55. rész

Hát szép napot mindenkinek! Először is szeretnék Tőletek egy kis segítséget kérni. Egy ismerősöm nem régiben belekezdet egy oldalba és sokat segítenétek vele, ha benéznétek és mondanátok véleményt róla. http://positively.ucoz.com/news/a_siker_fele_vezeto_ut/2014-11-20-1 Itt lenne a link és szerintem nagyon hasznos dolgokat ír le, részben kapcsolódik a fiúkhoz is, hisz ők is azt tanították, hogy harcoljunk az álmainkért, szóval megköszönném, ha bekukkantanátok. 
Másodszor pedig nagyon sajnálom, hogy majdnem két hetet késtem, de nem volt időm. Most már visszatértem és igyekszem tartani a tempót. Köszönöm az eddigi véleményeket. Ez a rész nem lett túl izgalmas, inkább kicsit túlfűtöttnek jellemezném. Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy 18+-os lesz, szóval csak okosan. :) Várom a komikat pipákat és a feliratkozókat is. Jó olvasást. :))



Alexa szemszöge:
Három hét telt el azóta a borzalmas nap óta, mikor azt éreztem, hogy örökre elveszítem Szikit. Szerencsére minden jól alakult és a lehető legmélyebb és legszorosabb kötelék alakult ki közöttünk. Másfél hete voltam varratszedésen, ami iszonyatosan fájt, de mára már alig érezhető a fájdalom. Sziki minden nap szüntelenül mellettem volt és minden kérésemet teljesítette. Kérve se kívánhatnék nála jobb embert magamnak. Rég láttam már a srácokat, ezért úgy döntöttünk, hogy ma odaát alszunk.
-Kicsim, siess már! - sürgetett.
-Nem ráérünk? - néztem rá.
-Végül is.
-Akkor meg türelem! - vettem fel a cipőm és még bementem a fürdőbe megfésülködni. Felkaptam a táskám, majd az ajtó bezárása után elindultunk a szomszéd házba. Pár perc alatt megérkeztünk és ahogy bementünk, Bella egyből a nyakamba ugrott.
-Lexiii!!! - kiabált, miközben majd kinyomta belőlem a szuszt is.
-Hiányoztál bolond lány! - nevettem el magam.
-Na és én? - biggyesztette le ajkát a szőkeség.
-Te is, Szöszi. - engedtem el Bellát, majd megöleltem őt is.
-Gyere. - rángatott el Olivértől a szőkésbarna hajú lány és a szobájukba húzott.
-Na mesélj! - ültünk le az ágyra és kíváncsian nézett rám
-Mit szeretnél tudni?
-Mindent. Hetek óta nem láttalak. Mi van Szikivel? - tette fel egymás után a kérdéseit.
-Vele minden rendben. Jól megvagyunk. - válaszoltam.
-Na, ez szuper. - vigyorgott.
-Mi az? - néztem rá értetlenül.
-Hát..... Szikit sem lehetett látni már vagy két hete, szóval.... - kezdett bele.
-Ne is folytasd! Tudom mire akarsz kilyukadni. - szakítottam félbe.
-Most miért? Csak kíváncsi vagyok. - kuncogott tovább.
-Ennyire azért ne legyél. De akkor témaváltás. Mi van veled és Olivérrel? - néztem rá kérdőn.
-Jól kijövünk egymással minden téren! - emelte ki az utolsó két szót.
-Örülök neki, de a részletektől kímélj meg!
Jó ideig beszélgettünk még az elmúlt hetek történéseiről, mikor hirtelen kivágódott az ajtó és a fiúk rontottak be rajta.
-Kicsacsogtátok magatokat? - néztek ránk.
-Nem! - szóltunk egyszerre.
-Na jó. Kérem vissza a csajomat! - szólt Sziki és váratlanul a karjaiba vett és kivitt a szobából.
-Tegyél már le! - ficánkoltam, de egyenesen a szobájába vitt és szó szerint az ágyra dobott.
-De egy paraszt vagy te, Szikszai! - néztem rá mérgesen.
-Mit mondtál?
-Jól hallottad.
-Most véged! - nézett rám gonoszul és rám vetette magát. Megmozdulni nem tudtam alatta, úgy elhelyezkedett rajtam.
-Sziki, szállj le rólam! - ütögettem a mellkasát.
-Vond vissza és szabad vagy!
-Mit vonjak vissza? Hogy egy paraszt vagy? Sajnálom, de az igazságot nem szabad letagadni. - nevettem.
-Hát akkor sok sikert a szabaduláshoz. - vigyorgott, majd közelebb hajolt hozzám és mohón megcsókolt. Nem volt időm reagálni, hiszen olyan gyorsan történt az egész. Ajkai telhetetlenül kezdték falni az enyémeket, amit készségesen viszonoztam, miután felfogtam mit is csinálunk. Nyelve azonnal utat tört a számban és egyből megtalálta az összhangot az enyémmel és érzékien kényeztették egymást. Napról-napra egyre szenvedélyesebb csókcsaták zajlanak le köztünk, amivel erősen kínozzuk egymást. Levegőnk elfogyása miatt nehezen elszakadtunk egymástól és mélyen elmerültünk a másik tekintetében.
-Kicsim, én már nem bírom tovább! - suttogta.
-Mit is?
-Ezt az egészet. Hetek óta húzzuk egymás agyát. Nagyon akarlak. - bökte ki végül problémáját, amin egy jót mosolyogtam.
-Szóval ez a helyzet. Akkor ezt a problémát sürgősen orvosolni kell! - húztam le magamhoz és ismét forró csókcsatákba bonyolódtunk. Kezei eközben bebarangolták egész testemet, majd pólómat kezdte lassan felhúzni, mikor hirtelen kivágódott az ajtó.
-Sziki! Olivér mondta, hogy ........ hazajöttetek. - röhögte el a mondat végét Bence, mire barátom felült és feléjük fordult.
-Szia Lexi. - integetett Ya Ou vigyorogva.
-Szeretnétek valamit, vagy csak kukkolni jöttetek? - néztem rájuk.
-Is-is. Bár a második izgalmasabbnak tűnik. - röhögtek tovább.
-Látom fel tört belőletek a kultúra. - ültem fel én is.
-Haha. Na, ha befejeztétek, akkor várunk a nappaliban. Van egy bejelenteni valónk. - mondta Bence.
-De, ha lehet, akkor ne egy óra múlva gyertek. - szemtelenkedtek, majd elhagyták a szobát.
-Imádok itt lakni. - fordult vissza hozzám és apró puszikat nyomott arcomra.
-Menjünk ki. - toltam el magamtól, mire sóhajtott.
-Remek. - morogta morcosan és lemászott rólam. Nehézkesen én is kimásztam az ágyból, majd kimentünk a többiekhez.
-Már végeztetek is? - nevettek rajtunk.
-Bele se kezdtünk. - szólt rájuk Sziki, majd levágódott a kanapéra, én pedig az ölébe ültem.
-Szóval, most, hogy mindenki itt van, arra gondoltunk, hogy mivel kaptunk egy hét kimenőt, lemehetnénk  vidékre. Ya Ou-val már találtunk is egy jó kis hotelt. - mesélte Bence.
-Jól hangzik. - mondta Olivér. Mi is egyet értettünk az ötlettel, hiszen már jó lenne egy kicsit kikapcsolódni.
-Akkor, ha mindenki benne van, holnap után indulunk.
-Van még valami? - kérdezte Sziki.
-Nincs. Ja de. Ha rosszalkodni szeretnétek, akkor csak halkan. Vékonyak a falak. - vigyorgott Ya Ou, mire mindenki elnevette magát.
-Egyéb kívánság? - néztem rá.
-Nincs. Mehettek. - röhögött tovább, Sziki pedig megfogta a kezem és egyenesen a szobájába húzott, majd bezárta az ajtót.

Sziki szemszöge:

Napról-napra egyre jobban vágyom Lexire és minden egyes csókjával csak rátesz egy lapáttal az egészre. Bevallom, nagyon tetszett ez a kirándulós ötlet, mert végre egy kicsit kipihenhetjük magunkat. Miután Ya Ou-ék jól kinevették magukat rajtunk, visszamentünk a szobámba és a biztonság kedvéért bezártam az ajtót.
-És most mit szeretnél? - mosolygott előttem.
-Tudod te azt nagyon jól. - csúsztattam kezem a derekára és magamhoz húztam. Elbűvölő szemeibe néztem, majd ajkait céloztam meg és egy forró csókot leheltem rájuk. Kettőnk közül most ő volt a telhetetlenebb, mert vadul kezdte ajkaimat kényeztetni, ami ellen semmi kifogásom nem volt.Kezem formás fenekére vándorolt és finoman belemarkoltam. Ajkaink lassan elszakadtak egymástól, majd bemásztam az ágyba és magamra rántottam Lexit. Le akartam venni a felsőjét, de nem engedte.
-Türelem Édesem. - mosolygott pimaszul, majd millió nedves csókkal záporozta el nyakamat. Halk sóhajokkal értékeltem cselekedetét és láttam rajta, hogy élvezi, hogy kínozhat. Apró mozdulatokkal hajtotta egyre feljebb a pólómat, majd pici ujjaival végigsimított vágytól égő testemen. Ezután nadrágomhoz érkezett, majd egy lassú és gyengéd mozdulattal érintette meg gyenge pontomat, ami egy férfias nyögést hozott ki belőlem. Úgy gondoltam, hogy elég ebből és most hagyom, hogy ő is szenvedjen egy kicsit. Hátára

