53. rész

Sziasztok. Itt is a legfrissebb rész. Lassan eléri az oldal a 30.000-es megtekintést, amiért elképesztően hálás vagyok. Köszönöm, hogy velem tartotok és ígérem még egy ideig foglak titeket szórakoztatni. Jó olvasást kívánok és kérlek hagyjatok nyomot magatok után. :))



Alexa szemszöge:

Rémes volt az a hely, ahová kerültem. Mindenütt vakító fehérség és rajtam kívül egy árva lélek nem volt sehol. Vissza akartam menni a valóságba. Ennél a semminél még az is jobb. Ismerős hangok érintették meg a fülemet és melegséget éreztem a kezemnél. Tudtam, hogy Sziki itt van valahol a közelben, de akárhol kerestem, nem találtam sehol. Idővel a fehérség egyre sötétedett és tompa pittyegésre lettem figyelmes. Szemeim lassan kinyíltak, de az erős fénytől vissza is csukódtak. Némi próbálkozás után sikerült megbarátkoznom a fénnyel és értetlenül néztem végig a körülöttem álló személyeken.
-Úristen, Kicsim! Végre! - hallottam Sziki megkönnyebbült hangját.
-Mi történt? - kérdeztem halkan.
-Nem emlékszel?
-Valami rémlik. Egy kis utcában veszekedtél Krisszel, aki meg akart ölni, aztán se kép se hang. - próbáltam feleleveníteni a dolgokat.
-Szólok a dokinak. - mondta Tomi és kiment.
-Apa, ti mit kerestek itt? - néztem a szüleimre.
-Tomi felhívott és elmondta, hogy mi történt. Nagyon aggódtunk érted. - szólt anya.
-Képzelem, mennyire. - vettem le a tekintetem róla és Sziki könnyes és fáradt arcára pillantottam. Mielőtt azonban megszólaltunk volna, Tomi jött vissza egy fehér ruhás emberrel az oldalán.
-Jó reggelt! Hogy van a beteg? - lépett az ágyam mellé.
-Piszkosul fáj  a hasam. - nyögtem ki. Mozdulni sem tudtam, olyan erős fájdalom hasított végig rajtam. Ordítani tudtam volna, de muszáj volt türtőztetni magam, nem akartam, hogy még jobban aggódjanak miattam.
-Még fájni is fog egy darabig. - világított az idióta lámpájával a szemembe.
-Mikor mehetek haza? - kérdeztem reménykedve, hogy talán már ma, vagy holnap hazaengednek, de elég kiábrándító választ kaptam.
-Ne olyan sietősen kislány! Tegnap kis híján elvesztette az életét, ma meg már menne haza? Egy ideig biztos, hogy nálunk fog vendégeskedni.
-Remek. - mondtam mérgesen.
-Magukra hagyom önöket, de kérem ne fárasszák le a beteget! - indult az ajtó felé és kiment.
-Tomi, kimennétek egy kicsit? Szeretnék kettesben maradni Szikivel. - néztem rá.
-Persze. - válaszolt, majd a szüleimmel együtt elhagyták a szobát.
-Annyira sajnálom. Az egész az én hibám! - ült le óvatosan az ágyamra.
-Pont ezért akartam, hogy kimenjenek. Eszedbe se jusson magadat hibáztatni! - néztem rá komolyan.
-De miattam fekszel most itt! - gyűltek könnyek a szemébe. Soha nem láttam még sírni, de többé nem is szeretném.
-Nem miattad, hanem Krisztián miatt!
-Miért csináltad? Miért ugrottál elém?
-Mert szeretlek. És belepusztultam volna, ha valami bajod esik. - emeltem fel nehézkesen a kezem és letöröltem arcáról néhány könnycseppet. Azt hiszem, nem igazán tudott szóhoz jutni, mert szorosan hozzám bújt, én pedig nyaka köré fontam a kezem.
-Nagyon szeretlek, Kicsim. - suttogta, mire még erősebben húztam magamhoz. Már amennyi erő lehetett bennem. Fogalmam sincs, mennyi ideig öleltük egymást, de mindennél jobban szükségem volt rá. Lassan felemelkedett és mélyen a szemembe nézett. Arcával egyre közelített az enyém felé, végül ajkait az enyémekhez érintette és puhán megcsókolt. Csak egy csók volt, de többet jelentett, mint egy éhezőnek egy falat kenyér. 
