2014. augusztus 28., csütörtök

41. rész

Sziasztok! Ahogy ígértem meghoztam a következő részt. Nagyon köszönöm a sok szép véleményt a pipákat és a plusz feliratkozókat. Nem igazán van hozzáfűznivalóm a részhez, csak annyi, hogy jó olvasást és nagyon várom a komikat. Még vasárnap jelentkezem egy résszel, a többi pedig majd az órarendemen fog múlni. :))
Még egyszer jó olvasást és hagyjatok nyomot magatok után. :))






Sziki szemszöge:
Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor Lexi egyszer csak betoppant. Beleőrültem volna, ha valami történik vele miattam. Nem lepett meg, hogy kidobott, de remélem, hogy meg tudom vele beszélni ezt az ügyet normális körülmények között. A telefonom hirtelen megszólalása zavart meg a merengésben.
-Haló.- szóltam bele.
-Szia édes. – hallottam egy ismerős hangot.
-Mit akarsz?- kérdeztem dühösen.
-A kis együtt töltött éjszakánk óta nem is beszéltünk.
-Mert nincs miről! Miattad szakított velem, érted?
-Miattam? Szívi, ugyanannyira benne voltál, mint én!
-Nem hinném, ugyanis nem emlékszem az egészre! És megköszönném, ha békén hagynál. – kiabáltam le és rányomtam a telefont. Mégis mit képzel ez magáról? Tönkreteszi a kapcsolatomat és még zaklat is! Idegesen húztam magamra a takarót és próbáltam elaludni nem sok sikerrel. Egész éjjel Lexi járt a fejemben és próbáltam visszaemlékezni arra a szörnyűséges éjszakára, de sehogy sem ment. Mintha kiradírozták volna az egészet. Nagyon fura ez a dolog, mert még soha nem történt velem ilyen. Valahogy muszáj beszélnem Lexivel. Meg kell magyaráznom ezt az egészet, bár nehéz lesz, ha azt sem tudom pontosan, hogy mi történt. Biztos vagyok benne, hogy egy életre meggyűlölt, de én szívemből szeretem és minden erőmmel azon leszek, hogy visszaszerezzem.

Alexa szemszöge:
Reggel az ébresztőóra fülsüketítő csipogására ébredtem. Legszívesebben az egész napot átaludtam volna, de nem lehetett. Nyöszörögve keltem ki az ágyból és a fürdőbe indultam rendbe szedni magam. Szerencsére ma nincs próbám Krisztiánnal. Igazából nem is tudnék neki mit mondani. Az egész sztori olyan zavaros. Biztos, hogy megint valami zűrbe keveredtek, viszont remélem, hogy engem kihagynak belőle. Nagyon megbántam, hogy vele mentem aznap éjjel. Tominak igaza van. Nem szabad elfelejtenem, hogy miket tett velem annak idején. Egy idióta voltam, hogy elcsatangoltam. Örülhetek, hogy ennyivel megúsztam a dolgot. Most már mindegy, mert megtörtént, de nem is ezzel kéne foglalkoznom, hanem azzal, hogy hogy fogom elviselni Szikit egész nap. Igyekszem gyorsan a fejükbe verni a lépéseket, de hosszadalmas dolog lesz, az biztos. Miután némileg felébredtem a hideg víztől, amit arcomra fröcsköltem, felöltöztem, majd megreggeliztem. Már javában fél tíz volt, így indulnom kellett. Jól esett a séta a napfényes nyári melegben, bár a hangulatomnak köze nem volt a színes virágokhoz és a vidám madárcsicsergéshez. A hatalmas épülethez érve nagyot sóhajtottam, majd beléptem. Az ismerős terem felé haladtam és végül benyitottam. Mind a 7 fiú ott volt már és Barbi és Tami is bent ültek. Minden szempár rám szegeződött, majd a két lány hirtelen a nyakamba ugrott.
-Meg ne próbálj még egyszer ilyet csinálni!- parancsolt rám Barbi.