csúsztattam a kezem és magam alá gyűrtem könnyű testét. Rögtön megszabadítottam pólójától, majd az enyém is hamar a földre került. Hasától kezdve egészen a mellkasáig apró csókokat hintettem testére és éreztem, hogy kirázza a hideg és egyre gyorsabban emelkedik mellkasa. Szép lassan elértem a nyakáig és először hosszú csókokat hagytam a csupasz bőrfelületen, majd finoman szívni kezdtem puha és illatos bőrét, mire egy alig hallható nyögés hagyta el száját. Visszatértem ajkaihoz és heves csókcsatákat vívtunk egymással. Mindkettőnk teste egészen felforrósodott a vágytól és már csak néhány felesleges ruhadarab választott el minket egymástól. Még egy kicsit teszteltem a tűrőképességét, hiszen ő is kínzott pár perccel ezelőtt. Őrületes lassúsággal szabadítottam meg nadrágjától, majd kis segítséggel az enyém is lekerült rólam. Ujjai hajamat túrták, miközben nyelvünk forrón kényeztette egymást. Végül a maradék ruhaneműből is kihámoztuk egymást, testünkön eluralkodott a vágy és olyan hosszú idő elteltével végre ismét eggyé váltunk és átadtuk magunkat az élvezeteknek.....
-Nagyon szeretlek. - dőltem le mellé zihálva, ő pedig a mellkasomra hajtotta a fejét.
-Én is szeretlek. - rajzolt apró köröket hasamra. Légzésünk egyre csillapodott, majd összekulcsoltam ujjainkat és magamhoz öleltem. Csendesen feküdtünk egymást ölelve, csak lélegzetvételünk hangja járta át a szobát. Már majdnem elaludtunk, mikor hirtelen megszomjaztam.
-Hová mész? - emelte rám tekintetét.
-Inni. - keltem fel és felhúztam az alsónadrágom, majd kimentem a konyhába. A hűtőhöz léptem és kivettem belőle egy üveg mentes vizet. Töltöttem egy pohárba és a konyhapultnak dőlve kortyolgattam, miközben az elmúlt óra eseményei jártak a fejemben. Csodálatos volt minden egyes pillanata. Nem lehetek elég hálás, amiért rátaláltam Lexire. Egyszerűen ő számomra a tökéletes lány. Szavak nélkül is megértjük egymást, hiszen már kiismertük a másikat az együtt töltött hónapok alatt. Azt szeretném, ha ő lenne a gyerekeim anyja és hogy olyan tisztalelkű kislányunk legyen, mint ő maga. Mosolyogva képzeltem el a közös jövőnket, mikor kinyílt a konyhaajtó és szépséges szerelmem csoszogott be rajta egy szál bugyiban és a pólómban.
-Hogy lehet ilyen sokáig inni? - nézett rám, mire letettem kezemből megüresedett poharamat és magamhoz öleltem törékeny testét.
-Megyünk aludni? - kérdezte halkan.
-Fáradt vagy? - néztem álmos arcára.
-Egy picit.
-Akkor menjünk. - öleltem át hátulról és visszamentünk a szobámba. Bebújtunk a takaró alá, majd egy könnyű csókot leheltem ajkaira.
-Jó éjt, szerelmem. - simogattam meg arcát.
-Jó éjt. - bújt hozzám és rögtön el is aludt. Kis ideig néztem milyen békésen szunyókál, majd engem is elnyomott az álom.
    Kipihentem ébredtem fel reggel, vagyis pontosabban délután 1-kor. Lexi még az igazak álmát aludta, szorosan engem ölelve. Finoman elsöpörtem arcából az oda omló hajtincseit, majd pici puszikkal halmoztam el hófehér bőrét. Halkan nyöszörögni kezdett és a fejére húzta a takarót.
-Ébresztő, Hercegnőm! - húztam le róla a puha anyagot.
-Még öt percet, légyszí'! - motyogta és átfordult a másik oldalára.
-Kicsim, egy óra van.
-Nem érdekel. Aludj te is!
-Lustaság. - mondtam, majd felkeltem és kimentem. A többiek már javában beszélgettek és pakolásztak, mikor odaléptem hozzájuk.
-Jó reggelt. - nyújtóztam egyet.
-Lassan már jó estét! - vigyorgott Olivér.
-Látom hosszú volt az éjszaka. - nézett rám Ya Ou perverz vigyorral.
-Inkább rövid. - mosolyodtam el, ahogy visszagondoltam a tegnap estére.
-Lexi? - kérdezte Bence.
-Még alszik. Nem volt hajlandó felkelni. - válaszoltam és a konyhába indultam. Eléggé éhes voltam, ezért készítettem pár szendvicset és leültem "reggelizni". Pár perccel később megláttam kócos hajú, álmos barátnőmet közeledni és egyből mosolyra húzódtak ajkaim.
-Na mi van? Kidobott az ágy? - néztem végig rajta.
-Nem. Csak olyan jó fej pasim van, hogy nem hagy aludni. - töltött magának kávét és hamar meg is itta.
-Persze. Kicsit sem te vagy a lusta. Áááá!
-Visszafekszünk? - nézett rám aranyosan.
-Erről beszélek. - nevettem el magam, majd szorosan megöleltem. Egy puszit nyomott meztelen mellkasomra és visszahúzott a szobába.
-Életem, azt ugye tudod, hogy még holnapra be kell pakolnunk? - néztem rá, miután kényelmesen elhelyezkedett a puha párnák között.
-Reggel nem lesz jó?
-Szerinted, ha délután 2-kor lehetetlenség téged kirángatni az ágyból, akkor majd reggel 7-kor felpattansz és bepakolsz? Ezt te sem gondoltad komolyan!
-Jól van, na! Akkor már puszit sem kapok? - nézett rám morcosan.
-Azt nem mondtam. - hajoltam fölé és gyengéden megcsókoltam. Ahogy ajkaink ismét összeértek, beugrottak az éjjel történtek. A forró csókok, a finom simogatások és a halk sóhajok. Ezekkel a gondolatokkal kezdtem egyre szenvedélyesebben falni ajkait, amit készségesen viszonzott is. Kezem végigsiklott csupasz combján, miközben ujjai hátamon kalandoztak. Tudtam, hogyha nem állunk le még most, akkor annak a tegnapihoz hasonló vége lesz, ezért nehezen elszakadtunk egymástól és csillogó, barna szemeibe mélyesztettem a tekintetem.
-Szeretlek. - nyomott egy puszit az arcomra.
-Én is szeretlek. - mosolyodtam el és mellé feküdtem.
-Na jó. Pakoljunk be mielőtt meggondolom magam. - ült fel.
-Először talán fel kéne öltözni, nem gondolod? - néztem rá,
-Én már fel vagyok. - futtatta át öltözékén a tekintetét.
-Igen? És az én pólómban meg egy szál bugyiban szeretnél végigszambázni  az utcán?
-Hát.... nem igazán.
-Nem is hagynám. Az én barátnőmet csak én nézhetem. - húztam az ölembe.
-Talán rám van írva a neved? - mosolygott.
-Nincs. De attól még az enyém vagy. - leheltem egy könnyű csókot ajkaira. Kimászott az ölemből és az este szétdobált ruháit kezdte szedegetni.
-Hol a melltartóm? - nézett rám kérdőn.
-Nem mondom meg! - ellenkeztem vele.
-Na, ne szórakozz velem! Kérem! - nyújtotta felém a kezét, aminek az lett az eredménye, hogy megint az ölemben landolt.
-Tessék. - húztam ki a ruhadarabot a párnám alól, amit azonnal ki is kapott a kezemből.
-Tolvaj! - mondta bosszúsan, majd megszabadult pólómtól és előttem kezdett el öltözni. Tátott szájjal csodáltam hibátlan testét, amire egyre több ruhadarab került.
-Segítesz? - nézett rám, kezében a pólójával, amit hátul kellett megkötni. Mögé léptem és egy masnival rögzítettem rajta a textil anyagot, majd egy apró puszit nyomtam nyakára. Ezután én is elkészültem és elindultunk a lakásába. Alig két órába telt, mire eldöntötte mit akar magával hozni és alig fért bele egy bőröndbe. Miután nála kész lettünk, az én cuccaim is bőröndbe kerültek és kivittük a nappaliba. Már igen csak este volt, mire elkészültünk, ezért gyorsan megvacsoráztunk, majd elmentünk fürödni.
-Reggel nincs lustulás! Ha nem kelsz időben, pizsamában raklak be a kocsiba! - figyelmeztettem, majd bebújtam mellé az ágyba.
-Aztán nehogy te aludj el a végén! - nevetett.
-Az nem fordulhat elő. Na, jó éjt, Kicsim. - húztam magamhoz.
-Jó éjt. - nyomott egy puszit az arcomra és a mellkasomra hajtotta a fejét. Oldalát simogattam egészen addig, míg el nem aludt, majd nem sokkal később én is elmerültem az álmok világában.

