54. rész

Sziasztok. Meghoztam a folytatást. Köszönöm a több, mint 30000-es oldalmegtekintést, nagyon örültem neki. Szeretnék előre szólni, hogy jövő héten nem valószínű, hogy tudok új részt hozni, mert szombaton lesz a szalagavatóm és millió teendőm van addig, vasárnap meg hát nem hinném, hogy íróképes állapotban leszek. Mindenesetre megpróbálom összehozni a hét folyamán, de nem ígérek előre semmit. Addig is itt az 54. rész, nagyon várom a véleményeket. Jó olvasást. :))


Már egy hete, hogy az unalmas kórházi szoba fehér falait bámulom, de ma végre hazamehetek. A srácok minden nap bejöttek hozzám, Szikit pedig alig tudtam hazaküldeni, hogy pihenje ki magát. Örülök, hogy sikerült kibékülnöm a szüleimmel, hisz fontos szerepet töltenek be az életemben, még ha ritkán is látom őket. A hasam még mindig borzalmasan fáj, de annyival jobb a helyzet, hogy már fel tudok kelni. 
Álmosan nyújtóztam egyet az ágyban, mikor nyílt az ajtó és mosolygós barátom lépett be rajta.
-Jó reggelt, Életem. - jött közelebb és lehajolt hozzám, viszont nem csókolt meg.
-Hééé! Valamit elfelejtettél! - néztem rá mérgesen.
-Mit is? - vigyorgott, mire magamhoz húztam.
-Ezt. - összetapasztottam ajkainkat és mohón megcsókoltam.
-Ezt képtelenség elfelejteni. - suttogta, majd átvette az irányítást és most ő kezdett hevesen csókolni. Nem sokáig élvezhettem, mert ismét nyílt az ajtó és az orvos lépett be rajta.
-Jó reggelt fiatalok! - köhintett, mire elváltunk egymástól, én pedig fülig pirultam. - Jó látni, hogy ennyire szeretik egymást, de meghoztam a zárójelentést. - lebegtette a papírt a kezében. Átadta, majd elmondta, hogy egy hét múlva jöjjek vissza varratszedésre, ezután pedig távozott. Sziki segített összeszedni a dolgaimat és kivitte a kocsiba. Addig megpróbáltam a pizsamámat utcai ruhára cserélni, de nem ment olyan könnyen, mint ahogy azt elképzeltem.
-Várj már, segítek! - jött vissza és kivette rövidnadrágomat a kezemből és rám adta. Megkapaszkodtam benne, míg lemásztam az ágyról, majd begomboltam a farmer anyagot és felvettem a papucsom. Szétnéztünk, hogy mindent elpakoltunk-e, ezután végre elhagyhattuk a kórtermet és az autóhoz indultunk. Bár szerintem lassabban mentem, mint egy 80 éves öreg néni, de végül sikeresen odaértem és indultunk is haza.
-Figyel, Kicsim! Arra gondoltam, hogy amíg teljesen felépülsz, nálad lennék. Így legalább felváltva tudunk rád vigyázni Tomival. - nézett rám a visszapillantóból.
-Nem vagyok magatehetetlen, csak fáj a hasam! Viszont az ellen nincs kifogásom, hogy velem legyél.
-Rendben. Akkor felkísérlek és hazaugrok néhány cuccomért. - mondta.
-Jól van. - helyeseltem, majd leparkolt és segített felmenni. A lakásban nem volt senki, mert Tomi egész nap dolgozik. Becsukta magunk mögött az ajtót és végre újra beléphettem rég nem látott birodalmamba.
-De jó újra itthon!
-Én is örülök, hogy végre hazaengedtek. - lépett elém és magához ölelt.
-Mindjárt jövök. - nyomott egy puszit a homlokomra.
-Siess vissza. - engedtem el és kiviharzott a szobából. Lassan bemásztam az ágyamba, lefeküdtem és csendben vártam, hogy visszajöjjön.

Sziki szemszöge:

Egész héten szüntelenül erre a napra vártam. El sem hiszem, hogy újra vele lehetek egész nap és éjszaka magamhoz ölelve alhatok majd el. Hetek óta egy dalon dolgozom, amit ma el is fogok neki énekelni. Remélem, hogy tetszeni fog neki, mert szívem-lelkem beleírtam. 
Miután felkísértem, gyorsan hazaszaladtam és bedobáltam a legfontosabb dolgaim egy táskába. Megfogtam a gitárom és rögtön siettem is vissza Lexihez. Kivártam míg zöld lesz a lámpa és átmentem a zebrán. Felcaplattam az emeletre és már vissza is értem az ismerős kis lakásba. Benyitottam szerelmem szobájába, aki az ágyában feküdt. Rám mosolygott, mikor meglátott, én pedig lepakoltam a cuccaim és leültem mellé.
-Minek a gitár? - pillantott a hangszeremre.
-Mindjárt megtudod. - simogattam meg puha arcát és kezembe vettem a gitárt, mire feljebb csúszott az ágyon és mosolyogva nézett rám. Elkezdtem pengetni a hangszert, szemeivel pedig végig a tekintetem fürkészte. Kíváncsian hallgatta a sorokat, amiket dúdoltam és láttam rajta, hogy elérzékenyült.

Nélküled sötétbe zárom a fényt

A magányt, mely ízekre tép.

Nélküled a lélegzet semmit sem ér,

De ha velem vagy, az egész világ szép.

Nélküled pokolnak látszik az ég

A mennyország lángokban ég.

Nélküled a szabadság semmit sem ér,

De ha velem vagy, te gyújtod a fényt,

                                                                                          

Mit egy mosolyban rejtesz.

Az álmot, s a feloldozást.

A szárnyak, mit adtál, hogy szálljak,

Elégtek, s én mint angyal, mely lebénult már.

Nélküled többé nem száll.

Nélküled börtönbe zárom a fényt

Hol az álmod a felhőkig ér

Én ott várok rád, ahol a sötét is fél,

Mert ha velem vagy, te gyújtod a fényt.

Mit egy mosolyban rejtesz

Az álmot, s a feloldozást.

A szárnyak, mit adtál, hogy szálljak,

Elégtek, s én mint angyal, mely lebénult már.

Nélküled többé nem száll.