-Nem fogok.- öleltem meg őket, majd Ya Ou  és Bence is felém tartott.
-Ne haragudj ránk! – néztek rám bűnbánóan.
-Nem a ti hibátok.- küldtem feléjük egy mosolyt.
Mikor véletlen rápillantottam Szikire, azonnal elkaptam a tekintetem róla. Ismét a sírás kezdett fojtogatni, de sikerült visszatartani. Éreztem, hogy engem néz, de mit sem törődve vele, belekezdtem a próbába. A lányok leültek, a fiúkat pedig sorba állítottam.
-Melyik dalt fogjátok énekelni? -  néztem rájuk.
-A Szabadulj el és a Sose múló nyárból egy mixet. – válaszolt Dani.
-Rendben. – egy kis ideig törtem a fejem, majd nagyjából összeállt a kép és belekezdtünk. Lépésről lépésre haladtunk, csigatempóban. Jó, most nem 4-en, hanem 7-en voltak, de akkor is fárasztó hosszú órákon keresztül folyamatosan azt hajtogatni, hogy Gyere előre! Másik láb! Gyorsabban!, és a többi. Már kezdtek egyre lustábbak lenni, én pedig egyre ingerlékenyebbé váltam.
-Gyerünk már srácok! Én is unom már, de mindjárt kész vagyunk! – szóltam rájuk. Kis győzködés után folytatták a munkát és még 2 óra gyakorlás után kész lett a koreográfia, csak ismételni kellett. Egyszer csak kopogásra lettünk figyelmesek, majd kinyílt az ajtó. A látványtól azonnal ökölbe szorult a kezem, elmémet pedig elöntötte a düh.
-Ez meg mit keres itt? – emeltem fel a hangom.
-Zsani, mit csinálsz itt?- lépett felé Sziki.
-Hozzád jöttem. – nyávogta.
-Hallod? Szerintem gyorsan húzz innen! – állt fel Barbi.
-Miért Barbika? Ugyanannyi jogom van itt lenni, mint neked!
-Mihez van neked jogod, te ribanc? – keltem ki magamból.
-Ó szegény Lexi! Nem nézel ki túl jól. – nézett végig rajtam.
-Bazd meg, lefekszel a pasimmal és még van pofád idejönni?
-Csak, hogy tudd, nem kellett kényszeríteni. Valamit biztos nem tudtál neki megadni, de nálam megtalálta!-
Ennél a mondatnál borult el az agyam és ész nélkül nekimentem. Először felpofoztam, majd hosszú fekete hajába kapaszkodtam és tépni kezdtem azt.
-Lexi, állj már le! – hallottam Ya Ou hangját, majd 4 erős kezet éreztem magamon és nagy nehezen leráncigáltak róla.
-Engedjetek el! – próbáltam kimászni Olivér és Ya Ou szorításából, de nem ment.
-Ez elmebeteg! Zárjátok diliházba!- jártatta továbbra is a száját.
-Megöllek, te rohadék! – ficánkoltam a fiúk karjai közt. Nem igazán bírtak velem, így Bence is megjelent.
-Lexi, nyugodj le, kérlek! – nézett rám barna szemeivel. – Zsani te meg menj el! – szólt rá.
-Sziki, vidd már innen! – parancsolt rá Ya Ou, mire megfogta a lányt és kimentek a teremből.  Még mindig túltengett bennem az adrenalin és legszívesebben megfojtottam volna. A srácok még mindig stabilan tartottak. A légzésem egyre lassult és ők is lazábban fogtak le, végül óvatosan elengedtek. Mindenki értetlenül és kissé döbbenten nézett rám. Én is meglepődtem magamon, hogy így nekimentem, de a helyemben szerintem más is ezt tette volna.
-Sajnálom. Nem tudom mi ütött belém! – kértem elnézést és azonnal elrohantam. Kivágtam az ajtót és futottam a hosszú folyosón, hatalmas krokodilkönnyekkel az arcomon. Hallottam valaki lépteit mögülem, de nem érdekelt. Zokogva rohantam ki az emberekkel teli utcára. Egy pillanatra megálltam, hogy merre tovább és ekkor valaki hátulról visszahúzott.