54. rész

Sziasztok. Meghoztam a folytatást. Köszönöm a több, mint 30000-es oldalmegtekintést, nagyon örültem neki. Szeretnék előre szólni, hogy jövő héten nem valószínű, hogy tudok új részt hozni, mert szombaton lesz a szalagavatóm és millió teendőm van addig, vasárnap meg hát nem hinném, hogy íróképes állapotban leszek. Mindenesetre megpróbálom összehozni a hét folyamán, de nem ígérek előre semmit. Addig is itt az 54. rész, nagyon várom a véleményeket. Jó olvasást. :))


Már egy hete, hogy az unalmas kórházi szoba fehér falait bámulom, de ma végre hazamehetek. A srácok minden nap bejöttek hozzám, Szikit pedig alig tudtam hazaküldeni, hogy pihenje ki magát. Örülök, hogy sikerült kibékülnöm a szüleimmel, hisz fontos szerepet töltenek be az életemben, még ha ritkán is látom őket. A hasam még mindig borzalmasan fáj, de annyival jobb a helyzet, hogy már fel tudok kelni. 
Álmosan nyújtóztam egyet az ágyban, mikor nyílt az ajtó és mosolygós barátom lépett be rajta.
-Jó reggelt, Életem. - jött közelebb és lehajolt hozzám, viszont nem csókolt meg.
-Hééé! Valamit elfelejtettél! - néztem rá mérgesen.
-Mit is? - vigyorgott, mire magamhoz húztam.
-Ezt. - összetapasztottam ajkainkat és mohón megcsókoltam.
-Ezt képtelenség elfelejteni. - suttogta, majd átvette az irányítást és most ő kezdett hevesen csókolni. Nem sokáig élvezhettem, mert ismét nyílt az ajtó és az orvos lépett be rajta.
-Jó reggelt fiatalok! - köhintett, mire elváltunk egymástól, én pedig fülig pirultam. - Jó látni, hogy ennyire szeretik egymást, de meghoztam a zárójelentést. - lebegtette a papírt a kezében. Átadta, majd elmondta, hogy egy hét múlva jöjjek vissza varratszedésre, ezután pedig távozott. Sziki segített összeszedni a dolgaimat és kivitte a kocsiba. Addig megpróbáltam a pizsamámat utcai ruhára cserélni, de nem ment olyan könnyen, mint ahogy azt elképzeltem.
-Várj már, segítek! - jött vissza és kivette rövidnadrágomat a kezemből és rám adta. Megkapaszkodtam benne, míg lemásztam az ágyról, majd begomboltam a farmer anyagot és felvettem a papucsom. Szétnéztünk, hogy mindent elpakoltunk-e, ezután végre elhagyhattuk a kórtermet és az autóhoz indultunk. Bár szerintem lassabban mentem, mint egy 80 éves öreg néni, de végül sikeresen odaértem és indultunk is haza.
-Figyel, Kicsim! Arra gondoltam, hogy amíg teljesen felépülsz, nálad lennék. Így legalább felváltva tudunk rád vigyázni Tomival. - nézett rám a visszapillantóból.
-Nem vagyok magatehetetlen, csak fáj a hasam! Viszont az ellen nincs kifogásom, hogy velem legyél.
-Rendben. Akkor felkísérlek és hazaugrok néhány cuccomért. - mondta.
-Jól van. - helyeseltem, majd leparkolt és segített felmenni. A lakásban nem volt senki, mert Tomi egész nap dolgozik. Becsukta magunk mögött az ajtót és végre újra beléphettem rég nem látott birodalmamba.
-De jó újra itthon!
-Én is örülök, hogy végre hazaengedtek. - lépett elém és magához ölelt.
-Mindjárt jövök. - nyomott egy puszit a homlokomra.
-Siess vissza. - engedtem el és kiviharzott a szobából. Lassan bemásztam az ágyamba, lefeküdtem és csendben vártam, hogy visszajöjjön.

Sziki szemszöge:

Egész héten szüntelenül erre a napra vártam. El sem hiszem, hogy újra vele lehetek egész nap és éjszaka magamhoz ölelve alhatok majd el. Hetek óta egy dalon dolgozom, amit ma el is fogok neki énekelni. Remélem, hogy tetszeni fog neki, mert szívem-lelkem beleírtam. 
Miután felkísértem, gyorsan hazaszaladtam és bedobáltam a legfontosabb dolgaim egy táskába. Megfogtam a gitárom és rögtön siettem is vissza Lexihez. Kivártam míg zöld lesz a lámpa és átmentem a zebrán. Felcaplattam az emeletre és már vissza is értem az ismerős kis lakásba. Benyitottam szerelmem szobájába, aki az ágyában feküdt. Rám mosolygott, mikor meglátott, én pedig lepakoltam a cuccaim és leültem mellé.
-Minek a gitár? - pillantott a hangszeremre.
-Mindjárt megtudod. - simogattam meg puha arcát és kezembe vettem a gitárt, mire feljebb csúszott az ágyon és mosolyogva nézett rám. Elkezdtem pengetni a hangszert, szemeivel pedig végig a tekintetem fürkészte. Kíváncsian hallgatta a sorokat, amiket dúdoltam és láttam rajta, hogy elérzékenyült.

Nélküled sötétbe zárom a fényt

A magányt, mely ízekre tép.

Nélküled a lélegzet semmit sem ér,

De ha velem vagy, az egész világ szép.

Nélküled pokolnak látszik az ég

A mennyország lángokban ég.

Nélküled a szabadság semmit sem ér,

De ha velem vagy, te gyújtod a fényt,

                                                                                          

Mit egy mosolyban rejtesz.

Az álmot, s a feloldozást.

A szárnyak, mit adtál, hogy szálljak,

Elégtek, s én mint angyal, mely lebénult már.

Nélküled többé nem száll.

Nélküled börtönbe zárom a fényt

Hol az álmod a felhőkig ér

Én ott várok rád, ahol a sötét is fél,

Mert ha velem vagy, te gyújtod a fényt.

Mit egy mosolyban rejtesz

Az álmot, s a feloldozást.

A szárnyak, mit adtál, hogy szálljak,

Elégtek, s én mint angyal, mely lebénult már.

Nélküled többé nem száll.

 
Tiszta szívemből énekeltem neki és a végére pedig nedves könnycseppek mosták gyönyörű arcát. Letettem a gitáromat az ágy mellé és szépséges barátnőmre néztem.
-Mi a baj, Kicsim? - töröltem le könnyeit.
-Gyönyörű volt. - mosolygott és az ölembe mászott. Nyakam köré fonta ujjait és puha ajkait az enyémekre tapasztotta. Azt hiszem, kapcsolatunk eddigi legkifejezőbb és érzelmesebb csókcsatája zajlott le közöttünk. Most éreztem igazán, hogy újra visszakaphattam. Derekánál óvatosan közelebb húztam magamhoz, de eközben sem szakadtunk el egymástól egy másodpercre sem. Ujjaim oldalán végigsimítva csupasz combjára szöktek és a bőrfelületen siklottak végig, amitől éreztem, hogy kirázza a hideg. Elmosolyodtam ezen, amivel megszakítottam szenvedélyes tevékenységünket. Lassan kinyitotta igéző szemeit, ajkai pedig egyből mosolyra húzódtak.
-Mondd, hogy ennek köztünk soha nem lesz vége. - nézett rám.
-Soha, érted? Te örökre az enyém vagy. - fogtam kezeim közé arcát és egy apró csókot leheltem tökéletes ajkaira.
-Nagyon szeretlek. - puszilt nyakamba és szorosan hozzám bújt.
-Én is szeretlek, Kicsim. - suttogtam fülébe és a karjaimba zártam. Nem értem, hogy bírtam ki hetekig nélküle. Most azt érzem, hogy egy percig nem lennék képes létezni, ha nincs velem. Nagyon sok időt töltöttünk együtt mostanában és egyre jobban ragaszkodom hozzá.
-Elmegyünk sétálni? - nézett rám reménykedve.
-Szó sem lehet róla! Pihenned kell! - mondtam határozottan, mire elszomorodott.
-Kérlek. - nyomott apró puszikat az arcomra.
-Ezzel nem tudsz megpuhítani!
-Valóban? - mosolyodott el és áttért a nyakamra. Hosszú, nedves csókokkal hintette be a csupasz bőrfelületet, ami halk sóhajokat váltott ki belőlem.
-Kicsim. - szóltam rá, de folytatta tovább. Egyre nagyobb önuralomra volt szükségem, hogy ne teperjem le azonnal. - Ha most nem hagyod abba, ott végzed a párnák között! - mondtam nehézkesen, mire fülig érő vigyorral rám nézett.
-Akkor elmegyünk sétálni? - kérdezte aranyosan.
-Lehet neked nemet mondani?
-Lehet, de nem érdemes. - nyújtotta ki a nyelvét.
-Na jó, de max 10 perc! - egyeztem végül bele.
-Köszönöm. - csókolt meg vidáman és lassan kimászott az ölemből.
-Mehetünk? - álltam fel én is. Édesen bólogatott, majd összekulcsoltam ujjait az enyémekkel és az ajtó bezárása után útnak indultunk. Láttam rajta, hogy nagyon jól esett neki a környezetváltozás és mosolyogva szedte apró lábait. Nem tudom, jó ötlet volt-e kihozni, mivel az orvos szigorú ágynyugalmat rendelt el és nem akarom, hogy nagyobb fájdalmai legyenek. Viszont őt is megértem, hisz hosszú napokig csak az ágyat nyomta, ami elég unalmas tevékenység.
-Olyan szép az idő. - szólalt meg mellettem.
-Igen. De lassan vissza kellene mennünk. - néztem rá.
-Ne már! Csak most jöttünk. - nyafogott.
-Mondtam, hogy max 10 perc. Nem szabad megerőltetned magad!
-De nem fáj semmim. Légyszí! Csak öt percet még! - kérlelt tovább.
-Istenem, te lány! - sóhajtottam, mire elmosolyodott, hisz tudta, hogy ő nyert. Egy pár percig még hagytam, hogy élvezze a természet szépségeit, majd elszigorodtam és visszamentünk. Hazaúton észrevettem, hogy fogja a hasát, amitől kicsit megijedtem.
-Fáj igaz? - kérdeztem.
-Egy picit.
-Látod, mondtam, hogy ne jöjjünk ki!
-Nyugi már! Nem vészes. - lépett be az ajtón, amit bezártam magunk mögött.
-Nyomás lefeküdni! - parancsoltam rá. Eleget tett kérésemnek és bement a szobájába, majd egyből bebújt az ágyba.
-Gyere te is! - nézett rám. Bemásztam mellé, ő pedig hozzám bújt. Hasát kezdtem simogatni, ügyelve, hogy ne érjek a sebéhez. Éreztem, hogy egyre egyenletesebben veszi a levegőt, majd láttam, hogy behunyt szemekkel szunyókál. Ajkaim mosolyra húzódtak, majd betakartam az édesen alvó lányt és óvatosan felkeltem mellőle. Kimentem a konyhába és szétnéztem a hűtőben. Gondoltam főzök neki valami finomat, mert a kórházi kaja nem éppen a jó ízéről híres. Minden alapanyagot megtaláltam egy brassói elkészítéséhez, ezért neki is láttam. Vigyáztam, hogy ne csapjak nagy zajt, hiszen nem akartam felébreszteni, szüksége van a pihenésre. Gyorsan megpirítottam a hagymát és szép sorjában mindent beletettem, amire szükség volt. Amíg főtt, pucoltam krumplit és azt is feltettem sülni. Megterítettem az asztalt, elmostam a piszkos edényeket és megnéztem barátnőmet, hogy alszik-e még. Halkan nyitottam be a szobába és visszabújtam mellé. Mocorogni kezdett, majd kinyitotta fáradt szemeit és rám nézett.
-Mi ez a finom illat? - kérdezte halkan.
-Gondoltam főzök neked.
-De édes vagy. - simogatta arcomat.
-Mindjárt kész. Addig szeretnél valamit? - néztem rá, mire csillogó szemekkel bólogatott. - És mit szeretnél?
-Csókolj meg. - mondta, amin elmosolyodtam és teljesítettem kívánságát. Fölé hajoltam és ajkaimat az övéihez tapasztottam. Kezei hátamra csúsztak, enyém pedig puha arcát simogatta. Szeretem. Az életemnél is jobban szeretem ezt a lányt és minden egyes csókjától és érintésétől a fellegekben járok. Nyelvem átjutott az övéhez és forró táncot lejtettek egymással. Legszívesebben a nap 24 órájában csak őt csókolnám, de sajnos ezt nem lehet.
-Életem, meg kell néznem a kaját. - szakítottam meg csókunkat.
-Jól van. - engedett el, majd lemásztam róla és a konyhába siettem. Épp jókor érkeztem, mert még nem égett le semmi. Szedtem a két tányérra az ételből és letettem az asztalra, majd visszamentem Lexiért.
-Gyere, szerelmem. - segítettem fel és szép lassan az asztalhoz mentünk. Kihúztam neki a széket, majd én is helyet foglaltam és enni kezdtünk.
-Nagyon finom. - evett jóízűen.
-Örülök, hogy ízlik. - mosolyodtam el, majd csendben befejeztük. Gyorsan elpakoltam az asztalról és elmosogattam, ezt követően pedig visszamentem Lexihez, aki az asztalnál várt rám.
-És most mit csináljunk? - nézett rám kérdőn.
-Nekem lenne egy-két tippem. - léptem közelebb hozzá és a nyakára nyomtam egy puszit.
-Tudod, hogy én is nagyon szeretném, de most nem lehet. - ölelt meg.
-Igen, tudom, de már nagyon hiányzol.
-Te is nekem. - suttogta fülembe, amibe beleborzongtam.
-Akkor mi legyen?
-Menjünk el fürödni, aztán nézzünk valami filmet.- mondta.
-Rendben, de csak akkor, hogyha együtt fürdünk. - mosolyogtam.
-Legyen. - engedett el és a fürdő felé battyogott. Hátulról átöleltem és így mentünk be a kis helyiségbe. Bezártam az ajtót, Lexi pedig feltűzte gyönyörű hosszú haját. El kezdte felfelé húzni a pólóját, mire elé léptem és meztelen oldalán végigsimítva egy határozott mozdulattal kaptam le róla a textil anyagot. Ezután rövidnadrágjától is megszabadítottam, majd ő kezdett el vetkőztetni. Hűvös érintésétől a hideg futkosott hátamon, miközben a pólómat húzta le rólam. A többi ruhadarabot is levettük magunkról és

