a dolgot!
-Megpróbálom. - mondtam, azután megöleltem és kiszálltam. Még emlékeztem a kapukódra, úgyhogy nem csengettem, hanem bepötyögtem a számokat, mire kinyílt az ajtó és felmentem. A lépcsőn felfelé próbáltam összeszedni a gondolataimat és kitalálni, hogy mit mondok majd Szikinek, de akkora zavar volt a fejemben, hogy nem jutottam sok mindenre. Mikor az ajtó elé értem, néhány pillanatig tétováztam, majd vettem egy mély levegőt és kopogtattam. Alig fél perc múlva nyílt is az ajtó, ami mögül Bence csodálkozó arca jelent meg.
-Szia, Lexi. Hát te?
-Beszélnem kell Szikivel. Itt van? - néztem rá.
-Igen itt, de nem hiszem, hogy....
-Engedj be Benny! Muszáj beszélnem vele! - szakítottam félbe határozottan, mire szélesre tárta a faszerkezetet és beengedett. A többiek a nappaliban ültek és mind nagy szemekkel bámultak rám, mikor megláttak.
-Sziasztok. - köszöntem halkan.
-Szia. - érkezett a válasz. - Hogy érzed magad? - kérdezte Ya Ou.
-Már jól vagyok, köszi. - feleltem, de csak Szikin jártattam a tekintetem. Ő is engem nézett, de a szeméből nem tudtam kiolvasni semmit sem.
-Sziki, beszélhetünk? - szólaltam meg végül.
-Menj haza, Lexi! Mondtam, hogy kell egy kis idő!
-Kérlek, hallgass meg! - folytattam, mire sóhajtott egyet, felállt, kézen fogott és kimentünk az erkélyre.
-Miért jöttél? Eddig szóra sem méltattál! Mi változott meg? - tette fel kérdéseit.
-Sajnálom. Tudom, hogy hülyén viselkedtem, de nagyon megrázott ez az egész.
-Szerinted engem nem? Akkor lett volna a legnagyobb szükségünk egymásra, de te eltoltál magadtól!
-Ne haragudj rám! De egyszerűen képtelen voltam a szemedbe nézni!
-De mégis miért? - nézett rám kérdőn.
-Hát nem érted? Megöltem a gyerekünket! - böktem ki remegő hangon.
-Jézusom! Dehogy is! Komolyan magadat hibáztatod? - lépett közelebb hozzám, mire könnyes szemekkel bólintottam.
-Nem a te hibád, érted? - fogta kezei közé az arcom és mélyen a szemembe nézett. - Nem te tehetsz róla! - mondta, mire kitört belőlem a sírás, ő pedig magához húzott és szorosan a karjaiba zárt.
-Ezért voltál annyira zárkózott? - kérdezte.
-Igen. - hüppögtem.
-De Kicsim! Ez butaság! Nagyon-nagyon sajnálom, hogy így történt, de soha nem jutna eszembe olyasmi, hogy a te hibád lenne!
-Ne haragudj! - suttogtam.
-Te ne haragudj, hogy magadra hagytalak!
-Megérdemeltem.
-Ez nem igaz! - nézett rám.
-Hazajössz velem? - kérdeztem reménykedve. Elmosolyodott, bólintott egyet, majd hosszan megcsókolt.
-Gyere. - nyúlt a kezemért és összekulcsolta ujjainkat, azután pedig visszamentünk. A srácok egyből felénk fordultak és érdeklődve figyeltek minket.
-Kibékültetek? - kérdezte Olivér. Mindketten elmosolyodtunk, mire leesett nekik a válasz.
-Végre már! - sóhajtott Bence.
-Mi akkor megyünk is. Még sok a megbeszélni valónk. - mondta Sziki, majd elköszöntünk tőlük és elindultunk hazafelé. Jót tett a friss levegőn a séta, főleg, hogy napok óta ki sem dugtam az orrom a szobából. Az úton nem beszélgettünk, csak egymás kezét szorongatva lépkedtünk. Nagyon-nagyon örülök, hogy megbocsátott, amiért olyan hülyén viselkedtem. Nem is értem mi ütött belém. Nem egyszer bizonyította már be, hogy mennyire szeret és bármit megtenne értem, ami fordítva is igaz. Még mindig iszonyatosan bánt, ami történt és hatalmas bűntudat gyötör miatta. Talán, ha jobban odafigyelek magamra és nem veszem félvállról a rosszulléteket, nem lett volna semmi baj. De sajnos nem így történt és bármennyire is szeretném, nem lehet visszaforgatni az idő kerekét.
-Kicsim, hazaértünk! - állított meg barátom. Annyira elgondolkodtam, hogy azt se néztem merre megyünk.
-Bocsi, elbambultam.
-Veszem észre. - vigyorgott és bementünk. Mindketten jól megölelgettük Alfrédot, ezután pedig a hálóba mentünk, Sziki visszapakolta a ruháit a szekrénybe, majd lefeküdt mellém az ágyra.