-Hova mész már megint?- fordított szembe magával.
-El innen a lehető legtávolabb mindentől. – sírtam.
-Nélkülem sehova! –ölelt magához.
-Olivér, hagyj elmenni! – könnyeztem össze pólóját.
-Nem! Nem fogsz eltűnni megint egész éjszakára.
-De én nem akarok itt maradni!- szipogtam.
-Akkor gyere! – ragadta meg a kezem és húzott maga után. Nem tudtam mit tenni, mint szedni a lábam. Egy kis utcába mentünk, majd megálltunk egy fekete BMW előtt. Elővett a zsebéből egy kulcscsomót, majd feloldotta a riasztót és kinyitotta nekem az ajtót. Beültem, majd ő is így tett . Beindította a motort és elindultunk valahová.
-Hova megyünk?- néztem rá.
-Majd megtudod, ha odaértünk. – intézte el ennyivel a választ.
-De nincs is jogsid! – jutott hirtelen eszembe.
-Az nem jelenti azt, hogy nem tudok vezetni! – pillantott rám, majd ismét az utat kémlelte. A könnyek még mindig az arcomat mosták, de már nem törődtem vele. A biztonság kedvéért bekötöttem magam és pityeregve néztem az elsuhanó fákat az ablakon.
Fél órányi csendes utazást követően egy gyönyörű helyen álltunk meg. Nem is tudom mihez hasonlítani a látványt. Talán olyan volt, mint mikor egy magas domb-, vagy hegytetőről nézünk szét. A táj gyönyörű volt és ami a legmegnyugtatóbb, hogy rajtunk kívül csak a szél susogását lehetett hallani. Miután kiszálltunk, azonnal körülnéztem és csodáltam a kilátást, Olivér pedig jót mosolygott rajtam.
-Mi az? – kérdeztem.
-Semmi. Csak olyan aranyosan gyönyörködsz a tájban.
-Mert csodaszép. Hogy találtál rá?
-Gyere. – nyújtotta a kezét. Mentem vele és egy nagyobb kőtömbre ültünk le. – Régebben nem egészen ilyen barátaim voltak, mint most ti. Egy bandába tartoztam és mi voltunk úgymond a menő csávók. Csak egy volt a baj, még pedig, hogy Norbi volt a főnök. Mindent megkapott, amit akart, köztük a barátnőmet is. És aznap, mikor elvette őt tőlem, megfogadtam, hogy ott hagyom a bandát. Nagyon padlóra kerültem és akkor éjjel kegyetlenül berúgtam és úgy ültem fel a motorra. Csak mentem ész nélkül és valahogy ide keveredtem. Azóta, ha rossz kedvem van, vagy, ha csak egyedül szeretnék lenni, mindig kijövök ide. – mesélte, én pedig kíváncsian hallgattam.
-Hűűűű!
-Mi az? – nézett rám kérdőn.
-Nem gondoltam volna, hogy valaha is bandáztál.
-Voltak rossz döntéseim az életben, de még mindig itt vagyok.
-Szerencsére. És hogy keveredtél ki ebből az egészből? – kíváncsiskodtam tovább.
-Ez most lehet, hogy ironikus lesz, de egy lány segítségével.
-Elmondod?
-Ha érdekel, akkor igen. Szóval, egy véletlen folytán megismerkedtem ezzel a lánnyal. Bellának hívták és ugyanolyan gyönyörű és csupa szív lány volt, mint te. – nézett rám mosolyogva, majd folytatta. –Sokat találkoztunk nap, mint nap és egyszerűen beleszerettem. Ő adott erőt ahhoz, hogy kilépjek és, hogy az álmaimat kövessem. Talán ő az a lány, akire azt mondhatom, hogy tiszta szívemből szerettem.
-És mi lett vele?
-Követte az álmait és kiment Angliába. – hajtotta le a fejét.
-És azóta nem is beszéltetek?