beálltunk a zuhany alá. Kellemesen melegre állítottam a vizet és néhány percig csak élveztük, ahogy a meleg vízcseppek lenyugtatják a testünket, majd alaposan megmosakodtunk. Vigyáztunk, hogy ne ázzon át a hasán lévő kötés, viszont nem tudtam megállni, hogy ne csókoljam meg. Először gyengéden ízlelgettem ajkait, de egyre hevesebbé fokozódott csókunk. Nagyon vágyom már rá és azzal, hogy itt állt előttem csodálatos testével, csak még jobban kínzott. Igyekeztem visszafogni magam, de nem volt túl sikeres a dolog. Kezem végigsiklott egész testén, övé pedig mellkasomon pihent, majd egyre lejjebb csúszott, mire egy férfias nyögés hagyta el a számat.
-Szeretlek. - csókoltam meg ismét.
-Én is téged. - szólt halkan, majd a törölközőjéért nyúlt. Maga köré tekerte, majd kimászott a kabinból. Elzártam a vizet és én is így tettem, megtörölköztem és csak egy alsónadrágot vettem fel, ő pedig lenyúlta az egyik pólómat és abban pompázott előttem.
-Jól áll a pólóm. - pusziltam homlokon.
-Tudom. - vigyorgott és visszamentünk a szobájába. Lefeküdtünk, bebújtunk a takaró alá és védelmezően magamhoz öleltem.
-Szeretnél filmet nézni? - kérdeztem.
-Ha nem gond, inkább aludjunk. Fáradt vagyok. - ásított egyet.
-Rendben. Jó éjt, Kicsim. - nyomtam egy puszit az arcára.
-Jó éjt. - csúsztatta kezét a hasamra és lassacskán mély álomba merültünk.

53. rész

Sziasztok. Itt is a legfrissebb rész. Lassan eléri az oldal a 30.000-es megtekintést, amiért elképesztően hálás vagyok. Köszönöm, hogy velem tartotok és ígérem még egy ideig foglak titeket szórakoztatni. Jó olvasást kívánok és kérlek hagyjatok nyomot magatok után. :))



Alexa szemszöge:

Rémes volt az a hely, ahová kerültem. Mindenütt vakító fehérség és rajtam kívül egy árva lélek nem volt sehol. Vissza akartam menni a valóságba. Ennél a semminél még az is jobb. Ismerős hangok érintették meg a fülemet és melegséget éreztem a kezemnél. Tudtam, hogy Sziki itt van valahol a közelben, de akárhol kerestem, nem találtam sehol. Idővel a fehérség egyre sötétedett és tompa pittyegésre lettem figyelmes. Szemeim lassan kinyíltak, de az erős fénytől vissza is csukódtak. Némi próbálkozás után sikerült megbarátkoznom a fénnyel és értetlenül néztem végig a körülöttem álló személyeken.
-Úristen, Kicsim! Végre! - hallottam Sziki megkönnyebbült hangját.
-Mi történt? - kérdeztem halkan.
-Nem emlékszel?
-Valami rémlik. Egy kis utcában veszekedtél Krisszel, aki meg akart ölni, aztán se kép se hang. - próbáltam feleleveníteni a dolgokat.
-Szólok a dokinak. - mondta Tomi és kiment.
-Apa, ti mit kerestek itt? - néztem a szüleimre.
-Tomi felhívott és elmondta, hogy mi történt. Nagyon aggódtunk érted. - szólt anya.
-Képzelem, mennyire. - vettem le a tekintetem róla és Sziki könnyes és fáradt arcára pillantottam. Mielőtt azonban megszólaltunk volna, Tomi jött vissza egy fehér ruhás emberrel az oldalán.
-Jó reggelt! Hogy van a beteg? - lépett az ágyam mellé.
-Piszkosul fáj  a hasam. - nyögtem ki. Mozdulni sem tudtam, olyan erős fájdalom hasított végig rajtam. Ordítani tudtam volna, de muszáj volt türtőztetni magam, nem akartam, hogy még jobban aggódjanak miattam.
-Még fájni is fog egy darabig. - világított az idióta lámpájával a szemembe.
-Mikor mehetek haza? - kérdeztem reménykedve, hogy talán már ma, vagy holnap hazaengednek, de elég kiábrándító választ kaptam.
-Ne olyan sietősen kislány! Tegnap kis híján elvesztette az életét, ma meg már menne haza? Egy ideig biztos, hogy nálunk fog vendégeskedni.
-Remek. - mondtam mérgesen.
-Magukra hagyom önöket, de kérem ne fárasszák le a beteget! - indult az ajtó felé és kiment.
-Tomi, kimennétek egy kicsit? Szeretnék kettesben maradni Szikivel. - néztem rá.
-Persze. - válaszolt, majd a szüleimmel együtt elhagyták a szobát.
-Annyira sajnálom. Az egész az én hibám! - ült le óvatosan az ágyamra.
-Pont ezért akartam, hogy kimenjenek. Eszedbe se jusson magadat hibáztatni! - néztem rá komolyan.
-De miattam fekszel most itt! - gyűltek könnyek a szemébe. Soha nem láttam még sírni, de többé nem is szeretném.
-Nem miattad, hanem Krisztián miatt!
-Miért csináltad? Miért ugrottál elém?
-Mert szeretlek. És belepusztultam volna, ha valami bajod esik. - emeltem fel nehézkesen a kezem és letöröltem arcáról néhány könnycseppet. Azt hiszem, nem igazán tudott szóhoz jutni, mert szorosan hozzám bújt, én pedig nyaka köré fontam a kezem.
-Nagyon szeretlek, Kicsim. - suttogta, mire még erősebben húztam magamhoz. Már amennyi erő lehetett bennem. Fogalmam sincs, mennyi ideig öleltük egymást, de mindennél jobban szükségem volt rá. Lassan felemelkedett és mélyen a szemembe nézett. Arcával egyre közelített az enyém felé, végül ajkait az enyémekhez érintette és puhán megcsókolt. Csak egy csók volt, de többet jelentett, mint egy éhezőnek egy falat kenyér. 
-Soha többé nem hagyom, hogy bántsanak. - nyomott egy puszit az arcomra. Ujjait összekulcsoltam az enyémekkel és mindent kizárva csak egymást néztük. Kis idő múlva zajt hallottunk az ajtó felől, mire odanéztünk és egy kíváncsi Ya Ou dugta be az orrát.
-Bejöhetünk? - kérdezte.
-Persze. - feleltem, mire beljebb léptek, Olivér pedig fellökve Bencét és Ya Ou-t, hozzánk rohant.
-Jól vagy? Nagyon fáj? - ült a másik oldalamra.
-Nem túl jó érzés, de azt hiszem, túlélem.
-Nagyon aggódtunk ám érted. - szólt Bence.
-Aranyosak vagytok, de most már minden rendben. Krisztiánnal mi van? - váltottam komoly hangnemre.
-Elvitték a rendőrök, azóta pedig előzetesben van. - mondta Ya Ou.
-Oda került, ahová való. - szólalt meg a szőkeség is.
-Sziki te mióta vagy itt? - néztem fáradt arcára.
-Amióta behoztak, nem mozdult mellőled. - válaszolt helyette Benny.
-Ez komoly? - kérdeztem, mire bólintott. - Akkor most szépen hazamész a srácokkal  és kialszod magad!
-Nem hagylak itt!
-Én meg nem hagyom, hogy miattam kikészülj! Pihenned kell! Ott vannak a koncertek is és a rajongók számítanak rád!
-De én veled szeretnék maradni! - ellenkezett.
-Tudod nagyon jól, hogy én is, de most menj haza, kérlek. Amúgy is aludni fogok, úgyhogy nem lenne sok értelme, ha maradnál.
-Jól van. - egyezett bele szomorúan.
-Aztán tényleg pihend ki magad, mert figyeltetlek a srácokkal! - mondtam, mire mind elmosolyodtak.
-Úgy lesz. Reggel jövök. - hajolt le egy csókért, amit meg is kapott. - Te pedig békülj ki a szüleiddel! Nagyon fontos vagy nekik! - puszilt homlokon, majd elköszöntek és távoztak. Még fel sem fogtam a történteket, máris nyílt az ajtó és a szüleim léptek be rajta. Közelebb jöttek hozzám és megálltak az ágyam előtt.
-Alexa, kislányom, én tudom, hogy sokat hibáztam, de nagyon szeretlek és belehaltam volna, ha elveszítelek. - nézett rám anya könnyes szemekkel, mire az enyémek is könnyfátyolba borultak.
-Én is szeretlek anya.- pityeredtem el magam, mire közelebb hajolt hozzám és megöleltük egymást. Ezt követően apát is megöleltem és letöröltem a könnyeim.
-Meddig maradtok? - kérdeztem.
-Még ma hazamegyünk. Holnap dolgoznunk kell. - válaszolt apa. Persze, megint a munka. Úgy látom nem változott a helyzet, mióta eljöttem.
-Értem. Azért jó volt látni titeket.
-Nem szeretnél hazaköltözni? - nézett rám anya. - Nagyon hiányzol és így legalább tudnánk rád figyelni.
-Nem vagyok már gyerek. Arról nem tehetek, hogy ide kerültem. Ti is tudjátok, hogy milyen Krisz, de ennek vége. Engem már minden ideköt. A munkám, a barátaim, Szikiről nem is beszélve. Csak most kaptam vissza és hülye lennék itt hagyni! - mondtam határozottan. Nem fognak befolyásolni és hazavinni!
-Megértjük drágám, de mi meg  a szüleid vagyunk és nekünk is ugyanolyan fontos vagy!
-Tudom, de akkor sem fogok hazamenni!
-Jól van. Egyébként Szikinél jobb fiút nem is találhattál volna. Látszik, hogy nagyon szeret téged. - mosolygott apa.
-Tudom. Én is nagyon szeretem. Épp ezért sem tudnám csak úgy itt hagyni. - ásítottam egyet.
-Szerintem jobb, ha megyünk. Fáradt vagy és most sokat kell pihenned, hogy meggyógyulj. - állt fel anya.
-Vigyázz magadra, kicsikém és hívj, ha bármi van. - pusziltak homlokon.
-Oké. Sziasztok. - köszöntem, majd elmentek ők is és egyedül maradtam. Nagyon fájt a hasam és borzalmasan álmos voltam. Át akartam gondolni a történteket, mert lett volna min agyalni bőven, de szempilláim olyan gyorsan lecsukódtak, hogy nem bírtam tovább ébren maradni.