-Soha többé nem hagyom, hogy bántsanak. - nyomott egy puszit az arcomra. Ujjait összekulcsoltam az enyémekkel és mindent kizárva csak egymást néztük. Kis idő múlva zajt hallottunk az ajtó felől, mire odanéztünk és egy kíváncsi Ya Ou dugta be az orrát.
-Bejöhetünk? - kérdezte.
-Persze. - feleltem, mire beljebb léptek, Olivér pedig fellökve Bencét és Ya Ou-t, hozzánk rohant.
-Jól vagy? Nagyon fáj? - ült a másik oldalamra.
-Nem túl jó érzés, de azt hiszem, túlélem.
-Nagyon aggódtunk ám érted. - szólt Bence.
-Aranyosak vagytok, de most már minden rendben. Krisztiánnal mi van? - váltottam komoly hangnemre.
-Elvitték a rendőrök, azóta pedig előzetesben van. - mondta Ya Ou.
-Oda került, ahová való. - szólalt meg a szőkeség is.
-Sziki te mióta vagy itt? - néztem fáradt arcára.
-Amióta behoztak, nem mozdult mellőled. - válaszolt helyette Benny.
-Ez komoly? - kérdeztem, mire bólintott. - Akkor most szépen hazamész a srácokkal  és kialszod magad!
-Nem hagylak itt!
-Én meg nem hagyom, hogy miattam kikészülj! Pihenned kell! Ott vannak a koncertek is és a rajongók számítanak rád!
-De én veled szeretnék maradni! - ellenkezett.
-Tudod nagyon jól, hogy én is, de most menj haza, kérlek. Amúgy is aludni fogok, úgyhogy nem lenne sok értelme, ha maradnál.
-Jól van. - egyezett bele szomorúan.
-Aztán tényleg pihend ki magad, mert figyeltetlek a srácokkal! - mondtam, mire mind elmosolyodtak.
-Úgy lesz. Reggel jövök. - hajolt le egy csókért, amit meg is kapott. - Te pedig békülj ki a szüleiddel! Nagyon fontos vagy nekik! - puszilt homlokon, majd elköszöntek és távoztak. Még fel sem fogtam a történteket, máris nyílt az ajtó és a szüleim léptek be rajta. Közelebb jöttek hozzám és megálltak az ágyam előtt.
-Alexa, kislányom, én tudom, hogy sokat hibáztam, de nagyon szeretlek és belehaltam volna, ha elveszítelek. - nézett rám anya könnyes szemekkel, mire az enyémek is könnyfátyolba borultak.
-Én is szeretlek anya.- pityeredtem el magam, mire közelebb hajolt hozzám és megöleltük egymást. Ezt követően apát is megöleltem és letöröltem a könnyeim.
-Meddig maradtok? - kérdeztem.
-Még ma hazamegyünk. Holnap dolgoznunk kell. - válaszolt apa. Persze, megint a munka. Úgy látom nem változott a helyzet, mióta eljöttem.
-Értem. Azért jó volt látni titeket.
-Nem szeretnél hazaköltözni? - nézett rám anya. - Nagyon hiányzol és így legalább tudnánk rád figyelni.
-Nem vagyok már gyerek. Arról nem tehetek, hogy ide kerültem. Ti is tudjátok, hogy milyen Krisz, de ennek vége. Engem már minden ideköt. A munkám, a barátaim, Szikiről nem is beszélve. Csak most kaptam vissza és hülye lennék itt hagyni! - mondtam határozottan. Nem fognak befolyásolni és hazavinni!
-Megértjük drágám, de mi meg  a szüleid vagyunk és nekünk is ugyanolyan fontos vagy!
-Tudom, de akkor sem fogok hazamenni!
-Jól van. Egyébként Szikinél jobb fiút nem is találhattál volna. Látszik, hogy nagyon szeret téged. - mosolygott apa.
-Tudom. Én is nagyon szeretem. Épp ezért sem tudnám csak úgy itt hagyni. - ásítottam egyet.
-Szerintem jobb, ha megyünk. Fáradt vagy és most sokat kell pihenned, hogy meggyógyulj. - állt fel anya.
-Vigyázz magadra, kicsikém és hívj, ha bármi van. - pusziltak homlokon.
-Oké. Sziasztok. - köszöntem, majd elmentek ők is és egyedül maradtam. Nagyon fájt a hasam és borzalmasan álmos voltam. Át akartam gondolni a történteket, mert lett volna min agyalni bőven, de szempilláim olyan gyorsan lecsukódtak, hogy nem bírtam tovább ébren maradni.