-Nem sűrűn. Pedig eleinte rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, de aztán valahogy megszakadt.
-Gondolom hiányzik.
-Igen. Igazából soha nem mondtuk ki, hogy vége, de azzal, hogy elment, mindent megnehezített. Aztán jöttél te és egy kicsit jobban viselem azóta a hiányát.
-Látom, még mindig szereted.
-Nem. Vagyis nem tudom. Amióta jóban lettem veled, leülepedtek az érzéseim.
-Te most azt akarod mondani, hogy érzel valamit irántam? – tettem fel kicsit félve a kérdést, de már régóta kíváncsi voltam rá.
-Őszintén szólva, nagyon megkedveltelek és a srácok határozottan állítják, hogy szerelmes vagyok beléd, de így felelevenítve a múltat, lehet, hogy csak azért érzek így, mert pótolni szeretném Bellát és te egy tökéletes lány vagy. – mondta, mire kicsit összezavarodtam.
-Ezt most nem igazán tudom hova tenni. Oli, nekem nagyon fontos vagy, de csak, mint barát.
-Tudom és ezt tiszteletben tartom. Csak olyan bonyolult lett ez az egész.
-És nem gondoltál még arra, hogy felvedd a kapcsolatot vele?
-Dehogynem. Csak ennyi eltelt idő után szerintem azt sem tudja, hogy ki vagyok.
-Ne mondj ilyet! Ha ő is annyira szeretett, mint te őt, akkor biztos, hogy sokat gondol rád. És én a helyedben felhívnám.
-De félek, hogy már talált valaki mást.
-Ha nem próbálod meg, akkor nem fogod megtudni, hogy érez-e még valamit irántad.
-Na jó. Váltsunk témát. Kérdezhetek valamit? – nézett rám.
-Persze.
-Hol voltál az éjjel? – tette fel kínos kérdését. Lehajtottam a fejem, mert szégyelltem magam az éjszaka történtek miatt.
-Hát…. – kezdtem végül bele. – Először egy kocsmában ittam totál részegre magam, majd hazafelé menet egy csapat pasi rám támadt, és ha Krisztián nem lép közbe, akkor most valószínű nem itt ülnék.
-Úristen! De ugye nem bántottak? És mit keresett ott Krisztián? – faggatott aggódva.
-Szerencsére nem bántottak és fogalmam sincs, hogy került oda, de tény, hogy megmentett. Mivel nem akartam hazamenni, ezért elvitt magához és ott éjszakáztam.
-Kettesben azzal az őrülttel? – kerekedtek ki szemei.
-Nem. Még hárman voltak rajtunk kívül a házban. És meglepően kedves volt velem. Nem használta ki a helyzetet, pedig amilyen állapotban voltam, megtehette volna.
-Legalább tett egy jó dolgot is.
-Igen. – hagytuk annyiban a beszélgetést és csendben néztük a gyönyörű naplementét.

2014. augusztus 25., hétfő

40. rész

Halihó! Megjöttem a kövi résszel. Egyszerűen le vagyok nyűgözve a sok-sok komitól és pipától, amiket az előző részhez kaptam. Nagyon nagyon köszönöm. Elmondhatatlan érzés olvasni azt a sok szépet, amit a történetről írtatok nekem. A héten még igyekszem többször jelentkezni, mert sajnos jövőhéten már itt az iskola. Addig is élvezzétek ki az utolsó napokat. Jó olvasást kívánok és szintén szeretnék sok-sok véleményt. :)) Kövi rész csütörtökön, a másik blogon pedig holnap. :))





Tomi szemszöge:
Egy hét otthon töltött idő után itt volt az ideje hogy visszainduljak Pestre. Nagyon jó volt újra látni a szüleimet, csak bár ne történt volna ilyen szörnyű dolog. Anyát nagyon nehéz volt egy kicsit jobb kedvre deríteni. Mondjuk, ha egy számunkra nagyon fontos személyt veszítünk el egyik napról a másikra, nem könnyű az élet. Két óra vonatozás után buszoznom kellett hazafelé, ugyanis Csöpi ki volt kapcsolva. Miután leszálltam a járműről, felcipeltem a bőröndöm az emeletre és előkerestem a lakáskulcsom. Mikor azonban beléptem az ajtón, nem várt látvány fogadott. Sziki és Olivér a kanapén aludtak ülve. Becsaptam az ajtót, mire ijedten felriadtak.