 
Tiszta szívemből énekeltem neki és a végére pedig nedves könnycseppek mosták gyönyörű arcát. Letettem a gitáromat az ágy mellé és szépséges barátnőmre néztem.
-Mi a baj, Kicsim? - töröltem le könnyeit.
-Gyönyörű volt. - mosolygott és az ölembe mászott. Nyakam köré fonta ujjait és puha ajkait az enyémekre tapasztotta. Azt hiszem, kapcsolatunk eddigi legkifejezőbb és érzelmesebb csókcsatája zajlott le közöttünk. Most éreztem igazán, hogy újra visszakaphattam. Derekánál óvatosan közelebb húztam magamhoz, de eközben sem szakadtunk el egymástól egy másodpercre sem. Ujjaim oldalán végigsimítva csupasz combjára szöktek és a bőrfelületen siklottak végig, amitől éreztem, hogy kirázza a hideg. Elmosolyodtam ezen, amivel megszakítottam szenvedélyes tevékenységünket. Lassan kinyitotta igéző szemeit, ajkai pedig egyből mosolyra húzódtak.
-Mondd, hogy ennek köztünk soha nem lesz vége. - nézett rám.
-Soha, érted? Te örökre az enyém vagy. - fogtam kezeim közé arcát és egy apró csókot leheltem tökéletes ajkaira.
-Nagyon szeretlek. - puszilt nyakamba és szorosan hozzám bújt.
-Én is szeretlek, Kicsim. - suttogtam fülébe és a karjaimba zártam. Nem értem, hogy bírtam ki hetekig nélküle. Most azt érzem, hogy egy percig nem lennék képes létezni, ha nincs velem. Nagyon sok időt töltöttünk együtt mostanában és egyre jobban ragaszkodom hozzá.
-Elmegyünk sétálni? - nézett rám reménykedve.
-Szó sem lehet róla! Pihenned kell! - mondtam határozottan, mire elszomorodott.
-Kérlek. - nyomott apró puszikat az arcomra.
-Ezzel nem tudsz megpuhítani!
-Valóban? - mosolyodott el és áttért a nyakamra. Hosszú, nedves csókokkal hintette be a csupasz bőrfelületet, ami halk sóhajokat váltott ki belőlem.
-Kicsim. - szóltam rá, de folytatta tovább. Egyre nagyobb önuralomra volt szükségem, hogy ne teperjem le azonnal. - Ha most nem hagyod abba, ott végzed a párnák között! - mondtam nehézkesen, mire fülig érő vigyorral rám nézett.
-Akkor elmegyünk sétálni? - kérdezte aranyosan.
-Lehet neked nemet mondani?
-Lehet, de nem érdemes. - nyújtotta ki a nyelvét.
-Na jó, de max 10 perc! - egyeztem végül bele.
-Köszönöm. - csókolt meg vidáman és lassan kimászott az ölemből.
-Mehetünk? - álltam fel én is. Édesen bólogatott, majd összekulcsoltam ujjait az enyémekkel és az ajtó bezárása után útnak indultunk. Láttam rajta, hogy nagyon jól esett neki a környezetváltozás és mosolyogva szedte apró lábait. Nem tudom, jó ötlet volt-e kihozni, mivel az orvos szigorú ágynyugalmat rendelt el és nem akarom, hogy nagyobb fájdalmai legyenek. Viszont őt is megértem, hisz hosszú napokig csak az ágyat nyomta, ami elég unalmas tevékenység.
-Olyan szép az idő. - szólalt meg mellettem.
-Igen. De lassan vissza kellene mennünk. - néztem rá.
-Ne már! Csak most jöttünk. - nyafogott.
-Mondtam, hogy max 10 perc. Nem szabad megerőltetned magad!
-De nem fáj semmim. Légyszí! Csak öt percet még! - kérlelt tovább.
-Istenem, te lány! - sóhajtottam, mire elmosolyodott, hisz tudta, hogy ő nyert. Egy pár percig még hagytam, hogy élvezze a természet szépségeit, majd elszigorodtam és visszamentünk. Hazaúton észrevettem, hogy fogja a hasát, amitől kicsit megijedtem.
-Fáj igaz? - kérdeztem.
-Egy picit.
-Látod, mondtam, hogy ne jöjjünk ki!
-Nyugi már! Nem vészes. - lépett be az ajtón, amit bezártam magunk mögött.
-Nyomás lefeküdni! - parancsoltam rá. Eleget tett kérésemnek és bement a szobájába, majd egyből bebújt az ágyba.
-Gyere te is! - nézett rám. Bemásztam mellé, ő pedig hozzám bújt. Hasát kezdtem simogatni, ügyelve, hogy ne érjek a sebéhez. Éreztem, hogy egyre egyenletesebben veszi a levegőt, majd láttam, hogy behunyt szemekkel szunyókál. Ajkaim mosolyra húzódtak, majd betakartam az édesen alvó lányt és óvatosan felkeltem mellőle. Kimentem a konyhába és szétnéztem a hűtőben. Gondoltam főzök neki valami finomat, mert a kórházi kaja nem éppen a jó ízéről híres. Minden alapanyagot megtaláltam egy brassói elkészítéséhez, ezért neki is láttam. Vigyáztam, hogy ne csapjak nagy zajt, hiszen nem akartam felébreszteni, szüksége van a pihenésre. Gyorsan megpirítottam a hagymát és szép sorjában mindent beletettem, amire szükség volt. Amíg főtt, pucoltam krumplit és azt is feltettem sülni. Megterítettem az asztalt, elmostam a piszkos edényeket és megnéztem barátnőmet, hogy alszik-e még. Halkan nyitottam be a szobába és visszabújtam mellé. Mocorogni kezdett, majd kinyitotta fáradt szemeit és rám nézett.
-Mi ez a finom illat? - kérdezte halkan.
-Gondoltam főzök neked.
-De édes vagy. - simogatta arcomat.
-Mindjárt kész. Addig szeretnél valamit? - néztem rá, mire csillogó szemekkel bólogatott. - És mit szeretnél?
-Csókolj meg. - mondta, amin elmosolyodtam és teljesítettem kívánságát. Fölé hajoltam és ajkaimat az övéihez tapasztottam. Kezei hátamra csúsztak, enyém pedig puha arcát simogatta. Szeretem. Az életemnél is jobban szeretem ezt a lányt és minden egyes csókjától és érintésétől a fellegekben járok. Nyelvem átjutott az övéhez és forró táncot lejtettek egymással. Legszívesebben a nap 24 órájában csak őt csókolnám, de sajnos ezt nem lehet.
-Életem, meg kell néznem a kaját. - szakítottam meg csókunkat.
-Jól van. - engedett el, majd lemásztam róla és a konyhába siettem. Épp jókor érkeztem, mert még nem égett le semmi. Szedtem a két tányérra az ételből és letettem az asztalra, majd visszamentem Lexiért.
-Gyere, szerelmem. - segítettem fel és szép lassan az asztalhoz mentünk. Kihúztam neki a széket, majd én is helyet foglaltam és enni kezdtünk.
-Nagyon finom. - evett jóízűen.
-Örülök, hogy ízlik. - mosolyodtam el, majd csendben befejeztük. Gyorsan elpakoltam az asztalról és elmosogattam, ezt követően pedig visszamentem Lexihez, aki az asztalnál várt rám.
-És most mit csináljunk? - nézett rám kérdőn.
-Nekem lenne egy-két tippem. - léptem közelebb hozzá és a nyakára nyomtam egy puszit.
-Tudod, hogy én is nagyon szeretném, de most nem lehet. - ölelt meg.
-Igen, tudom, de már nagyon hiányzol.
-Te is nekem. - suttogta fülembe, amibe beleborzongtam.
-Akkor mi legyen?
-Menjünk el fürödni, aztán nézzünk valami filmet.- mondta.
-Rendben, de csak akkor, hogyha együtt fürdünk. - mosolyogtam.
-Legyen. - engedett el és a fürdő felé battyogott. Hátulról átöleltem és így mentünk be a kis helyiségbe. Bezártam az ajtót, Lexi pedig feltűzte gyönyörű hosszú haját. El kezdte felfelé húzni a pólóját, mire elé léptem és meztelen oldalán végigsimítva egy határozott mozdulattal kaptam le róla a textil anyagot. Ezután rövidnadrágjától is megszabadítottam, majd ő kezdett el vetkőztetni. Hűvös érintésétől a hideg futkosott hátamon, miközben a pólómat húzta le rólam. A többi ruhadarabot is levettük magunkról és