-Akarsz beszélni róla? - fordult felém.
-Egyszer úgyis meg kell beszélnünk. Essünk túl rajta. - feleltem.
-Rendben. Miért magadat okolod ezért az egészért?
-Mert az én hibám! Felelőtlen voltam, Sziki!
-Ez nem igaz! Az orvos is megmondta, hogy nehéz lett volna a jelekből terhességre következtetni!
-De akkor is! Ha jobban odafigyelek, akkor nem lett volna baj és a pici még mindig itt lenne a hasamban! - pityeredtem el.
-Kicsim. - húzott magához, majd a hasam kezdte simogatni. - Ezt már nem tudjuk visszacsinálni. De megígérem neked, hogy annyi gyerekünk lesz, amennyit csak szeretnél! - fogta kezei közé az arcom és egy pici puszit nyomott az orromra.
-Szeretlek, Sziki. - bújtam hozzá.
-Én is téged, életem. - válaszolta. Nem volt szükség több szóra, mert tudtuk mindketten, hogy örökké itt leszünk egymásnak, történjen bármi.

Sziki szemszöge:

 Annyira idióta voltam, amiért magára hagytam Lexit. Ha tudom, hogy önmagát okolja mindenért, egy tizedmásodpercre sem engedem el. Remélem sikerült megértetnem vele, hogy téved és hogy felhagy ezzel a gondolatmenettel. Amíg ő édesen szunyókált a karjaimban, eszembe jutott valami, amit már régóta szeretne és amitől szerintem jobb kedvre derülne. Mivel itt a Valentin nap, ennél tökéletesebb ajándékot nemigen találhatnék ki neki. Óvatosan elővettem a mobilom, elintéztem néhány sms-t és el is rendeztem a dolgokat.
   Reggel mindketten arra ébredtünk, hogy Alfréd rajtunk mászkál. Lexi álmosan elmosolyodott és egy puszit adott az arcomra.
-Jó reggelt, Kicsim. - simítottam el egy kósza tincset az arcából.
-Neked is. És neked is cicc-micc. - simogatta meg Alfrédot. Egy kicsit még lustálkodtunk, de üzenetem érkezett az ajándékával kapcsolatban, úgyhogy felkeltem és felöltöztem.
-Hova mész? - nézett rám.
-Van egy kis dolgom, de nem tart sokáig.
-Ne már!
-Nem sokára itt vagyok! - léptem oda hozzá, egy gyors csókot nyomtam a szájára és elsiettem otthonról. Látszott rajta mennyire megdöbbent, de remélem, ha meglátja az ajándékát elmúlik a haragja. Elautóztam a házhoz, átvettem a "csomagot", majd még be kellett mennem a boltba néhány kellékért. Pár óra alatt végeztem is mindennel és mentem haza. Kicsit bajos volt felcipelni a másodikra a dolgokat, de megérte.
- Megjöttem! - kiabáltam, majd Lexi kilépett a konyhából és meglehetősen mérgesen nézett rám.
-Hol a fenébe voltál? Itt hagysz, azt se mondod mikor jössz és... - nem hagytam, hogy befejezze, ugyanis elé léptem és egy szenvedélyes csókkal elhallgattattam. Először meglepődött hirtelen jött hevességemen, de aztán készségesen visszacsókolt. Észveszejtően és hátborzongatóan jó érzés érezni ajkai puhaságát az enyémeken. Kifulladásig csókolóztunk, ami mint mindig, most is nagyon jól esett és legszívesebben azonnal a hálóba vittem volna, de az ajándéka már kezdett türelmetlenkedni.
-Ez meg mi volt? - figyelt fel  zajra.
-Öhm... Hát van itt neked valami. Pontosabban valaki.
-Hogy mi? - nézett rám értetlenül.
-Menj oda és nézd meg! - mondtam, mire odasétált a dobozhoz. Kicsit félénken nyitotta ki, de mikor meglátta, hogy mi van benne, elmosolyodott és óvatosan kivette az állatkát.
-Istenem, egy kiskutya! És tényleg az enyém? - kérdezte vidáman.
-Bizony ám. - bólogattam.
-Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - bújt hozzám a kutyussal a kezében.
-Szívesen, Kicsim. És mi lesz a neve?
-Hm... Legyen Mazsi.
-Hát akkor Mazsi, üdv itthon! - simogattam meg, mire megnyalta Lexi arcát, aki felnevetett. Miután agyon babusgatta a szőrgombócot, letette és kicsit közelebbről is összeismerkedtek Alfréddal.
-Azt hiszem, jól ellesznek. - nézte őket mosolyogva.
-Szerintem is, úgyhogy hagyjuk őket. - húztam az ölembe. Mélyen a szemébe néztem, majd hosszan megcsókoltam. Nagyon örülök, hogy sikerült megoldanunk mindent. Nem is tudom mi lenne velem nélküle.