-Tomi!- fogta Sziki a fejét.- Már azt hittem Lexi az.
-Ti mit csináltok itt? És hol van Csöpi?- néztem álmos fejükre.
-Azt sajnos mi sem tudjuk.- válaszolt Olivér.
-Mi az, hogy nem tudjátok? Mi folyik itt?- kezdtem dühbe gurulni.
-Tegnap elrohant és azóta nem tudunk semmit róla.
-De mégis miért? Valaki mondja el mi van, mert kezdek ideges lenni!
-Az van, hogy mostanában sokat veszekedtünk és egyik éjjel nagyon ki voltam, sokat ittam és valószínűleg lefeküdtem Zsanival. Tegnap pedig megtudta és elrohant, azóta pedig semmi hír róla. – mondta Sziki.
-Úristen! Megcsaltad, te szerencsétlen? – förmedtem rá.
-Tomi, nyugodj le! – állt fel Olivér.
-Merre kerestétek?
-Már minden létező helyen kutattuk és az ismerőseit is felhívtuk, de semmi.
-Hát ez kurva jó! Ha valami baja esett, halott ember vagy!- néztem fenyegetően a barna hajú fiúra.

Alexa szemszöge:
-Fiúk, mondjatok már valamit! – kezdtem pánikba esni.
-Maradj csendben és szorosan mögöttem! – utasított Krisz és engedelmeskedtem neki. Az egyik kigyúrt pasas egy erős rúgással nyitotta ki a kaput és az egész banda felénk közeledett.
-Mit akartok itt?- lépett elő Martin.
-Na ugyan mit, kisgyerek? Tudod nem szeretem, ha elveszik tőlem, ami az enyém és ti pontosan ezt csináltátok! – rántott elő egy kést a zsebéből, mire azonnal összerezzentem és egyre erősebben szorítottam Krisztián kezét.
-Ki ez a kis csaj? – nézett rám. – Dögös vagy, angyalom! – indult felém.
-Hagyd békén! – szólt rá dühösen Krisz.
-Na mi van öcsisajt? Ha még egyszer rárepültök valamelyik kliensemre, akkor meglátogatom a lányt! És én a helyedben nem állnék le ilyen pancserekkel! – nézett rám, majd  zsebébe csúsztatta a szúróeszközt, ezután  fogták magukat és elmentek. Nagyon meg voltam ijedve és még mindig az előttem álló fiút szorongattam.
-Lexi, minden oké?- fordult felém és a szemembe nézett.
-Mi volt ez az egész? Mibe keveredtetek már megint?- néztem rá értetlenül.
-Jobb, ha nem tudod.
-Fogalmam sincs mi ez, de szálljatok ki belőle! Nem szeretném, ha a csávó beváltaná az ígéretét!
-Nem fog bántani.-  húzott magához és erősen megölelt.
-Megyünk? – néztem fel rá.
-Persze.- engedett el és beültünk az autóba, majd elindultunk. Semmi kedvem nem volt hazamenni, de muszáj volt. Fél órával később leparkolt a ház előtt és elköszöntem tőlük, majd még mindig félelemtől remegve felmentem. Kinyitottam az ajtót és ahogy beléptem a nappaliba, megláttam Tomit és két nem kívánatos személyt rajta kívül.
-Lexi! Végre! Jól vagy? – pattantak fel.
-Ti mit kerestek itt? Húzzatok innen a francba! – förmedtem rájuk.
-Csöpi jól vagy? – lépett elém Tomi.
-Olyan jó, hogy itt vagy!- bújtam hozzá azonnal.
-Minden rendben. Most már itt vagyok.- nyugtatott.