Sziki szemszöge:

Nagyon megkönnyebbültem, mikor Lexi végre magához tért, ugyanakkor nem csillapodott a lelkiismeret furdalásom egy cseppet sem. Bánt, hogy miattam fekszik életem szerelme egy kórházi ágyon. Viszont amit ma mondott nekem, nagyon érzékenyen érintett. Soha nem gondoltam volna, hogy lesz egy olyan lány az életemben, aki a saját életét kockára tenné azért, hogy az enyémet mentse. Abban biztos vagyok, hogy ő számomra az igazi és vele szeretném leélni az egész életem. Miután a lelkemre kötötte, hogy pihenjem ki magam, nem volt más választásom, mint hazajönni. Semmi kedvem nem volt beszélgetni, úgyhogy nyomban a szobámba mentem és magamra zártam az ajtót. Minden gondolatom az én Lexim körül forgott és nem vágytam semmi másra, csak hogy szorosan a karjaimba zárjam. Mivel már tegnap óta nem ettem egy falatot sem, kénytelen voltam kimenni a konyhába. Szerencsére nem volt ott senki, így nem kellett társalognom. Gyorsan összedobtam egy szendvicset és leültem enni.
-Neked nem aludnod kéne? - jelent meg Bence az ajtóban.
-Úgy sem tudnék. Folyamatosan csak ő jár a fejemben.
-Most már minden rendben lesz vele. Azért küldött haza, hogy pihend ki magad, mert látszik rajtad, hogy hulla fáradt vagy. Neki sem egy holtkórosra van szüksége, hanem egy erős kipihent férfire, aki vigyáz rá!
-Kösz.
-Fogadd meg a tanácsom és feküdj le! Reggel majd bemész hozzá. 
-Igazad van. - ismertem el és befejeztem az evést, majd elmentem fürödni. Pihentetően folydogáltak végig a vízcseppek fáradt testemen, majdnem el is aludtam a zuhany alatt. Miután rendesen kiáztattam magam, megtörölköztem és felvettem egy boxert, majd visszamentem a szobámba. Beállítottam fél hétre az ébresztőt, mert korán szeretnék bemenni hozzá. Ezt követően lefeküdtem, betakaróztam és pillanatok alatt elnyomott az álom.
   Kora reggel telefonom jelezte, hogy ideje felkelni. Alig láttam a fáradtságtól, de gyorsan kipattantam az ágyból és felöltöztem. Szempillantás alatt összekaptam magam és azonnal indultam a kórházba. Szerencsére ilyenkor még nincs akkora forgalom az utakon, ezért hamar megérkeztem. Megkerestem Lexi szobáját és halkan benyitottam. A gyönyörűséges lány még az igazak álmát aludta, de nem is akartam felébreszteni. Helyet foglaltam az ágy melletti széken és csodáltam, milyen békésem alszik. Hatalmasakat ásítottam, végül az álom úrrá lett rajtam és sikerült bealudnom.

Alexa szemszöge:

Nagyon mélyen alhattam, mert a beszűrődő nap sugarai hatására ébredtem fel. Azonban mikor kinyitottam  a szemem, meglepődve vettem észre alvó barátomat. Keze mellkasomat ölelte, feje pedig szorosan az enyém mellett pihent, lélegzetvétele a nyakamat csiklandozta. Nem hiszem el, hogy nem bírt nyugton maradni otthon a seggén, inkább hulla fáradtan is itt ült mellettem. Nagyon jól esik, hogy ennyit törődik velem, viszont azt nem szeretném, ha kikészülne miattam. Hagytam aludni és telefonomat kezdtem tanulmányozni. Egy idő után unalmassá vált, ezért le is tettem. Egy alig hallható nyöszörgés érkezett Sziki felől, majd lassan felemelkedett és rám nézett.
-Jó reggelt, álomszuszék! Ha szabad tudnom, miért nem otthon alszol? - néztem karikás szemébe.
-Hiányoztál. - nyomott egy puszit az arcomra.
-Te is nekem, de tagnap ígértél valamit.
-Ne haragudj. - nézett rám aranyosan.
-Nem haragszom, csak nem szeretném, ha te is itt kötnél ki.
-Akkor legalább egész nap veled lehetnék.
-Na ezt most fejezd be! - szóltam rá mérgesen.
-Jó, bocsánat. - hajtotta le a fejét.
-Gyere ide, bolondom. - próbáltam arrébb fészkelődni, ő pedig mellém feküdt. Annyira szerettem volna hozzá bújni, de nagyon mozogni sem tudtam.
-Ma semmi dolgom, úgyhogy itt maradok veled egész nap, jó? - simogatta az arcom.
-Az jó lesz. - válaszoltam. - Úgy szeretnék hazamenni. Gyűlölöm a kórházakat! - néztem rá.
-Tudom, Kicsim, de ki kell bírnod ezt a pár napot. Utána pedig majd én ápolgatlak otthon. - mosolyodott el.
-Hmm... Jól hangzik. - kulcsoltam össze ujjaimat nyaka körül és magamhoz húztam. Milliméternyi távolságból kémleltük egymás tekintetét.
-Mit szeretnél? - suttogta.
-Szerinted?
-Nem is tudom. - húzta az agyam.
-Csókolj már meg! - szóltam rá.
-Parancsára hölgyem! - vigyorgott és végre ajkait az enyémeken érezhettem és lágyan csókolni kezdett. Puha ajkai odaadóan kényeztették az enyémeket, majd nyelve bejutást követelt, amit azonnal meg is kapott és szenvedélyes táncban forrt össze a sajátommal. Egyre mohóbban faltuk egymást, de egyre többre és többre vágytam és ahogy észrevettem, ő is. Végül tüdőnkből kifogyott az összes tartalék levegő, így kénytelenek voltunk elszakadni egymástól. Ajkait ezúttal a nyakamra tapasztotta és apró csókokkal hintette be a bőrfelületet, amivel olykor-olykor halk sóhajokat váltott ki belőlem.
-Szeretlek. - nyögtem ki nehezen, mire elmosolyodott.
-Szeretlek, Kicsim. - nyomott egy hosszú puszit a számra, majd visszafeküdt mellém. - Ha meggyógyultál, nem úszod meg ennyivel! - vigyorgott és összefonta ujjait az enyémekkel.
-Annyira hiányoznak az összebújós éjszakák és reggelek. - néztem rá.
-Nekem is. Az utóbbi pár hét egy rémálom volt, de amint kiengednek, mindent bepótolunk. - bújt hozzám.
-Alig várom. - kezdtem el birizgálni a haját. Abban a pillanatban az sem érdekelt, hogy egy rideg kórházi szobában fekszünk, csak az volt a fontos, hogy mellettem van a számomra legfontosabb személy. Természetesen valakinek megint muszáj volt megzavarnia a tökéletes pillanatot. Egy nővér lépett be az ajtón, kezében az ebédemmel.
-Már elnézést, uram, de ez nem egy hotel, hanem kórház! Legyen szíves békén hagyni  a beteget és felkelni! - szólt Szikire mogorván.
-Én kértem, hogy feküdjön ide, szóval megköszönném, ha békén hagyná. - szóltam vissza.
-Pfff! Fiatalok! Még a kórházban sem képesek uralkodni magukon. - dünnyögött.
-Ha nincs más, akkor ki is mehet! Igazán hálás lennék! - néztem rá mérgesen.
-Szemtelen liba! - fortyogott, majd ki is ment.
-Ilyen kedvesek itt a nővérkék? - vigyorgott Sziki.
-Nem. Az eddigiek mind jó fejek voltak, de ez egy házi sárkány.
-Csak öregszik. - nevetett. - Na nézzük mit kaptál. - vette el a tálcát az asztalról. Ahogy ránéztem az a kis étvágyam is elment. Valami zöld trutyi díszelgett a tányérban.
-Ez mi a franc? - néztem rá fintorogva.
-Az ebéded, Kicsim.
-Na én ezt nem eszem meg!
-Pedig kénytelen leszel. - kuncogott.
-Ne nevess! Edd meg te, ha annyira vicces!
-Köszi, de nem vagyok éhes és nem lenne szívem megenni előled ezt a finomságot. - ökörködött tovább.
-Nekem meg gusztusom nincs megenni, a fene se tudja miből van. Hozol valamit a büféből? - kérleltem.
-Hát.. nem is tudom.
-Légyszí. Azt szeretnéd, hogy éhen vesszek?
-Itt a finom kaja. Nem értem mi bajod vele.
-Hagyjál már ezzel! Hozol nekem csokit?
-Csokit? Biztos hogy nem. - jelentette ki határozottan.
-Akkor mindegy csak valami ehetőt, ami nem hasonlít ehhez. - mutattam a tányérra.
-Jól van. Mindjárt hozok neked valamit. - kelt fel mellőlem és kiment.  Pár perc múlva vissza is érkezett pár szendviccsel a kezében.
-Ez jó lesz? Nem volt más. - nyomta a kezembe.
-Tökéletes. Imádlak. - nyomtam egy puszit az arcára, majd nekiestem a szendvicsnek. Nagyon éhes voltam és nem is tudom mit gondoltak, mikor azt a valamit hozták ide. Nem is értem hogy lehet ilyenekkel tömni a betegeket.
-Te aztán éhes voltál. - vigyorgott.
-Csodálkozol? - néztem rá, majd visszafeküdt mellém és ismét érezhettem a közelségét. Csak is a közelében vagyok képes kikapcsolni és teljesen megnyugodni. Addig-addig simogatta az arcom, míg megint sikerült elaludnom, bár az egész napot át tudtam volna aludni, annyira fáradt voltam. Viszont a tudat, hogy mellettem feküdt, teljesen boldoggá tett.