52. rész

Halihó. Megérkeztem a várva várt résszel. Úgy vettem észre, hogy az előző elérte a hatását, úgyhogy nem is szaporítanám feleslegesen a szót, jó olvasást hozzá és nagyon várom a véleményeket. :))



Sziki szemszöge:
Amikor megláttam Krisztiánnál a kést, nagyon megijedtem. Ám amikor Lexi egyszer csak megjelent a semmiből, azt kívántam, hogy bárcsak egy szörnyű álom lenne az egész. Aztán Krisztián közeledni kezdett felém a szúróeszközzel, a következő pillanatban pedig már azt vettem észre, hogy Lexi törékeny teste a karjaimba omlik. Hófehér pólója vértől vöröslött, szemeimből pedig azonnal kitörtek a könnyek. Ahogy lassan lehunyta a szemét, úgy éreztem, mintha a szívemet tépnék ki a helyéről.
-Hívjatok már mentőt! - ordítottam zokogva. Bence és Ya Ou azt az állatot fogták le, Olivér pedig kikapta a telefonját és tárcsázta a mentők számát.
-Mindjárt itt lesznek. - térdelt le mellém könnyes szemekkel. Levette a mellényét és szorosan rányomtuk a sebére.Próbáltuk magához téríteni, de nem reagált semmire. Pár perc múlva hangos szirénára lettünk figyelmesek, majd megérkeztek a mentők és a rendőrség is. Három piros ruhás férfi szaladt oda hozzánk és Lexit kezdték el vizsgálni.
-Kérem menjenek arrébb, mert hátráltatják a munkánkat! - szólt ránk az egyikük.
-Gyere, Tesó! - húzott fel Olivér a földről. Közben a rendőrök betuszkolták a megbilincselt Krisztiánt az autóba és beszéltek pár szót Ya Ou-val, majd távoztak. Kétségbeesetten figyeltük az orvosokat, akik ellátták barátnőm sebét és hordágyra tették.
-Túl sok vért vesztett! Ha nem visszük azonnal a műtőbe, nem éli túl! - mondta az egyik orvos, mire azonnal bepánikoltam.
-Az nem lehet! Kérem segítsenek rajta! - léptem oda a legidősebbhez.
-Nyugodjon meg! Megteszünk minden tőlünk telhetőt!
-Én is mehetek? - néztem rá, mire bólintott és betették életem értelmét a mentőautóba. Beültem mellé és összekulcsoltam hideg ujjait az enyémekkel. Roham tempóban száguldottunk a kórház felé, a doki pedig folyamatosan a pittyegő monitort kémlelte.
-Esik a vérnyomása! - szólalt fel hirtelen, majd megálltunk. Szempillantás alatt kinyitották az ajtót és kihúzták a hordágyat. Gyors tempóban követtem őket, egészen a műtőig, ahová nem engedtek be.
-Ide nem jöhet be! - tolt ki az egyik nővér. - Itt várakozzon kérem! Az orvosok mindent megtesznek a lányért! - simított végig karomon. Lezuhantam az egyik székre és tenyérbe temetett arccal hagytam, hogy könnyeim végigmossák az arcom. Minden az én hibám! Miattam fekszik életem szerelme a műtőasztalon! Sietős lépteket és hangokat hallottam a folyosón, ezért felnéztem és a srácok jelentek meg előttem.
-Hogy van? - néztek rám riadtan.
-Most műtik. - nyögtem ki nehézkesen.
-Minden rendben lesz. - ölelt meg Ya Ou.
-Nekem kellene ott feküdnöm helyette!
-Ne mondd ezt!
-De mondom! Ha nem ugrott volna elém, akkor most nem lenne semmi baja! - szipogtam.
-Ne okold már magad! Meg fogják menteni! - szólt rám Olivér.
-Tominak szóltatok? - kérdeztem halkan.
-Igen. Mindjárt itt lesz. - mondta Bence. Nem telt bele 10 percbe sem, de már meg is érkezett.
-Hol van Csöpi? Mi van vele? - kérdezte ijedten.
-A műtőben van már egy ideje. - válaszolt helyettem Ya Ou.