beálltunk a zuhany alá. Kellemesen melegre állítottam a vizet és néhány percig csak élveztük, ahogy a meleg vízcseppek lenyugtatják a testünket, majd alaposan megmosakodtunk. Vigyáztunk, hogy ne ázzon át a hasán lévő kötés, viszont nem tudtam megállni, hogy ne csókoljam meg. Először gyengéden ízlelgettem ajkait, de egyre hevesebbé fokozódott csókunk. Nagyon vágyom már rá és azzal, hogy itt állt előttem csodálatos testével, csak még jobban kínzott. Igyekeztem visszafogni magam, de nem volt túl sikeres a dolog. Kezem végigsiklott egész testén, övé pedig mellkasomon pihent, majd egyre lejjebb csúszott, mire egy férfias nyögés hagyta el a számat.
-Szeretlek. - csókoltam meg ismét.
-Én is téged. - szólt halkan, majd a törölközőjéért nyúlt. Maga köré tekerte, majd kimászott a kabinból. Elzártam a vizet és én is így tettem, megtörölköztem és csak egy alsónadrágot vettem fel, ő pedig lenyúlta az egyik pólómat és abban pompázott előttem.
-Jól áll a pólóm. - pusziltam homlokon.
-Tudom. - vigyorgott és visszamentünk a szobájába. Lefeküdtünk, bebújtunk a takaró alá és védelmezően magamhoz öleltem.
-Szeretnél filmet nézni? - kérdeztem.
-Ha nem gond, inkább aludjunk. Fáradt vagyok. - ásított egyet.
-Rendben. Jó éjt, Kicsim. - nyomtam egy puszit az arcára.
-Jó éjt. - csúsztatta kezét a hasamra és lassacskán mély álomba merültünk.

53. rész

Sziasztok. Itt is a legfrissebb rész. Lassan eléri az oldal a 30.000-es megtekintést, amiért elképesztően hálás vagyok. Köszönöm, hogy velem tartotok és ígérem még egy ideig foglak titeket szórakoztatni. Jó olvasást kívánok és kérlek hagyjatok nyomot magatok után. :))



Alexa szemszöge:

Rémes volt az a hely, ahová kerültem. Mindenütt vakító fehérség és rajtam kívül egy árva lélek nem volt sehol. Vissza akartam menni a valóságba. Ennél a semminél még az is jobb. Ismerős hangok érintették meg a fülemet és melegséget éreztem a kezemnél. Tudtam, hogy Sziki itt van valahol a közelben, de akárhol kerestem, nem találtam sehol. Idővel a fehérség egyre sötétedett és tompa pittyegésre lettem figyelmes. Szemeim lassan kinyíltak, de az erős fénytől vissza is csukódtak. Némi próbálkozás után sikerült megbarátkoznom a fénnyel és értetlenül néztem végig a körülöttem álló személyeken.
-Úristen, Kicsim! Végre! - hallottam Sziki megkönnyebbült hangját.
-Mi történt? - kérdeztem halkan.
-Nem emlékszel?
-Valami rémlik. Egy kis utcában veszekedtél Krisszel, aki meg akart ölni, aztán se kép se hang. - próbáltam feleleveníteni a dolgokat.
-Szólok a dokinak. - mondta Tomi és kiment.
-Apa, ti mit kerestek itt? - néztem a szüleimre.
-Tomi felhívott és elmondta, hogy mi történt. Nagyon aggódtunk érted. - szólt anya.
-Képzelem, mennyire. - vettem le a tekintetem róla és Sziki könnyes és fáradt arcára pillantottam. Mielőtt azonban megszólaltunk volna, Tomi jött vissza egy fehér ruhás emberrel az oldalán.
-Jó reggelt! Hogy van a beteg? - lépett az ágyam mellé.
-Piszkosul fáj  a hasam. - nyögtem ki. Mozdulni sem tudtam, olyan erős fájdalom hasított végig rajtam. Ordítani tudtam volna, de muszáj volt türtőztetni magam, nem akartam, hogy még jobban aggódjanak miattam.
-Még fájni is fog egy darabig. - világított az idióta lámpájával a szemembe.
-Mikor mehetek haza? - kérdeztem reménykedve, hogy talán már ma, vagy holnap hazaengednek, de elég kiábrándító választ kaptam.
-Ne olyan sietősen kislány! Tegnap kis híján elvesztette az életét, ma meg már menne haza? Egy ideig biztos, hogy nálunk fog vendégeskedni.
-Remek. - mondtam mérgesen.
-Magukra hagyom önöket, de kérem ne fárasszák le a beteget! - indult az ajtó felé és kiment.
-Tomi, kimennétek egy kicsit? Szeretnék kettesben maradni Szikivel. - néztem rá.
-Persze. - válaszolt, majd a szüleimmel együtt elhagyták a szobát.
-Annyira sajnálom. Az egész az én hibám! - ült le óvatosan az ágyamra.
-Pont ezért akartam, hogy kimenjenek. Eszedbe se jusson magadat hibáztatni! - néztem rá komolyan.
-De miattam fekszel most itt! - gyűltek könnyek a szemébe. Soha nem láttam még sírni, de többé nem is szeretném.
-Nem miattad, hanem Krisztián miatt!
-Miért csináltad? Miért ugrottál elém?
-Mert szeretlek. És belepusztultam volna, ha valami bajod esik. - emeltem fel nehézkesen a kezem és letöröltem arcáról néhány könnycseppet. Azt hiszem, nem igazán tudott szóhoz jutni, mert szorosan hozzám bújt, én pedig nyaka köré fontam a kezem.
-Nagyon szeretlek, Kicsim. - suttogta, mire még erősebben húztam magamhoz. Már amennyi erő lehetett bennem. Fogalmam sincs, mennyi ideig öleltük egymást, de mindennél jobban szükségem volt rá. Lassan felemelkedett és mélyen a szemembe nézett. Arcával egyre közelített az enyém felé, végül ajkait az enyémekhez érintette és puhán megcsókolt. Csak egy csók volt, de többet jelentett, mint egy éhezőnek egy falat kenyér. 
-Soha többé nem hagyom, hogy bántsanak. - nyomott egy puszit az arcomra. Ujjait összekulcsoltam az enyémekkel és mindent kizárva csak egymást néztük. Kis idő múlva zajt hallottunk az ajtó felől, mire odanéztünk és egy kíváncsi Ya Ou dugta be az orrát.
-Bejöhetünk? - kérdezte.
-Persze. - feleltem, mire beljebb léptek, Olivér pedig fellökve Bencét és Ya Ou-t, hozzánk rohant.
-Jól vagy? Nagyon fáj? - ült a másik oldalamra.
-Nem túl jó érzés, de azt hiszem, túlélem.
-Nagyon aggódtunk ám érted. - szólt Bence.
-Aranyosak vagytok, de most már minden rendben. Krisztiánnal mi van? - váltottam komoly hangnemre.
-Elvitték a rendőrök, azóta pedig előzetesben van. - mondta Ya Ou.
-Oda került, ahová való. - szólalt meg a szőkeség is.
-Sziki te mióta vagy itt? - néztem fáradt arcára.
-Amióta behoztak, nem mozdult mellőled. - válaszolt helyette Benny.
-Ez komoly? - kérdeztem, mire bólintott. - Akkor most szépen hazamész a srácokkal  és kialszod magad!
-Nem hagylak itt!
-Én meg nem hagyom, hogy miattam kikészülj! Pihenned kell! Ott vannak a koncertek is és a rajongók számítanak rád!
-De én veled szeretnék maradni! - ellenkezett.
-Tudod nagyon jól, hogy én is, de most menj haza, kérlek. Amúgy is aludni fogok, úgyhogy nem lenne sok értelme, ha maradnál.
-Jól van. - egyezett bele szomorúan.
-Aztán tényleg pihend ki magad, mert figyeltetlek a srácokkal! - mondtam, mire mind elmosolyodtak.
-Úgy lesz. Reggel jövök. - hajolt le egy csókért, amit meg is kapott. - Te pedig békülj ki a szüleiddel! Nagyon fontos vagy nekik! - puszilt homlokon, majd elköszöntek és távoztak. Még fel sem fogtam a történteket, máris nyílt az ajtó és a szüleim léptek be rajta. Közelebb jöttek hozzám és megálltak az ágyam előtt.
-Alexa, kislányom, én tudom, hogy sokat hibáztam, de nagyon szeretlek és belehaltam volna, ha elveszítelek. - nézett rám anya könnyes szemekkel, mire az enyémek is könnyfátyolba borultak.
-Én is szeretlek anya.- pityeredtem el magam, mire közelebb hajolt hozzám és megöleltük egymást. Ezt követően apát is megöleltem és letöröltem a könnyeim.
-Meddig maradtok? - kérdeztem.
-Még ma hazamegyünk. Holnap dolgoznunk kell. - válaszolt apa. Persze, megint a munka. Úgy látom nem változott a helyzet, mióta eljöttem.
-Értem. Azért jó volt látni titeket.
-Nem szeretnél hazaköltözni? - nézett rám anya. - Nagyon hiányzol és így legalább tudnánk rád figyelni.
-Nem vagyok már gyerek. Arról nem tehetek, hogy ide kerültem. Ti is tudjátok, hogy milyen Krisz, de ennek vége. Engem már minden ideköt. A munkám, a barátaim, Szikiről nem is beszélve. Csak most kaptam vissza és hülye lennék itt hagyni! - mondtam határozottan. Nem fognak befolyásolni és hazavinni!
-Megértjük drágám, de mi meg  a szüleid vagyunk és nekünk is ugyanolyan fontos vagy!
-Tudom, de akkor sem fogok hazamenni!
-Jól van. Egyébként Szikinél jobb fiút nem is találhattál volna. Látszik, hogy nagyon szeret téged. - mosolygott apa.
-Tudom. Én is nagyon szeretem. Épp ezért sem tudnám csak úgy itt hagyni. - ásítottam egyet.
-Szerintem jobb, ha megyünk. Fáradt vagy és most sokat kell pihenned, hogy meggyógyulj. - állt fel anya.
-Vigyázz magadra, kicsikém és hívj, ha bármi van. - pusziltak homlokon.
-Oké. Sziasztok. - köszöntem, majd elmentek ők is és egyedül maradtam. Nagyon fájt a hasam és borzalmasan álmos voltam. Át akartam gondolni a történteket, mert lett volna min agyalni bőven, de szempilláim olyan gyorsan lecsukódtak, hogy nem bírtam tovább ébren maradni.

Sziki szemszöge:

Nagyon megkönnyebbültem, mikor Lexi végre magához tért, ugyanakkor nem csillapodott a lelkiismeret furdalásom egy cseppet sem. Bánt, hogy miattam fekszik életem szerelme egy kórházi ágyon. Viszont amit ma mondott nekem, nagyon érzékenyen érintett. Soha nem gondoltam volna, hogy lesz egy olyan lány az életemben, aki a saját életét kockára tenné azért, hogy az enyémet mentse. Abban biztos vagyok, hogy ő számomra az igazi és vele szeretném leélni az egész életem. Miután a lelkemre kötötte, hogy pihenjem ki magam, nem volt más választásom, mint hazajönni. Semmi kedvem nem volt beszélgetni, úgyhogy nyomban a szobámba mentem és magamra zártam az ajtót. Minden gondolatom az én Lexim körül forgott és nem vágytam semmi másra, csak hogy szorosan a karjaimba zárjam. Mivel már tegnap óta nem ettem egy falatot sem, kénytelen voltam kimenni a konyhába. Szerencsére nem volt ott senki, így nem kellett társalognom. Gyorsan összedobtam egy szendvicset és leültem enni.
-Neked nem aludnod kéne? - jelent meg Bence az ajtóban.
-Úgy sem tudnék. Folyamatosan csak ő jár a fejemben.
-Most már minden rendben lesz vele. Azért küldött haza, hogy pihend ki magad, mert látszik rajtad, hogy hulla fáradt vagy. Neki sem egy holtkórosra van szüksége, hanem egy erős kipihent férfire, aki vigyáz rá!
-Kösz.
-Fogadd meg a tanácsom és feküdj le! Reggel majd bemész hozzá. 
-Igazad van. - ismertem el és befejeztem az evést, majd elmentem fürödni. Pihentetően folydogáltak végig a vízcseppek fáradt testemen, majdnem el is aludtam a zuhany alatt. Miután rendesen kiáztattam magam, megtörölköztem és felvettem egy boxert, majd visszamentem a szobámba. Beállítottam fél hétre az ébresztőt, mert korán szeretnék bemenni hozzá. Ezt követően lefeküdtem, betakaróztam és pillanatok alatt elnyomott az álom.
   Kora reggel telefonom jelezte, hogy ideje felkelni. Alig láttam a fáradtságtól, de gyorsan kipattantam az ágyból és felöltöztem. Szempillantás alatt összekaptam magam és azonnal indultam a kórházba. Szerencsére ilyenkor még nincs akkora forgalom az utakon, ezért hamar megérkeztem. Megkerestem Lexi szobáját és halkan benyitottam. A gyönyörűséges lány még az igazak álmát aludta, de nem is akartam felébreszteni. Helyet foglaltam az ágy melletti széken és csodáltam, milyen békésem alszik. Hatalmasakat ásítottam, végül az álom úrrá lett rajtam és sikerült bealudnom.

Alexa szemszöge:

Nagyon mélyen alhattam, mert a beszűrődő nap sugarai hatására ébredtem fel. Azonban mikor kinyitottam  a szemem, meglepődve vettem észre alvó barátomat. Keze mellkasomat ölelte, feje pedig szorosan az enyém mellett pihent, lélegzetvétele a nyakamat csiklandozta. Nem hiszem el, hogy nem bírt nyugton maradni otthon a seggén, inkább hulla fáradtan is itt ült mellettem. Nagyon jól esik, hogy ennyit törődik velem, viszont azt nem szeretném, ha kikészülne miattam. Hagytam aludni és telefonomat kezdtem tanulmányozni. Egy idő után unalmassá vált, ezért le is tettem. Egy alig hallható nyöszörgés érkezett Sziki felől, majd lassan felemelkedett és rám nézett.
-Jó reggelt, álomszuszék! Ha szabad tudnom, miért nem otthon alszol? - néztem karikás szemébe.
-Hiányoztál. - nyomott egy puszit az arcomra.
-Te is nekem, de tagnap ígértél valamit.
-Ne haragudj. - nézett rám aranyosan.
-Nem haragszom, csak nem szeretném, ha te is itt kötnél ki.
-Akkor legalább egész nap veled lehetnék.
-Na ezt most fejezd be! - szóltam rá mérgesen.
-Jó, bocsánat. - hajtotta le a fejét.
-Gyere ide, bolondom. - próbáltam arrébb fészkelődni, ő pedig mellém feküdt. Annyira szerettem volna hozzá bújni, de nagyon mozogni sem tudtam.
-Ma semmi dolgom, úgyhogy itt maradok veled egész nap, jó? - simogatta az arcom.
-Az jó lesz. - válaszoltam. - Úgy szeretnék hazamenni. Gyűlölöm a kórházakat! - néztem rá.
-Tudom, Kicsim, de ki kell bírnod ezt a pár napot. Utána pedig majd én ápolgatlak otthon. - mosolyodott el.
-Hmm... Jól hangzik. - kulcsoltam össze ujjaimat nyaka körül és magamhoz húztam. Milliméternyi távolságból kémleltük egymás tekintetét.
-Mit szeretnél? - suttogta.
-Szerinted?
-Nem is tudom. - húzta az agyam.
-Csókolj már meg! - szóltam rá.
-Parancsára hölgyem! - vigyorgott és végre ajkait az enyémeken érezhettem és lágyan csókolni kezdett. Puha ajkai odaadóan kényeztették az enyémeket, majd nyelve bejutást követelt, amit azonnal meg is kapott és szenvedélyes táncban forrt össze a sajátommal. Egyre mohóbban faltuk egymást, de egyre többre és többre vágytam és ahogy észrevettem, ő is. Végül tüdőnkből kifogyott az összes tartalék levegő, így kénytelenek voltunk elszakadni egymástól. Ajkait ezúttal a nyakamra tapasztotta és apró csókokkal hintette be a bőrfelületet, amivel olykor-olykor halk sóhajokat váltott ki belőlem.
-Szeretlek. - nyögtem ki nehezen, mire elmosolyodott.
-Szeretlek, Kicsim. - nyomott egy hosszú puszit a számra, majd visszafeküdt mellém. - Ha meggyógyultál, nem úszod meg ennyivel! - vigyorgott és összefonta ujjait az enyémekkel.
-Annyira hiányoznak az összebújós éjszakák és reggelek. - néztem rá.
-Nekem is. Az utóbbi pár hét egy rémálom volt, de amint kiengednek, mindent bepótolunk. - bújt hozzám.
-Alig várom. - kezdtem el birizgálni a haját. Abban a pillanatban az sem érdekelt, hogy egy rideg kórházi szobában fekszünk, csak az volt a fontos, hogy mellettem van a számomra legfontosabb személy. Természetesen valakinek megint muszáj volt megzavarnia a tökéletes pillanatot. Egy nővér lépett be az ajtón, kezében az ebédemmel.
-Már elnézést, uram, de ez nem egy hotel, hanem kórház! Legyen szíves békén hagyni  a beteget és felkelni! - szólt Szikire mogorván.
-Én kértem, hogy feküdjön ide, szóval megköszönném, ha békén hagyná. - szóltam vissza.
-Pfff! Fiatalok! Még a kórházban sem képesek uralkodni magukon. - dünnyögött.
-Ha nincs más, akkor ki is mehet! Igazán hálás lennék! - néztem rá mérgesen.
-Szemtelen liba! - fortyogott, majd ki is ment.
-Ilyen kedvesek itt a nővérkék? - vigyorgott Sziki.
-Nem. Az eddigiek mind jó fejek voltak, de ez egy házi sárkány.
-Csak öregszik. - nevetett. - Na nézzük mit kaptál. - vette el a tálcát az asztalról. Ahogy ránéztem az a kis étvágyam is elment. Valami zöld trutyi díszelgett a tányérban.
-Ez mi a franc? - néztem rá fintorogva.
-Az ebéded, Kicsim.
-Na én ezt nem eszem meg!
-Pedig kénytelen leszel. - kuncogott.
-Ne nevess! Edd meg te, ha annyira vicces!
-Köszi, de nem vagyok éhes és nem lenne szívem megenni előled ezt a finomságot. - ökörködött tovább.
-Nekem meg gusztusom nincs megenni, a fene se tudja miből van. Hozol valamit a büféből? - kérleltem.
-Hát.. nem is tudom.
-Légyszí. Azt szeretnéd, hogy éhen vesszek?
-Itt a finom kaja. Nem értem mi bajod vele.
-Hagyjál már ezzel! Hozol nekem csokit?
-Csokit? Biztos hogy nem. - jelentette ki határozottan.
-Akkor mindegy csak valami ehetőt, ami nem hasonlít ehhez. - mutattam a tányérra.
-Jól van. Mindjárt hozok neked valamit. - kelt fel mellőlem és kiment.  Pár perc múlva vissza is érkezett pár szendviccsel a kezében.
-Ez jó lesz? Nem volt más. - nyomta a kezembe.
-Tökéletes. Imádlak. - nyomtam egy puszit az arcára, majd nekiestem a szendvicsnek. Nagyon éhes voltam és nem is tudom mit gondoltak, mikor azt a valamit hozták ide. Nem is értem hogy lehet ilyenekkel tömni a betegeket.
-Te aztán éhes voltál. - vigyorgott.
-Csodálkozol? - néztem rá, majd visszafeküdt mellém és ismét érezhettem a közelségét. Csak is a közelében vagyok képes kikapcsolni és teljesen megnyugodni. Addig-addig simogatta az arcom, míg megint sikerült elaludnom, bár az egész napot át tudtam volna aludni, annyira fáradt voltam. Viszont a tudat, hogy mellettem feküdt, teljesen boldoggá tett.