-Lexi, hallgass meg, kérlek!- hallottam Sziki hangját.
-Takarodjatok innen! Látni nem akarom egyikőtök sem! – tört ki belőlem a zokogás.
-Fiúk, menjetek már el! – szólt nekik Tomi is, mire végül elhagyták a lakást. – Csöpi, hol voltál egész éjjel? – nézett rám. Tudtam, hogyha elmondom, akkor ki fog bukni.
-Egy kocsmaszerűségben. – válaszoltam szemlesütve.
-Egészen mostanáig? Na ne hazudj!
-Krisznél voltam. –böktem ki végül.
-Hogy hol? Ugye ezt nem mondod komolyan? – nézett rám dühösen.
-Az éjjel valakik rám támadtak, ő pedig pont ott volt és segített.
-Persze, véletlenül ott volt. Kicsit sem átlátszó ! Ááááá!
-Tomi, hagyjuk már ezt!
-Nem hagyjuk! Vagy már elfelejtetted mit tett veled?
-Nem. Nem felejtettem el! De legalább te ne veszekedj velem. Rajtad kívül senkire nem számíthatok. – néztem rá könnyes szemekkel.
-Igazad van. Ne haragudj. Jól vagy?- húzott magához.
-Nem. Hazudott mind! Elegem van belőlük!
-Én még mindig nem fogom fel, hogy volt képes ezt tenni veled!
-Akkor én mit mondjak? És az egészben az a legszebb, hogy nem is tőle tudtam meg, hanem Olivértől.
-Ő legalább rád gondolt és elmondta.- védte a szöszit.
-De tudták mind és szó nélkül végignézték ahogy kibékülök vele.
-Sajnálom Csöpi.- nyomott egy puszit fejem búbjára.
-És mi a helyzet otthon?- váltottam témát.
-Semmi jó.- nézett rám szomorúan.
-Mi történt?
-Meghalt a nagyi és ezért kellett hazamennem. –gyűltek könnyek a szemébe.
-Úristen! Nagyon sajnálom! Szüleid hogy viselik?
-Anya nagyon rosszul, de apával próbáltuk megnyugtatni.
-És te hogy vagy?
-Nem túl jól. Nagyon szerettem a nagyit és hiányzik. – borult a nyakamba. Vigasztalóan átöleltem és hosszú ideig voltunk egymás karjaiban. Elmondhatatlanul hiányzott és most még jobban mellette kell lennem, mert nagy szüksége van rám, ahogy nekem is rá.
-És Réka?
-Szünetet tartunk.- szomorodott el ismét.
-Mi? De miért?- csodálkoztam.
-Nem jöttünk ki túl jól mostanában és így találtuk a legjobbnak.
-Miért nem mondtad?
-Mert neked is van egy csomó problémád és nem akartalak az enyémekkel is terhelni.
-De legjobb barátok vagyunk és tudod, hogy mindenben számíthatsz rám!
-Igen tudom.- mosolyodott el egy picit.
-Akkor te sem lehetsz jobb passzban nálam.
-Hát nem.
-Ha nem haragszol, én lezuhanyzom.- keltem fel.
-Menj csak.
A fürdő felé vettem az irányt és levettem piszkos ruháim, majd beálltam a forró víz alá. Jó ideig folyattam magamra a vizet, eközben a tegnapi és mai történések kavarogtak a fejemben. Hatalmas káoszt éreztem odabenn. Soha nem fogok Szikinek megbocsátani. Fogalmam sincs hogy fogok ezután együtt dolgozni velük. És itt van ez a reggeli dolog is Krisztiánnal. Nagyon remélem, hogy nem fog belekeverni a hülyeségeibe, mert így is kész szappanopera az életem. Komolyan rosszabb, mint a Barátok közt. 
Miután eleget pazaroltam a vizet, elzártam és magam köré tekertem egy törölközőt. Bementem a szobámba és felöltöztem. Bekapcsoltam a mobilom és 60 nem fogadott hívás és 23 sms várt rám. Nem érdekeltek, így kitöröltem mindet. Épp vissza akartam menni Tomihoz, mikor megcsörrent az imént említett készülék. Nem akartam senkivel beszélni, de Kristóf neve villogott a kijelzőn, ezért felvettem.