Sziki szemszöge:

Nagyon megkönnyebbültem, mikor Lexi végre magához tért, ugyanakkor nem csillapodott a lelkiismeret furdalásom egy cseppet sem. Bánt, hogy miattam fekszik életem szerelme egy kórházi ágyon. Viszont amit ma mondott nekem, nagyon érzékenyen érintett. Soha nem gondoltam volna, hogy lesz egy olyan lány az életemben, aki a saját életét kockára tenné azért, hogy az enyémet mentse. Abban biztos vagyok, hogy ő számomra az igazi és vele szeretném leélni az egész életem. Miután a lelkemre kötötte, hogy pihenjem ki magam, nem volt más választásom, mint hazajönni. Semmi kedvem nem volt beszélgetni, úgyhogy nyomban a szobámba mentem és magamra zártam az ajtót. Minden gondolatom az én Lexim körül forgott és nem vágytam semmi másra, csak hogy szorosan a karjaimba zárjam. Mivel már tegnap óta nem ettem egy falatot sem, kénytelen voltam kimenni a konyhába. Szerencsére nem volt ott senki, így nem kellett társalognom. Gyorsan összedobtam egy szendvicset és leültem enni.
-Neked nem aludnod kéne? - jelent meg Bence az ajtóban.
-Úgy sem tudnék. Folyamatosan csak ő jár a fejemben.
-Most már minden rendben lesz vele. Azért küldött haza, hogy pihend ki magad, mert látszik rajtad, hogy hulla fáradt vagy. Neki sem egy holtkórosra van szüksége, hanem egy erős kipihent férfire, aki vigyáz rá!
-Kösz.
-Fogadd meg a tanácsom és feküdj le! Reggel majd bemész hozzá. 
-Igazad van. - ismertem el és befejeztem az evést, majd elmentem fürödni. Pihentetően folydogáltak végig a vízcseppek fáradt testemen, majdnem el is aludtam a zuhany alatt. Miután rendesen kiáztattam magam, megtörölköztem és felvettem egy boxert, majd visszamentem a szobámba. Beállítottam fél hétre az ébresztőt, mert korán szeretnék bemenni hozzá. Ezt követően lefeküdtem, betakaróztam és pillanatok alatt elnyomott az álom.
   Kora reggel telefonom jelezte, hogy ideje felkelni. Alig láttam a fáradtságtól, de gyorsan kipattantam az ágyból és felöltöztem. Szempillantás alatt összekaptam magam és azonnal indultam a kórházba. Szerencsére ilyenkor még nincs akkora forgalom az utakon, ezért hamar megérkeztem. Megkerestem Lexi szobáját és halkan benyitottam. A gyönyörűséges lány még az igazak álmát aludta, de nem is akartam felébreszteni. Helyet foglaltam az ágy melletti széken és csodáltam, milyen békésem alszik. Hatalmasakat ásítottam, végül az álom úrrá lett rajtam és sikerült bealudnom.

Alexa szemszöge:

Nagyon mélyen alhattam, mert a beszűrődő nap sugarai hatására ébredtem fel. Azonban mikor kinyitottam  a szemem, meglepődve vettem észre alvó barátomat. Keze mellkasomat ölelte, feje pedig szorosan az enyém mellett pihent, lélegzetvétele a nyakamat csiklandozta. Nem hiszem el, hogy nem bírt nyugton maradni otthon a seggén, inkább hulla fáradtan is itt ült mellettem. Nagyon jól esik, hogy ennyit törődik velem, viszont azt nem szeretném, ha kikészülne miattam. Hagytam aludni és telefonomat kezdtem tanulmányozni. Egy idő után unalmassá vált, ezért le is tettem. Egy alig hallható nyöszörgés érkezett Sziki felől, majd lassan felemelkedett és rám nézett.
-Jó reggelt, álomszuszék! Ha szabad tudnom, miért nem otthon alszol? - néztem karikás szemébe.
-Hiányoztál. - nyomott egy puszit az arcomra.
-Te is nekem, de tagnap ígértél valamit.
-Ne haragudj. - nézett rám aranyosan.
-Nem haragszom, csak nem szeretném, ha te is itt kötnél ki.
-Akkor legalább egész nap veled lehetnék.
-Na ezt most fejezd be! - szóltam rá mérgesen.
-Jó, bocsánat. - hajtotta le a fejét.
-Gyere ide, bolondom. - próbáltam arrébb fészkelődni, ő pedig mellém feküdt. Annyira szerettem volna hozzá bújni, de nagyon mozogni sem tudtam.
-Ma semmi dolgom, úgyhogy itt maradok veled egész nap, jó? - simogatta az arcom.
-Az jó lesz. - válaszoltam. - Úgy szeretnék hazamenni. Gyűlölöm a kórházakat! - néztem rá.
-Tudom, Kicsim, de ki kell bírnod ezt a pár napot. Utána pedig majd én ápolgatlak otthon. - mosolyodott el.
-Hmm... Jól hangzik. - kulcsoltam össze ujjaimat nyaka körül és magamhoz húztam. Milliméternyi távolságból kémleltük egymás tekintetét.
-Mit szeretnél? - suttogta.
-Szerinted?
-Nem is tudom. - húzta az agyam.
-Csókolj már meg! - szóltam rá.
-Parancsára hölgyem! - vigyorgott és végre ajkait az enyémeken érezhettem és lágyan csókolni kezdett. Puha ajkai odaadóan kényeztették az enyémeket, majd nyelve bejutást követelt, amit azonnal meg is kapott és szenvedélyes táncban forrt össze a sajátommal. Egyre mohóbban faltuk egymást, de egyre többre és többre vágytam és ahogy észrevettem, ő is. Végül tüdőnkből kifogyott az összes tartalék levegő, így kénytelenek voltunk elszakadni egymástól. Ajkait ezúttal a nyakamra tapasztotta és apró csókokkal hintette be a bőrfelületet, amivel olykor-olykor halk sóhajokat váltott ki belőlem.
-Szeretlek. - nyögtem ki nehezen, mire elmosolyodott.
-Szeretlek, Kicsim. - nyomott egy hosszú puszit a számra, majd visszafeküdt mellém. - Ha meggyógyultál, nem úszod meg ennyivel! - vigyorgott és összefonta ujjait az enyémekkel.
-Annyira hiányoznak az összebújós éjszakák és reggelek. - néztem rá.
-Nekem is. Az utóbbi pár hét egy rémálom volt, de amint kiengednek, mindent bepótolunk. - bújt hozzám.
-Alig várom. - kezdtem el birizgálni a haját. Abban a pillanatban az sem érdekelt, hogy egy rideg kórházi szobában fekszünk, csak az volt a fontos, hogy mellettem van a számomra legfontosabb személy. Természetesen valakinek megint muszáj volt megzavarnia a tökéletes pillanatot. Egy nővér lépett be az ajtón, kezében az ebédemmel.
-Már elnézést, uram, de ez nem egy hotel, hanem kórház! Legyen szíves békén hagyni  a beteget és felkelni! - szólt Szikire mogorván.
-Én kértem, hogy feküdjön ide, szóval megköszönném, ha békén hagyná. - szóltam vissza.
-Pfff! Fiatalok! Még a kórházban sem képesek uralkodni magukon. - dünnyögött.
-Ha nincs más, akkor ki is mehet! Igazán hálás lennék! - néztem rá mérgesen.
-Szemtelen liba! - fortyogott, majd ki is ment.
-Ilyen kedvesek itt a nővérkék? - vigyorgott Sziki.
-Nem. Az eddigiek mind jó fejek voltak, de ez egy házi sárkány.
-Csak öregszik. - nevetett. - Na nézzük mit kaptál. - vette el a tálcát az asztalról. Ahogy ránéztem az a kis étvágyam is elment. Valami zöld trutyi díszelgett a tányérban.
-Ez mi a franc? - néztem rá fintorogva.
-Az ebéded, Kicsim.
-Na én ezt nem eszem meg!
-Pedig kénytelen leszel. - kuncogott.
-Ne nevess! Edd meg te, ha annyira vicces!
-Köszi, de nem vagyok éhes és nem lenne szívem megenni előled ezt a finomságot. - ökörködött tovább.
-Nekem meg gusztusom nincs megenni, a fene se tudja miből van. Hozol valamit a büféből? - kérleltem.
-Hát.. nem is tudom.
-Légyszí. Azt szeretnéd, hogy éhen vesszek?
-Itt a finom kaja. Nem értem mi bajod vele.
-Hagyjál már ezzel! Hozol nekem csokit?
-Csokit? Biztos hogy nem. - jelentette ki határozottan.
-Akkor mindegy csak valami ehetőt, ami nem hasonlít ehhez. - mutattam a tányérra.
-Jól van. Mindjárt hozok neked valamit. - kelt fel mellőlem és kiment.  Pár perc múlva vissza is érkezett pár szendviccsel a kezében.
-Ez jó lesz? Nem volt más. - nyomta a kezembe.
-Tökéletes. Imádlak. - nyomtam egy puszit az arcára, majd nekiestem a szendvicsnek. Nagyon éhes voltam és nem is tudom mit gondoltak, mikor azt a valamit hozták ide. Nem is értem hogy lehet ilyenekkel tömni a betegeket.
-Te aztán éhes voltál. - vigyorgott.
-Csodálkozol? - néztem rá, majd visszafeküdt mellém és ismét érezhettem a közelségét. Csak is a közelében vagyok képes kikapcsolni és teljesen megnyugodni. Addig-addig simogatta az arcom, míg megint sikerült elaludnom, bár az egész napot át tudtam volna aludni, annyira fáradt voltam. Viszont a tudat, hogy mellettem feküdt, teljesen boldoggá tett.

52. rész

Halihó. Megérkeztem a várva várt résszel. Úgy vettem észre, hogy az előző elérte a hatását, úgyhogy nem is szaporítanám feleslegesen a szót, jó olvasást hozzá és nagyon várom a véleményeket. :))