52. rész

Halihó. Megérkeztem a várva várt résszel. Úgy vettem észre, hogy az előző elérte a hatását, úgyhogy nem is szaporítanám feleslegesen a szót, jó olvasást hozzá és nagyon várom a véleményeket. :))



Sziki szemszöge:
Amikor megláttam Krisztiánnál a kést, nagyon megijedtem. Ám amikor Lexi egyszer csak megjelent a semmiből, azt kívántam, hogy bárcsak egy szörnyű álom lenne az egész. Aztán Krisztián közeledni kezdett felém a szúróeszközzel, a következő pillanatban pedig már azt vettem észre, hogy Lexi törékeny teste a karjaimba omlik. Hófehér pólója vértől vöröslött, szemeimből pedig azonnal kitörtek a könnyek. Ahogy lassan lehunyta a szemét, úgy éreztem, mintha a szívemet tépnék ki a helyéről.
-Hívjatok már mentőt! - ordítottam zokogva. Bence és Ya Ou azt az állatot fogták le, Olivér pedig kikapta a telefonját és tárcsázta a mentők számát.
-Mindjárt itt lesznek. - térdelt le mellém könnyes szemekkel. Levette a mellényét és szorosan rányomtuk a sebére.Próbáltuk magához téríteni, de nem reagált semmire. Pár perc múlva hangos szirénára lettünk figyelmesek, majd megérkeztek a mentők és a rendőrség is. Három piros ruhás férfi szaladt oda hozzánk és Lexit kezdték el vizsgálni.
-Kérem menjenek arrébb, mert hátráltatják a munkánkat! - szólt ránk az egyikük.
-Gyere, Tesó! - húzott fel Olivér a földről. Közben a rendőrök betuszkolták a megbilincselt Krisztiánt az autóba és beszéltek pár szót Ya Ou-val, majd távoztak. Kétségbeesetten figyeltük az orvosokat, akik ellátták barátnőm sebét és hordágyra tették.
-Túl sok vért vesztett! Ha nem visszük azonnal a műtőbe, nem éli túl! - mondta az egyik orvos, mire azonnal bepánikoltam.
-Az nem lehet! Kérem segítsenek rajta! - léptem oda a legidősebbhez.
-Nyugodjon meg! Megteszünk minden tőlünk telhetőt!
-Én is mehetek? - néztem rá, mire bólintott és betették életem értelmét a mentőautóba. Beültem mellé és összekulcsoltam hideg ujjait az enyémekkel. Roham tempóban száguldottunk a kórház felé, a doki pedig folyamatosan a pittyegő monitort kémlelte.
-Esik a vérnyomása! - szólalt fel hirtelen, majd megálltunk. Szempillantás alatt kinyitották az ajtót és kihúzták a hordágyat. Gyors tempóban követtem őket, egészen a műtőig, ahová nem engedtek be.
-Ide nem jöhet be! - tolt ki az egyik nővér. - Itt várakozzon kérem! Az orvosok mindent megtesznek a lányért! - simított végig karomon. Lezuhantam az egyik székre és tenyérbe temetett arccal hagytam, hogy könnyeim végigmossák az arcom. Minden az én hibám! Miattam fekszik életem szerelme a műtőasztalon! Sietős lépteket és hangokat hallottam a folyosón, ezért felnéztem és a srácok jelentek meg előttem.
-Hogy van? - néztek rám riadtan.
-Most műtik. - nyögtem ki nehézkesen.
-Minden rendben lesz. - ölelt meg Ya Ou.
-Nekem kellene ott feküdnöm helyette!
-Ne mondd ezt!
-De mondom! Ha nem ugrott volna elém, akkor most nem lenne semmi baja! - szipogtam.
-Ne okold már magad! Meg fogják menteni! - szólt rám Olivér.
-Tominak szóltatok? - kérdeztem halkan.
-Igen. Mindjárt itt lesz. - mondta Bence. Nem telt bele 10 percbe sem, de már meg is érkezett.
-Hol van Csöpi? Mi van vele? - kérdezte ijedten.
-A műtőben van már egy ideje. - válaszolt helyettem Ya Ou.
-Úristen! De mi történt? - nézett ránk. Olivér el kezdte mesélni a történteket, de én nem bírtam végighallgatni, ezért elvonultam a folyosó másik végére. Felfoghatatlan, hogy életem értelme az orvosok kezei közt fekszik élet- halál között, miattam. Egyszerűen nem élném túl, ha elveszíteném. Belepusztulnék a fájdalomba. Hallottam néhány szót a srácok beszélgetéséből, de nem figyeltem rájuk. Minden közös emlékünk eszembe jutott. Az első csókunk, az együtt töltött éjszakák, a beszélgetések, a csigás kalandunk, egyszóval minden újraéledt a fejemben. Bármit megtennék azért, hogy újra a karjaimban tarthassam, gyönyörű szemébe nézhessek, és hosszan megcsókoljam. Hosszú, végtelen óráknak tűntek a percek, amíg várakoztunk. Lépteket hallottam felém közeledni, majd Bence állt meg előttem.
-Hogy vagy? - ült le mellém.
-Szarul. - néztem magam elé.
-Minden rendben lesz! Lexi erős lány! Túléli. - próbált vigasztalni.
-Remélem így lesz.
-Figyelj, nem akarok paraszt lenni, de ma még lesz egy koncertünk.
-Leszarom. Nem fogom itt hagyni egy másodpercre sem. - mondtam.
-Megértem. Megoldjuk nélküled is.
-Köszönöm. - öleltem meg. Nem sokkal később elmentek a fellépésre, így ketten maradtunk Tomival. Egyikünk sem szólt a másikhoz, csak fel-alá járkálva vártuk, hogy valaki végre mondjon valamit. Már két órája tartott a műtét, de egy árva lélek nem jött ki az ajtón. Ha minden rendben lenne, akkor már szóltak volna, nem? - idegeskedtem magamban. Fél óra múlva végre lenyomódott a kilincs és egy doktor lépett ki az ajtón. Mindketten odasiettünk hozzá és vártuk, hogy mit mond.
-Ugye rendbe fog jönni? - néztem rá reménykedve.
-Nézzék! Nagyon hosszú és komplikált műtét volt, de a nehezén túl van. Sikerült elállítanunk a vérzést és összevarrnunk a sebet. Hosszú folyamat lesz a gyógyulás, de ha mellette vannak, sokkal könnyebb lesz neki is. Most átszállítjuk egy normál kórterembe. - tájékoztatott minket.