-Úristen! De mi történt? - nézett ránk. Olivér el kezdte mesélni a történteket, de én nem bírtam végighallgatni, ezért elvonultam a folyosó másik végére. Felfoghatatlan, hogy életem értelme az orvosok kezei közt fekszik élet- halál között, miattam. Egyszerűen nem élném túl, ha elveszíteném. Belepusztulnék a fájdalomba. Hallottam néhány szót a srácok beszélgetéséből, de nem figyeltem rájuk. Minden közös emlékünk eszembe jutott. Az első csókunk, az együtt töltött éjszakák, a beszélgetések, a csigás kalandunk, egyszóval minden újraéledt a fejemben. Bármit megtennék azért, hogy újra a karjaimban tarthassam, gyönyörű szemébe nézhessek, és hosszan megcsókoljam. Hosszú, végtelen óráknak tűntek a percek, amíg várakoztunk. Lépteket hallottam felém közeledni, majd Bence állt meg előttem.
-Hogy vagy? - ült le mellém.
-Szarul. - néztem magam elé.
-Minden rendben lesz! Lexi erős lány! Túléli. - próbált vigasztalni.
-Remélem így lesz.
-Figyelj, nem akarok paraszt lenni, de ma még lesz egy koncertünk.
-Leszarom. Nem fogom itt hagyni egy másodpercre sem. - mondtam.
-Megértem. Megoldjuk nélküled is.
-Köszönöm. - öleltem meg. Nem sokkal később elmentek a fellépésre, így ketten maradtunk Tomival. Egyikünk sem szólt a másikhoz, csak fel-alá járkálva vártuk, hogy valaki végre mondjon valamit. Már két órája tartott a műtét, de egy árva lélek nem jött ki az ajtón. Ha minden rendben lenne, akkor már szóltak volna, nem? - idegeskedtem magamban. Fél óra múlva végre lenyomódott a kilincs és egy doktor lépett ki az ajtón. Mindketten odasiettünk hozzá és vártuk, hogy mit mond.
-Ugye rendbe fog jönni? - néztem rá reménykedve.
-Nézzék! Nagyon hosszú és komplikált műtét volt, de a nehezén túl van. Sikerült elállítanunk a vérzést és összevarrnunk a sebet. Hosszú folyamat lesz a gyógyulás, de ha mellette vannak, sokkal könnyebb lesz neki is. Most átszállítjuk egy normál kórterembe. - tájékoztatott minket.
-Köszönjük, Doktor Úr. Bemehetünk hozzá? - kérdeztem.
-Mély altatásban van és valószínűleg ma már nem ébred fel, de egy kis ideig bemehetnek.
-Köszönjük szépen. - hálálkodtunk és megvártuk a nővért, aki tájékoztatott minket, hogy melyik kórteremben találjuk Lexit. Egyből elindultunk megkeresni a szobát és az ablakon megpillantottam őt, gépekre kötve. 
-Menj be hozzá. Addig felhívom a szüleit. - nézett rám Tomi. Bólintottam és félve nyitottam be a szobába. Senki nem volt rajtunk kívül és csak a gépcsipogás törte meg a csendet. Leültem az ágya melletti kis székre és megfogtam apró és erőtlen kezét. Borzalmas volt látni, hogy a számomra legfontosabb személy egy kórházi ágyon fekszik magatehetetlenül. Már este 6 is elmúlt, de nem mozdulok mellőle egy pillanatra sem. Tomi halkan benyitott és ő is leült mellém.
-Mit mondtak a szülei? - néztem rá.
-Holnap reggel jönnek. Nagyon lesokkolta őket a dolog. - mondta.
-Mint mindenkit. Ha nem vagyok akkora marha, hogy találkozom vele, akkor nincs ez az egész.
-Akkor máshogy bántotta volna. Bár azt még mindig nem értem, hogy hogy gondolhattad azt, hogy egyedül mész oda.
-Csak véget akartam vetni ennek az egésznek. - simogattam Lexi kezét.
-Vége lett.
-Igen, csak nem úgy, ahogy én azt elképzeltem.
-Nyugodj meg! Most már minden rendben lesz! - mondta, mikor kinyílt az ajtó.
-Lejárt a látogatási idő, szóval menniük kéne. - szólt be egy nővér.
-Gyere. - állt fel Tomi.
-Nem lehetne, hogy itt maradjak vele? - néztem a nővérkére.
-Sajnos nem.
-Kérem. Nekem ő az életem. Hagy maradjak vele! - kérleltem.
-Jó. Meglátom mit tehetek. - hagyott magunkra és elment, pár perc múlva pedig vissza is tért. - Maradhat, de kérem, hogy ne zavarja a beteget. - nézett rám.