Sziki szemszöge:
Amikor megláttam Krisztiánnál a kést, nagyon megijedtem. Ám amikor Lexi egyszer csak megjelent a semmiből, azt kívántam, hogy bárcsak egy szörnyű álom lenne az egész. Aztán Krisztián közeledni kezdett felém a szúróeszközzel, a következő pillanatban pedig már azt vettem észre, hogy Lexi törékeny teste a karjaimba omlik. Hófehér pólója vértől vöröslött, szemeimből pedig azonnal kitörtek a könnyek. Ahogy lassan lehunyta a szemét, úgy éreztem, mintha a szívemet tépnék ki a helyéről.
-Hívjatok már mentőt! - ordítottam zokogva. Bence és Ya Ou azt az állatot fogták le, Olivér pedig kikapta a telefonját és tárcsázta a mentők számát.
-Mindjárt itt lesznek. - térdelt le mellém könnyes szemekkel. Levette a mellényét és szorosan rányomtuk a sebére.Próbáltuk magához téríteni, de nem reagált semmire. Pár perc múlva hangos szirénára lettünk figyelmesek, majd megérkeztek a mentők és a rendőrség is. Három piros ruhás férfi szaladt oda hozzánk és Lexit kezdték el vizsgálni.
-Kérem menjenek arrébb, mert hátráltatják a munkánkat! - szólt ránk az egyikük.
-Gyere, Tesó! - húzott fel Olivér a földről. Közben a rendőrök betuszkolták a megbilincselt Krisztiánt az autóba és beszéltek pár szót Ya Ou-val, majd távoztak. Kétségbeesetten figyeltük az orvosokat, akik ellátták barátnőm sebét és hordágyra tették.
-Túl sok vért vesztett! Ha nem visszük azonnal a műtőbe, nem éli túl! - mondta az egyik orvos, mire azonnal bepánikoltam.
-Az nem lehet! Kérem segítsenek rajta! - léptem oda a legidősebbhez.
-Nyugodjon meg! Megteszünk minden tőlünk telhetőt!
-Én is mehetek? - néztem rá, mire bólintott és betették életem értelmét a mentőautóba. Beültem mellé és összekulcsoltam hideg ujjait az enyémekkel. Roham tempóban száguldottunk a kórház felé, a doki pedig folyamatosan a pittyegő monitort kémlelte.
-Esik a vérnyomása! - szólalt fel hirtelen, majd megálltunk. Szempillantás alatt kinyitották az ajtót és kihúzták a hordágyat. Gyors tempóban követtem őket, egészen a műtőig, ahová nem engedtek be.
-Ide nem jöhet be! - tolt ki az egyik nővér. - Itt várakozzon kérem! Az orvosok mindent megtesznek a lányért! - simított végig karomon. Lezuhantam az egyik székre és tenyérbe temetett arccal hagytam, hogy könnyeim végigmossák az arcom. Minden az én hibám! Miattam fekszik életem szerelme a műtőasztalon! Sietős lépteket és hangokat hallottam a folyosón, ezért felnéztem és a srácok jelentek meg előttem.
-Hogy van? - néztek rám riadtan.
-Most műtik. - nyögtem ki nehézkesen.
-Minden rendben lesz. - ölelt meg Ya Ou.
-Nekem kellene ott feküdnöm helyette!
-Ne mondd ezt!
-De mondom! Ha nem ugrott volna elém, akkor most nem lenne semmi baja! - szipogtam.
-Ne okold már magad! Meg fogják menteni! - szólt rám Olivér.
-Tominak szóltatok? - kérdeztem halkan.
-Igen. Mindjárt itt lesz. - mondta Bence. Nem telt bele 10 percbe sem, de már meg is érkezett.
-Hol van Csöpi? Mi van vele? - kérdezte ijedten.
-A műtőben van már egy ideje. - válaszolt helyettem Ya Ou.
-Úristen! De mi történt? - nézett ránk. Olivér el kezdte mesélni a történteket, de én nem bírtam végighallgatni, ezért elvonultam a folyosó másik végére. Felfoghatatlan, hogy életem értelme az orvosok kezei közt fekszik élet- halál között, miattam. Egyszerűen nem élném túl, ha elveszíteném. Belepusztulnék a fájdalomba. Hallottam néhány szót a srácok beszélgetéséből, de nem figyeltem rájuk. Minden közös emlékünk eszembe jutott. Az első csókunk, az együtt töltött éjszakák, a beszélgetések, a csigás kalandunk, egyszóval minden újraéledt a fejemben. Bármit megtennék azért, hogy újra a karjaimban tarthassam, gyönyörű szemébe nézhessek, és hosszan megcsókoljam. Hosszú, végtelen óráknak tűntek a percek, amíg várakoztunk. Lépteket hallottam felém közeledni, majd Bence állt meg előttem.
-Hogy vagy? - ült le mellém.
-Szarul. - néztem magam elé.
-Minden rendben lesz! Lexi erős lány! Túléli. - próbált vigasztalni.
-Remélem így lesz.
-Figyelj, nem akarok paraszt lenni, de ma még lesz egy koncertünk.
-Leszarom. Nem fogom itt hagyni egy másodpercre sem. - mondtam.
-Megértem. Megoldjuk nélküled is.
-Köszönöm. - öleltem meg. Nem sokkal később elmentek a fellépésre, így ketten maradtunk Tomival. Egyikünk sem szólt a másikhoz, csak fel-alá járkálva vártuk, hogy valaki végre mondjon valamit. Már két órája tartott a műtét, de egy árva lélek nem jött ki az ajtón. Ha minden rendben lenne, akkor már szóltak volna, nem? - idegeskedtem magamban. Fél óra múlva végre lenyomódott a kilincs és egy doktor lépett ki az ajtón. Mindketten odasiettünk hozzá és vártuk, hogy mit mond.
-Ugye rendbe fog jönni? - néztem rá reménykedve.
-Nézzék! Nagyon hosszú és komplikált műtét volt, de a nehezén túl van. Sikerült elállítanunk a vérzést és összevarrnunk a sebet. Hosszú folyamat lesz a gyógyulás, de ha mellette vannak, sokkal könnyebb lesz neki is. Most átszállítjuk egy normál kórterembe. - tájékoztatott minket.
-Köszönjük, Doktor Úr. Bemehetünk hozzá? - kérdeztem.
-Mély altatásban van és valószínűleg ma már nem ébred fel, de egy kis ideig bemehetnek.
-Köszönjük szépen. - hálálkodtunk és megvártuk a nővért, aki tájékoztatott minket, hogy melyik kórteremben találjuk Lexit. Egyből elindultunk megkeresni a szobát és az ablakon megpillantottam őt, gépekre kötve. 
-Menj be hozzá. Addig felhívom a szüleit. - nézett rám Tomi. Bólintottam és félve nyitottam be a szobába. Senki nem volt rajtunk kívül és csak a gépcsipogás törte meg a csendet. Leültem az ágya melletti kis székre és megfogtam apró és erőtlen kezét. Borzalmas volt látni, hogy a számomra legfontosabb személy egy kórházi ágyon fekszik magatehetetlenül. Már este 6 is elmúlt, de nem mozdulok mellőle egy pillanatra sem. Tomi halkan benyitott és ő is leült mellém.
-Mit mondtak a szülei? - néztem rá.
-Holnap reggel jönnek. Nagyon lesokkolta őket a dolog. - mondta.
-Mint mindenkit. Ha nem vagyok akkora marha, hogy találkozom vele, akkor nincs ez az egész.
-Akkor máshogy bántotta volna. Bár azt még mindig nem értem, hogy hogy gondolhattad azt, hogy egyedül mész oda.
-Csak véget akartam vetni ennek az egésznek. - simogattam Lexi kezét.
-Vége lett.
-Igen, csak nem úgy, ahogy én azt elképzeltem.
-Nyugodj meg! Most már minden rendben lesz! - mondta, mikor kinyílt az ajtó.
-Lejárt a látogatási idő, szóval menniük kéne. - szólt be egy nővér.
-Gyere. - állt fel Tomi.
-Nem lehetne, hogy itt maradjak vele? - néztem a nővérkére.
-Sajnos nem.
-Kérem. Nekem ő az életem. Hagy maradjak vele! - kérleltem.
-Jó. Meglátom mit tehetek. - hagyott magunkra és elment, pár perc múlva pedig vissza is tért. - Maradhat, de kérem, hogy ne zavarja a beteget. - nézett rám.
-Úgy lesz. Köszönöm. - hálálkodtam, majd kiment.
-Akkor én megyek. Hívj, ha van változás! - fordult felém Tomi.
-Rendben. - fogtunk kezet, majd ő is elment. Leültem mellé és szüntelenül csak őt kémleltem. Hatalmas lelkiismeret furdalásom van, amiért miattam került ide. Nem lett volna szabad szólnom senkinek sem arról, hogy mire készülök és akkor talán nem történt volna meg ez a szörnyűség. Bambulásomból a zsebemben rezgő telefonom zökkentett ki. Olivér neve villogott a kijelzőn, így hát felvettem.
-Haló. - szóltam bele.
-Szia. Mi van Lexivel? - kérdezte egyből.
-A nehezén túl van, de még alszik.
-Hála Istennek.
-Mi volt a koncerten?
-Semmi extra. Kérdezték, hogy hol vagy, de annyit mondtunk, hogy lebetegedtél.
-Köszönöm. Ma már nem megyek haza. Bent maradok vele. - mondtam.
-Oké. Reggel mi is bemegyünk.
-Jól van. Szia. - köszöntem el.
-Szia. - mondta és letettük.
Nagyon fáradt voltam, de nem akartam elaludni. Végül mégis csak sikerült elálmosodnom és bealudnom.
   Világosságra és ajtócsukódásra ébredtem. Megdörzsöltem a szemem és az ajtó felé irányítottam a tekintetem, amin Tomi lépett be két számomra ismeretlen személlyel az oldalán. Gondolom, Lexi szülei lehetnek.
-Jó napot! Szikszai Péter vagyok. - nyújtottam feléjük a kezem.
-Tóth Mátyás. Ő pedig a feleségem, Rita. Alexa szülei vagyunk, te pedig gondolom a barátja vagy. - nézett rám kedvesen Lexi apukája.
-Igen. Csodálatos lányuk van. Igazán büszkék lehetnek rá. - néztem a még mindig alvó lányra. Az anyukája közelebb lépett az ágyhoz és könnyes szemekkel simogatta meg arcát.
-Elképesztő, hogy így kell viszontlátnom a kislányomat. Miért nem vigyáztatok rá? - nézett ránk.
-Nem rajtunk múlott. De ha nem veszekedett volna folyamatosan Csöpivel, akkor talán most nem lenne ekkora bűntudata. - szólt Tomi.
-Igaza van. - helyeselt Mátyás.
-Támadjatok le nyugodtan! Azt a legkönnyebb! - kezdett sírni.
-Ne veszekedjenek már kérem! Most az a legfontosabb, hogy Lexi felépüljön. - vágtam közbe, mire mindenki elhallgatott. Újabb zaj jött az ajtó felől, ezúttal azonban az orvos lépett be rajta.
-Jó reggelt. - köszönt.
-Jó reggelt, Doktor Úr. Mi van a lányommal? - kérdezte Rita.
-Mint már mondtam, elég súlyos és mély seb keletkezett a hasán, de a műtét során sikerült összevarrnunk. Időbe fog telni a gyógyulás, de erős lány és kibírja. - mondta.
-És várhatóan mikor fog felébredni? - kérdeztem én is.
-Hamarosan már itt lenne az ideje, de kérem legyenek türelemmel. - közölte, majd az ágyához lépett és ellenőrizte az infúziót és valamit ráírt a kórlapra, majd kiment.
-Amint jobban lesz, hazavisszük! - jelentette ki Rita.
-És maga szerint Csöpi majd csak úgy hagyja magát, mi? Itt az élete, a munkája, a barátai és a szerelme! Majd biztos szó nélkül haza fog menni, igaz? - nézett rá Tomi, én pedig újra leültem és megfogtam a kezét.
-Tominak igaza van. Attól, hogy így alakult a dolog, nem rángathatjuk magunkkal! - szólt Mátyás. Ezután ismét elcsendesedett minden és vártuk, hogy végre magához térjen. Kínomban már a hófehér falat vizsgáltam, de azon sem volt semmi érdekes. Egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki simogatja a kézfejem. Egyből oda kaptam a tekintetem és Lexi apró ujjai voltak. A szeme még csukva volt, de hunyorogni kezdett és lassan kinyitotta őket.
-Úristen, Kicsim! Végre! - pattantam fel és megsimogattam arcát. A többiek is odajöttek, ő pedig értetlenül váltogatta köztünk a tekintetét.

51. rész

Helóka, Drágáim! Így Mosolynap alkalmából úgy döntöttem, hogy előbb megkapjátok a részt. Az előzőhöz nem érkezett túl sok komment, de remélem ennél a fejezetnél ezt pótoljátok. Sok munkám volt vele és szerintem eddig ez az egyik legizgalmasabb rész. Remélem ti is így gondoljátok majd. Nem is húznám tovább az időt, jó olvasást és kíváncsian várom a véleményeket. :))
U.I.: Nagyon nagyon Boldog Mosolynapot kívánok Mindenkinek!!! :)



Alexa szemszöge:
Majdnem egy hetes szenvedés után, végre elmúlt a lázam és azt hiszem, hogy teljesen meggyógyultam. Sziki és Tomi úgy vigyáztak rám ebben a pár napban, mint egy hímes tojásra. Nagyon jól esik, hogy ennyit törődnek velem, de néha már kezdtek túlzásokba esni. Sziki nagyon furán viselkedik mostanában. Napról napra egyre ingerültebb és úgy érzem, hogy titkol valamit előlem. Aggódom érte és csak remélni tudom, hogy nincs komoly baj és nekem is el fogja mondani. Ma végre kimozdulhatok a lakásból, mert próbám lesz a fiúkkal. Sziki nagyon erősködött, hogy ne pont ma legyen, de nem hagytam magam lebeszélni. Kettőre hívtam őket a próbaterembe, délelőtt pedig elintéztem ügyes-bajos dolgaimat. Elmentem bevásárolni, kitakarítottam és még főztem is. Kicsit fel voltam pörögve, mert már rég láttam a srácokat. Úgy érzem, hogy tele vagyok energiával és végre újra egyenesbe jött az életem. Meglepő módon, Krisztián sem zaklatott azóta, ami nagyon fura. Valahogy olyan rossz előérzetem támadt. Valami azt súgja, hogy ma még valami történni fog.