-Köszönjük, Doktor Úr. Bemehetünk hozzá? - kérdeztem.
-Mély altatásban van és valószínűleg ma már nem ébred fel, de egy kis ideig bemehetnek.
-Köszönjük szépen. - hálálkodtunk és megvártuk a nővért, aki tájékoztatott minket, hogy melyik kórteremben találjuk Lexit. Egyből elindultunk megkeresni a szobát és az ablakon megpillantottam őt, gépekre kötve. 
-Menj be hozzá. Addig felhívom a szüleit. - nézett rám Tomi. Bólintottam és félve nyitottam be a szobába. Senki nem volt rajtunk kívül és csak a gépcsipogás törte meg a csendet. Leültem az ágya melletti kis székre és megfogtam apró és erőtlen kezét. Borzalmas volt látni, hogy a számomra legfontosabb személy egy kórházi ágyon fekszik magatehetetlenül. Már este 6 is elmúlt, de nem mozdulok mellőle egy pillanatra sem. Tomi halkan benyitott és ő is leült mellém.
-Mit mondtak a szülei? - néztem rá.
-Holnap reggel jönnek. Nagyon lesokkolta őket a dolog. - mondta.
-Mint mindenkit. Ha nem vagyok akkora marha, hogy találkozom vele, akkor nincs ez az egész.
-Akkor máshogy bántotta volna. Bár azt még mindig nem értem, hogy hogy gondolhattad azt, hogy egyedül mész oda.
-Csak véget akartam vetni ennek az egésznek. - simogattam Lexi kezét.
-Vége lett.
-Igen, csak nem úgy, ahogy én azt elképzeltem.
-Nyugodj meg! Most már minden rendben lesz! - mondta, mikor kinyílt az ajtó.
-Lejárt a látogatási idő, szóval menniük kéne. - szólt be egy nővér.
-Gyere. - állt fel Tomi.
-Nem lehetne, hogy itt maradjak vele? - néztem a nővérkére.
-Sajnos nem.
-Kérem. Nekem ő az életem. Hagy maradjak vele! - kérleltem.
-Jó. Meglátom mit tehetek. - hagyott magunkra és elment, pár perc múlva pedig vissza is tért. - Maradhat, de kérem, hogy ne zavarja a beteget. - nézett rám.
-Úgy lesz. Köszönöm. - hálálkodtam, majd kiment.
-Akkor én megyek. Hívj, ha van változás! - fordult felém Tomi.
-Rendben. - fogtunk kezet, majd ő is elment. Leültem mellé és szüntelenül csak őt kémleltem. Hatalmas lelkiismeret furdalásom van, amiért miattam került ide. Nem lett volna szabad szólnom senkinek sem arról, hogy mire készülök és akkor talán nem történt volna meg ez a szörnyűség. Bambulásomból a zsebemben rezgő telefonom zökkentett ki. Olivér neve villogott a kijelzőn, így hát felvettem.
-Haló. - szóltam bele.
-Szia. Mi van Lexivel? - kérdezte egyből.
-A nehezén túl van, de még alszik.
-Hála Istennek.
-Mi volt a koncerten?
-Semmi extra. Kérdezték, hogy hol vagy, de annyit mondtunk, hogy lebetegedtél.
-Köszönöm. Ma már nem megyek haza. Bent maradok vele. - mondtam.
-Oké. Reggel mi is bemegyünk.
-Jól van. Szia. - köszöntem el.
-Szia. - mondta és letettük.
Nagyon fáradt voltam, de nem akartam elaludni. Végül mégis csak sikerült elálmosodnom és bealudnom.
   Világosságra és ajtócsukódásra ébredtem. Megdörzsöltem a szemem és az ajtó felé irányítottam a tekintetem, amin Tomi lépett be két számomra ismeretlen személlyel az oldalán. Gondolom, Lexi szülei lehetnek.
-Jó napot! Szikszai Péter vagyok. - nyújtottam feléjük a kezem.
-Tóth Mátyás. Ő pedig a feleségem, Rita. Alexa szülei vagyunk, te pedig gondolom a barátja vagy. - nézett rám kedvesen Lexi apukája.
-Igen. Csodálatos lányuk van. Igazán büszkék lehetnek rá. - néztem a még mindig alvó lányra. Az anyukája közelebb lépett az ágyhoz és könnyes szemekkel simogatta meg arcát.
-Elképesztő, hogy így kell viszontlátnom a kislányomat. Miért nem vigyáztatok rá? - nézett ránk.
-Nem rajtunk múlott. De ha nem veszekedett volna folyamatosan Csöpivel, akkor talán most nem lenne ekkora bűntudata. - szólt Tomi.
-Igaza van. - helyeselt Mátyás.
-Támadjatok le nyugodtan! Azt a legkönnyebb! - kezdett sírni.
-Ne veszekedjenek már kérem! Most az a legfontosabb, hogy Lexi felépüljön. - vágtam közbe, mire mindenki elhallgatott. Újabb zaj jött az ajtó felől, ezúttal azonban az orvos lépett be rajta.
-Jó reggelt. - köszönt.
-Jó reggelt, Doktor Úr. Mi van a lányommal? - kérdezte Rita.
-Mint már mondtam, elég súlyos és mély seb keletkezett a hasán, de a műtét során sikerült összevarrnunk. Időbe fog telni a gyógyulás, de erős lány és kibírja. - mondta.
-És várhatóan mikor fog felébredni? - kérdeztem én is.
-Hamarosan már itt lenne az ideje, de kérem legyenek türelemmel. - közölte, majd az ágyához lépett és ellenőrizte az infúziót és valamit ráírt a kórlapra, majd kiment.
-Amint jobban lesz, hazavisszük! - jelentette ki Rita.
-És maga szerint Csöpi majd csak úgy hagyja magát, mi? Itt az élete, a munkája, a barátai és a szerelme! Majd biztos szó nélkül haza fog menni, igaz? - nézett rá Tomi, én pedig újra leültem és megfogtam a kezét.
-Tominak igaza van. Attól, hogy így alakult a dolog, nem rángathatjuk magunkkal! - szólt Mátyás. Ezután ismét elcsendesedett minden és vártuk, hogy végre magához térjen. Kínomban már a hófehér falat vizsgáltam, de azon sem volt semmi érdekes. Egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki simogatja a kézfejem. Egyből oda kaptam a tekintetem és Lexi apró ujjai voltak. A szeme még csukva volt, de hunyorogni kezdett és lassan kinyitotta őket.
-Úristen, Kicsim! Végre! - pattantam fel és megsimogattam arcát. A többiek is odajöttek, ő pedig értetlenül váltogatta köztünk a tekintetét.