-Haló.- szóltam bele.
-Szia Lexi. Van pár perced?
-Persze. Mondd csak.
-Arról lenne szó, hogy felkérték a  ByTheWay-t és az MDC-t péntekre egy közös produkcióra és ehhez kéne egy koreográfia.
-De hát az holnap után van!Kösz, hogy nem holnap szólsz!
-Bocsánat, de nekem is csak tegnap mondták és nem tudtalak elérni. Be tudsz ma jönni?
-Nem lehetne holnap? Borzalmas napom van és nem szeretnék most emberek közé menni.
-Jó, akkor holnap. 10-re hívom őket a terembe.
-Rendben. Ha nincs más, akkor leteszlek.
-Csak ennyit akartam. Szia.- köszönt el.
-Szia.- nyomtam ki.
Remek. Állítsak össze egy nap alatt hét embernek egy koreográfiát, ismeretlen zenére! Más se hiányzott az életemből. Már előre látom, hogy kész szenvedés lesz ez a holnapi nap is. Ha csak rágondolok, hogy Szikit kell egész nap bámulnom, elkap a sírógörcs. Nyeltem egy nagyot és inkább átmentem Tomihoz.
-Bejöhetek?- nyitottam be halkan szobájába.
-Persze.- tette félre laptopját és rám figyelt. Leültem mellé, mire arrébb csúszott, hogy odafekhessek.
-Annyira rossz volt nélküled. Tiszta üres volt a ház.- néztem rá.
-Nekem is nagyon hiányoztál. Sőt a szüleidnek is.
-Ezt hogy érted?- csodálkoztam.
-Úgy, hogy összefutottam anyuddal a boltban és már nagyon bánja a történteket.
-Marhára bánhatja, ha még csak fel sem hív.
-Te tudod a legjobban, hogy milyen makacs. Pont, mint a lánya.- mosolyodott el.
-Haha. Nagyon vicces.- mondtam, mikor megszólalt a telefonja.
-Olivér az.- nézte csodálkozva.
-Ne vedd fel!- kérleltem.
-És, ha fontos?- nézett rám, majd fogadta a hívást.
-Szia. Igen itt van, de nem akar egyikőtökkel sem beszélni. Hagyjátok békén egy kicsit! – hallottam szavait, majd felém fordult.  – Beszélni akar veled.
-De én nem.- adtam határozott választ.
-Csöpi, beszélj már vele! Itt sír a telefonba.- mutatott a készülékre.
-Jó. Akkor mondd neki, hogy jöjjön át.- egyeztem bele.
-Azt mondta, hogy gyere át. Oké. Heló.- tette le.- Mindjárt itt van.
-Hurrá!- szóltam cinikusan.
-Miért rá haragszol? Ő csak jót akart.
-Persze. Azzal, hogy hazudott, mint a kis barátja.- mérgelődtem, mikor megszólalt a csengő.
-Ez gyors volt.- szólt Tomi.
-Megyek, kinyitom.- keltem fel és a bejárathoz indultam. Elfordítottam a kulcsot a zárban, majd kinyitottam. A szőkeség állt előttem, teljes életnagyságban. Szemében könnyeket és megbánást láttam. A szívem összeszorult, mikor legördül arcán egy könnycsepp. Nem tudom miért, de megsajnáltam.
-Bejöhetek?- kérdezte halkan.
-Gyere.- tártam ki az ajtót. A nappaliba mentünk és leültünk a kanapéra.
-Lexi, én annyira sajnálom.- kezdett bele.
-Hagyjuk ezt Olivér! Hazudtál!
-Én elakartam mondani, csak….- nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis ismét megszólalt a csengő. Egy nagy sóhaj kíséretében felálltam és kinyitottam.
-Réka, te mit keresel itt?- lepődtem meg látványától.