-Úgy lesz. Köszönöm. - hálálkodtam, majd kiment.
-Akkor én megyek. Hívj, ha van változás! - fordult felém Tomi.
-Rendben. - fogtunk kezet, majd ő is elment. Leültem mellé és szüntelenül csak őt kémleltem. Hatalmas lelkiismeret furdalásom van, amiért miattam került ide. Nem lett volna szabad szólnom senkinek sem arról, hogy mire készülök és akkor talán nem történt volna meg ez a szörnyűség. Bambulásomból a zsebemben rezgő telefonom zökkentett ki. Olivér neve villogott a kijelzőn, így hát felvettem.
-Haló. - szóltam bele.
-Szia. Mi van Lexivel? - kérdezte egyből.
-A nehezén túl van, de még alszik.
-Hála Istennek.
-Mi volt a koncerten?
-Semmi extra. Kérdezték, hogy hol vagy, de annyit mondtunk, hogy lebetegedtél.
-Köszönöm. Ma már nem megyek haza. Bent maradok vele. - mondtam.
-Oké. Reggel mi is bemegyünk.
-Jól van. Szia. - köszöntem el.
-Szia. - mondta és letettük.
Nagyon fáradt voltam, de nem akartam elaludni. Végül mégis csak sikerült elálmosodnom és bealudnom.
   Világosságra és ajtócsukódásra ébredtem. Megdörzsöltem a szemem és az ajtó felé irányítottam a tekintetem, amin Tomi lépett be két számomra ismeretlen személlyel az oldalán. Gondolom, Lexi szülei lehetnek.
-Jó napot! Szikszai Péter vagyok. - nyújtottam feléjük a kezem.
-Tóth Mátyás. Ő pedig a feleségem, Rita. Alexa szülei vagyunk, te pedig gondolom a barátja vagy. - nézett rám kedvesen Lexi apukája.
-Igen. Csodálatos lányuk van. Igazán büszkék lehetnek rá. - néztem a még mindig alvó lányra. Az anyukája közelebb lépett az ágyhoz és könnyes szemekkel simogatta meg arcát.
-Elképesztő, hogy így kell viszontlátnom a kislányomat. Miért nem vigyáztatok rá? - nézett ránk.
-Nem rajtunk múlott. De ha nem veszekedett volna folyamatosan Csöpivel, akkor talán most nem lenne ekkora bűntudata. - szólt Tomi.
-Igaza van. - helyeselt Mátyás.
-Támadjatok le nyugodtan! Azt a legkönnyebb! - kezdett sírni.
-Ne veszekedjenek már kérem! Most az a legfontosabb, hogy Lexi felépüljön. - vágtam közbe, mire mindenki elhallgatott. Újabb zaj jött az ajtó felől, ezúttal azonban az orvos lépett be rajta.
-Jó reggelt. - köszönt.
-Jó reggelt, Doktor Úr. Mi van a lányommal? - kérdezte Rita.
-Mint már mondtam, elég súlyos és mély seb keletkezett a hasán, de a műtét során sikerült összevarrnunk. Időbe fog telni a gyógyulás, de erős lány és kibírja. - mondta.
-És várhatóan mikor fog felébredni? - kérdeztem én is.
-Hamarosan már itt lenne az ideje, de kérem legyenek türelemmel. - közölte, majd az ágyához lépett és ellenőrizte az infúziót és valamit ráírt a kórlapra, majd kiment.
-Amint jobban lesz, hazavisszük! - jelentette ki Rita.
-És maga szerint Csöpi majd csak úgy hagyja magát, mi? Itt az élete, a munkája, a barátai és a szerelme! Majd biztos szó nélkül haza fog menni, igaz? - nézett rá Tomi, én pedig újra leültem és megfogtam a kezét.
-Tominak igaza van. Attól, hogy így alakult a dolog, nem rángathatjuk magunkkal! - szólt Mátyás. Ezután ismét elcsendesedett minden és vártuk, hogy végre magához térjen. Kínomban már a hófehér falat vizsgáltam, de azon sem volt semmi érdekes. Egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki simogatja a kézfejem. Egyből oda kaptam a tekintetem és Lexi apró ujjai voltak. A szeme még csukva volt, de hunyorogni kezdett és lassan kinyitotta őket.
-Úristen, Kicsim! Végre! - pattantam fel és megsimogattam arcát. A többiek is odajöttek, ő pedig értetlenül váltogatta köztünk a tekintetét.