Sziki szemszöge:
Napról napra egyre feszültebb vagyok a Krisztiánnal való találkozás miatt, ami Lexinek is feltűnt. Folyamatosan kérdezgeti, hogy mi van velem, én pedig már alig tudom eltitkolni előle a dolgokat. Nem akarom, hogy megtudja, mert biztosan dühös lenne rám, de így viszont ismét kockára teszem a nehezen visszanyert bizalmát. Próbáltam rábeszélni, hogy ne ma és ne pont kettőkor legyen a próba, de hajthatatlan volt. Ki kell találnom valamit, hogy miért nem leszek ott. Már csak néhány óra volt hátra a bizonyos időpontig, az idegesség pedig egyre jobban eluralkodott rajtam. Ez az ember egy beteg állat, de nincs más választásom, mint belemenni a találkozóba. Beleőrülnék, ha bántaná Lexit, ezért is igyekszem normális ember módjára megbeszélni vele a dolgokat, bár őt ismerve, ez szinte lehetetlen.
Kikaptam a szekrényemből egy egyszerű szürke pólót és egy farmer rövidnadrágot és felöltöztem. Ezt követően kimentem a konyhába, ahol lakótársaim ebédeltek.
-Jó étvágyat. - csatlakoztam hozzájuk.
-Köszi. Te nem eszel? - kérdezte Olivér teli szájjal.
-Nem. - támaszkodtam a konyhapultnak.
-Mi van veled, Haver? Mostanában nagyon feszült vagy! Talán Lexivel van valami? - nézett rám Ya Ou.
-Nem. Vele minden rendben.
-Akkor?
-Mindegy. Viszont ma nem megyek próbára.
-Miért? - kérdezte Bence.
-Más dolgom van. - intéztem el ennyivel, de persze nem hagytak békén.
-Mégis mi más dolgod lenne? Sziki, a barátaid vagyunk. Ha van valami baj, akkor mondd el! - néztek rám mindannyian.
-Jó. De meg kell ígérnetek, hogy nem mondjátok el Lexinek!
-Mi van már megint? - állt fel Olivér.
-Megígéritek, hogy nem szóltok neki? - kérdeztem ,mire bólintottak.
-Bökd már ki! - sürgetett Bence.
-A múltkor kicsit összeugrottunk Krisztiánnal és még aznap küldött egy sms-t, hogy ha jót akarok Lexinek és magamnak, akkor ma délután kettőkor találkozom vele a próbaterem mögötti kis utcában.
-Ez komoly? És te tényleg akkora hülye vagy, hogy elmész? - néztek rám nagy szemekkel.
-Most mit tudok csinálni?
-Ne menj el! - szólt rám Ya Ou.
-De muszáj. Nem hagyhatom, hogy életünk végéig zaklasson.
-Ez az ember egy őrült! Biztos, hogy nem kártyázni hívott! - mondta Benny.
-Nem nyitok vitát! Elmegyek és kész! Csak kérlek ne szóljatok róla Lexinek!
-És mit mondjunk, hol vagy?
-Mit tudom én! Találjatok ki valami hihetőt!
-Jó. De vigyázz magadra! - lépett elém Ya Ou aggódva és megölelt.
-Úgy lesz. - mondtam és elindultam. Gondolkodva szedtem magam után remegő lábaim és végig azon járt az eszem, hogy mi fog történni. Őszintén szólva félek. Nem Krisztiántól, hanem leginkább attól, hogy rosszul fog elsülni ez a dolog és bántani fogja Lexit. A fél órás utat viszonylag hamar lesétáltam és ahogy befordultam a kis utcába, pontosan kettőt ütött az óra. Nem tudtam hol vár rám ,ezért beljebb sétáltam, egészen az utca közepéig. Kihalt és elhagyatott volt az egész, egy árva lelket sem lehetett látni.
-Nocsak-nocsak. - hallottam egy hangot, mire azonnal felkaptam a fejem és megfordultam.
-Nem hittem volna, hogy eljössz kisgyerek! - vigyorgott.
-Itt vagyok. Mondjad mit akarsz, aztán hagyjuk egymást békén!
-Ne olyan gyorsan! Hova sietsz ennyire? Csak nem Lexihez?
-De igen, Lexihez, Viszont őt hagyd ki a dologból!
-Miért hagynám már ki? Ne felejtsd el, hogy miatta vagyunk most itt!
-Krisztián, ne játssz az idegeimmel, hanem bökd ki végre, hogy mit keresünk itt! - mondtam ingerülten.
-Nyugi már! Nem kell itt stresszelni! Egyébként már rájöhettél volna, de akkor elmondom most utoljára! Lexi az enyém! Azt javaslom, hogy szállj le róla, mert nem lesz hosszú életed! - fenyegetett.
-Mondták már, hogy egy elmebeteg vagy?
-Ne feszegesd a határaimat, mert kicsi Lexi nagyon szomorú lenne, ha esetleg egy véletlen baleset folytán elveszítené az ő kis szerelmét!
-Na jó! Azért jöttem, hogy értelmesen megbeszéljük ezt az egészet, de már látom, hogy kár volt. - hagytam volna ott, de elém állt.
-Hova-hova? Még nem végeztünk.
-Mit akarsz még? Nem mondok le Lexiről, arra mérget vehetsz! - mondtam határozottan.
-Akkor véged van, mint a botnak! - nyúlt a zsebébe és előrántott egy kést. Nagyot nyeltem a szúróeszköz láttán és hirtelen lepergett előttem az egész életem.
-Csak nem betojtál kisgyerek? Megmondtam, hogy a lány az enyém! Elegem van már a játékból! Mondtam nem egyszer, nem kétszer, hogy akadj le róla, de nem tetted! Akkor most viseld a következményeit! - nézett végig a szemembe és közeledni kezdett felém.

Alexa szemszöge:

Ebéd után gyorsan átöltöztem, bedobáltam a cuccaimat a táskámba és indultam is a fiúkhoz próbálni. Az idő kellemesen meleg volt, a madarak dallamosan csicseregtek, a virágok pedig színesben pompáztak. Vidáman sétáltam végig Pest utcáin. Jó volt látni a nyüzsgő embereket, a szüleikkel sétáló apró gyerekeket és a mosolygós arcokat. Bő fél óra alatt legyalogoltam a szükséges távot és bementem az ismerős épületbe. Utam a megszokott terem felé vettem és az ajtót kinyitva beléptem. A srácok persze még sehol sem voltak, ezért ledobtam a táskámat a sarokba és a lejátszóhoz mentem. Zeneválogatás közben eszembe jutott, hogy ma még nem is beszéltem Szikivel. Nagyon örülök, hogy rendeződött a kapcsolatunk és már alig várom, hogy végre megcsókolhassam és szorosan hozzá bújjak. Hivatalosan még nem jelentettük be, hogy kibékültünk, de szerintem ez már mindenkinek leesett. Igazából baromira nem érdekel, hogy ki mit gondol. Szeretjük egymást és csak ez számít. Mély gondolataimból az ajtó nyitódása és a fiúk ismerős hangja billentett ki.
-Szia Lexi. - köszöntek.
-Sziasztok. - fordultam feléjük és egyből feltűnt, hogy csak hárman voltak.
-Mi a helyzet? - érdeklődött Bence.
-Semmi extra. Sziki hol van? - kérdeztem, mire összenéztek.
-Üzeni, hogy sajnálja, de nem tudott eljönni. - szólalt meg Ya Ou.
-De miért? Hol van? - kérdezősködtem tovább.
-Nem tudjuk. Csak annyit mondott, hogy dolga van. - mondta Benny.
-De miért nem hívott? - vettem ki zsebemből a telefont és azonnal tárcsázni kezdtem. - Ki van kapcsolva. - tettem el csalódottan.
-Kérlek fiúk, ha tudtok valamit, akkor mondjátok el! - néztem rájuk, de nem reagáltak. - Megint Zsanival van? - kérdeztem már könnyes szemekkel.
-Dehogy is! - szólalt fel hirtelen Ya Ou.
-Akkor hol van? Látom rajtatok, hogy tudjátok! Olivér? - néztem az eddig csendben lévő fiúra.
-Lexi, megígértük neki, hogy nem mondjuk el! - lépett közelebb Bence.
-Leszarom mit ígértetek! Tudnom kell hol van! - emeltem fel a hangom.
-Nyugodj meg, kérlek! - lépett elém Ya Ou.
-Majd akkor nyugszom meg, ha tudom, hogy nincs semmi baja!
-Srácok mondjuk el neki! Joga van tudni. - nézett Olivér a másik két fiúra. Bólintottak egyet, majd rám emelték a tekintetüket.
-Ne légy dühös, de Sziki most épp Krisztiánnal találkozik. - kezdte Benny.
-Hogy mi? - döbbentem le. - Ti teljesen megbolondultatok? Hogy engedhettétek neki, hogy elmenjen? - kezdtem el pánikolni.
-Mondtuk neki, hogy őrültség, amit csinál, de megmakacsolta magát és elment. - mondta Olivér.
-Úristen! Ezt nem hiszem el! Hol vannak? - néztem rájuk.
-Lexi, ne menj oda!
-De Krisztián egy pszichopata! Biztos vagyok benne, hogy nem beszélgetni hívta! - csordult ki egy könnycsepp a szememből.
-Nem lesz semmi baj, csak nyugodj meg! - ölelt meg Ya Ou.
-De ez bármire képes! Meg fogja ölni, értitek, - tört ki belőlem a sírás. - Hol vannak? - néztem Ya Ou-ra könnyes szemekkel. 
-Itt a kis utcában. - mondták el végül, mire azonnal elengedtem a kínai fiút és kirontottam a teremből.
-Lexi várj már! - hallottam a hangjukat, de nem érdekelt semmi, csak az, hogy időben odaérjek. Végigrohantam a folyosón, egyenesen ki az utcára. Nem foglalkoztam az emberekkel, sem azzal, hogy épp kit lökök fel, csak könnyekkel elázott arccal futottam, mintha az életem múlna minden egyes másodpercen. Tulajdonképpen ez így is volt, hisz nekem Sziki jelenti az életet. Lihegve értem a kis utca sarkához. A távolból két embert láttam az út közepén, mögülem pedig a srácok egyre közeledő lépteit hallottam. Nem vártam meg őket, hanem ész nélkül szaladtam a két személy irányába. Ahogy egyre közelebb értem, ijedten vettem észre Szikit és Krisztiánt, akinek a kezében egy kés volt.
-Krisz, ne!!! - kiáltottam, mire mindketten rám néztek.
-Pont időben, cica! Élőben nézheted végig, ahogy a kis lovagodnak vége lesz. - mondta aljasan.
-Kérlek, ne bántsd! - könyörögtem.
-Már késő. Búcsúzz el! - közeledett Sziki felé a késsel.
-Neee!!! - ugrottam elé és már csak egy borzalmas fájdalmat éreztem a hasamban. A fiúk azonnal letámadták és a földre teperték Krisztiánt. Kezeim a fájó ponthoz kaptam, amiből patakokban ömlött a vér.
-Jézusom, Kicsim! - hallottam Sziki kétségbeesett hangját. Lábaim elgyengültek, testem elnehezedett és erőtlenül közeledtem a talaj felé, ám két erős kar elkapott. Szempilláim elnehezedtek és az utolsó emlékem Sziki könnyekben úszó arca, aztán végleg megszűnt a külvilág és egy olyan helyre kerültem, ahol minden sokkal könnyebb lett.