-Beszélni szeretnék Tomival. Itthon van?- nézett rám szomorúan.
-Persze. Gyere.- engedtem be.
-Szia Olivér.- köszönt vendégemnek, aki viszonozta ezt.
-Tomi!!!!- kiáltottam neki.
-Mi az?- jött ki, de elakadt a szava, mikor meglátta a lányt. – Hát te?
-Beszélnünk kell!
-Menjünk be a szobámba, had beszéljenek.- néztem a szöszire, majd felállt és követett. Becsukta maga mögött az ajtót, majd leültünk az ágyra. Percekig ültünk némán, egymást fürkészve, végül megtörte a kínos csendet.
-Lexi, én…én…. – dadogott és egy értelmes mondat nem jött ki a száján.
-Te, te! Bökd már ki végre, hogy mit akarsz! – szóltam rá.
-Én el akartam mondani, csak Sziki a lelkemre kötötte, hogy egy szót se! Adtam neki 3 napot, hogy elmondja, de nem tette meg. Egy rémálom volt az a 72 óra. Legszívesebben minden percét melletted töltöttem volna, de kénytelen voltam elkerülni  téged, mert nem tudtam volna a szemedbe nézni. Már tudom, hogy azonnal szólnom kellett volna. Hatalmasat hibáztam és most iszonyatos lelkifurdalásom van! – dőlt ki belőle minden és egy hatalmas sóhaj hagyta el száját, miután befejezte mondandóját.
-És most mit vársz tőlem?
-Semmit. Én megértem, hogy most utálsz és azt is, ha soha többé nem állsz velem szóba, csak arra kérlek, hogy ne csinálj semmi hülyeséget! – nézett rám aggódva.
-Tudod ez nagyon mókás.- nevettem fel kínosan.
-Micsoda?- nézett rám értetlenül.
-Az, hogy úgy esedezel a bocsánatomért, mintha te csaltál volna meg. Közben csak az idióta barátodat védted. Neki ahhoz nem volt bátorsága, hogy elém álljon és a szemembe mondja az igazságot, de te megtetted helyette. Ha nem is azonnal, de elmondtad és ezért hálásnak kellene lennem, nem pedig haragudni rád.
-De akkor is az én hibám. Ha nem így mondom el, akkor nem rohansz el és nem tűnsz el egész éjszakára!
-Olivér, ne okold már magad! Te vagy az egyetlen, aki méltóztatott arra, hogy elmondja az igazat. Ha nem tőled tudom meg, akkor ki tudja meddig hazudozott volna!
-Meg tudsz nekem bocsátani?- nézett rám kiskutya szemeivel.
-Igen. – mosolyodtam el halványan, mire azonnal magához ölelt.
-Köszönöm.- suttogta fülembe. – Kristóf szólt a holnapról? – engedtük el egymást.
-Igen. Bele se merek gondolni, mi lesz, ha meglátom.
-Én ott leszek melletted és a srácok is.- tette hatalmas kezét enyémre.
-Köszönöm Oli. – mosolyogtam.
-Asszem én megyek, mert későre jár. Reggel találkozunk. – állt fel.
-Várj, kikísérlek. – mentem utána. A nappaliban nagy örömmel láttam Tomiékat ölelkezni. Nagyon remélem, hogy kibékültek.
-Akkor jó éjt.- fordult szembe velem és egy puszit nyomott az arcomra.
-Jó éjt.- engedtem ki és becsuktam mögötte az ajtót.
-Ugye minden rendben köztetek? – néztem Tomira és Rékára.
-Teljes mértékben. – csókolták meg egymást.
-Nagyon helyes. Viszont én megyek aludni. Jó éjt. – küldtem feléjük egy mosolyt.
-Jó éjt. –szóltak egyszerre és bezárkóztam a szobámba. Beállítottam az ébresztőt, majd ágyba bújtam. Nem akartam semmire és senkire gondolni, csak kipihenni az előző napot és éjszakát. Lehunytam a szemem és villámgyorsan elmerültem az álmok világában.