51. rész

Helóka, Drágáim! Így Mosolynap alkalmából úgy döntöttem, hogy előbb megkapjátok a részt. Az előzőhöz nem érkezett túl sok komment, de remélem ennél a fejezetnél ezt pótoljátok. Sok munkám volt vele és szerintem eddig ez az egyik legizgalmasabb rész. Remélem ti is így gondoljátok majd. Nem is húznám tovább az időt, jó olvasást és kíváncsian várom a véleményeket. :))
U.I.: Nagyon nagyon Boldog Mosolynapot kívánok Mindenkinek!!! :)



Alexa szemszöge:
Majdnem egy hetes szenvedés után, végre elmúlt a lázam és azt hiszem, hogy teljesen meggyógyultam. Sziki és Tomi úgy vigyáztak rám ebben a pár napban, mint egy hímes tojásra. Nagyon jól esik, hogy ennyit törődnek velem, de néha már kezdtek túlzásokba esni. Sziki nagyon furán viselkedik mostanában. Napról napra egyre ingerültebb és úgy érzem, hogy titkol valamit előlem. Aggódom érte és csak remélni tudom, hogy nincs komoly baj és nekem is el fogja mondani. Ma végre kimozdulhatok a lakásból, mert próbám lesz a fiúkkal. Sziki nagyon erősködött, hogy ne pont ma legyen, de nem hagytam magam lebeszélni. Kettőre hívtam őket a próbaterembe, délelőtt pedig elintéztem ügyes-bajos dolgaimat. Elmentem bevásárolni, kitakarítottam és még főztem is. Kicsit fel voltam pörögve, mert már rég láttam a srácokat. Úgy érzem, hogy tele vagyok energiával és végre újra egyenesbe jött az életem. Meglepő módon, Krisztián sem zaklatott azóta, ami nagyon fura. Valahogy olyan rossz előérzetem támadt. Valami azt súgja, hogy ma még valami történni fog.

Sziki szemszöge:
Napról napra egyre feszültebb vagyok a Krisztiánnal való találkozás miatt, ami Lexinek is feltűnt. Folyamatosan kérdezgeti, hogy mi van velem, én pedig már alig tudom eltitkolni előle a dolgokat. Nem akarom, hogy megtudja, mert biztosan dühös lenne rám, de így viszont ismét kockára teszem a nehezen visszanyert bizalmát. Próbáltam rábeszélni, hogy ne ma és ne pont kettőkor legyen a próba, de hajthatatlan volt. Ki kell találnom valamit, hogy miért nem leszek ott. Már csak néhány óra volt hátra a bizonyos időpontig, az idegesség pedig egyre jobban eluralkodott rajtam. Ez az ember egy beteg állat, de nincs más választásom, mint belemenni a találkozóba. Beleőrülnék, ha bántaná Lexit, ezért is igyekszem normális ember módjára megbeszélni vele a dolgokat, bár őt ismerve, ez szinte lehetetlen.
Kikaptam a szekrényemből egy egyszerű szürke pólót és egy farmer rövidnadrágot és felöltöztem. Ezt követően kimentem a konyhába, ahol lakótársaim ebédeltek.
-Jó étvágyat. - csatlakoztam hozzájuk.
-Köszi. Te nem eszel? - kérdezte Olivér teli szájjal.
-Nem. - támaszkodtam a konyhapultnak.
-Mi van veled, Haver? Mostanában nagyon feszült vagy! Talán Lexivel van valami? - nézett rám Ya Ou.
-Nem. Vele minden rendben.
-Akkor?
-Mindegy. Viszont ma nem megyek próbára.
-Miért? - kérdezte Bence.
-Más dolgom van. - intéztem el ennyivel, de persze nem hagytak békén.
-Mégis mi más dolgod lenne? Sziki, a barátaid vagyunk. Ha van valami baj, akkor mondd el! - néztek rám mindannyian.
-Jó. De meg kell ígérnetek, hogy nem mondjátok el Lexinek!
-Mi van már megint? - állt fel Olivér.
-Megígéritek, hogy nem szóltok neki? - kérdeztem ,mire bólintottak.
-Bökd már ki! - sürgetett Bence.
-A múltkor kicsit összeugrottunk Krisztiánnal és még aznap küldött egy sms-t, hogy ha jót akarok Lexinek és magamnak, akkor ma délután kettőkor találkozom vele a próbaterem mögötti kis utcában.
-Ez komoly? És te tényleg akkora hülye vagy, hogy elmész? - néztek rám nagy szemekkel.
-Most mit tudok csinálni?
-Ne menj el! - szólt rám Ya Ou.
-De muszáj. Nem hagyhatom, hogy életünk végéig zaklasson.
-Ez az ember egy őrült! Biztos, hogy nem kártyázni hívott! - mondta Benny.
-Nem nyitok vitát! Elmegyek és kész! Csak kérlek ne szóljatok róla Lexinek!
-És mit mondjunk, hol vagy?
-Mit tudom én! Találjatok ki valami hihetőt!
-Jó. De vigyázz magadra! - lépett elém Ya Ou aggódva és megölelt.
-Úgy lesz. - mondtam és elindultam. Gondolkodva szedtem magam után remegő lábaim és végig azon járt az eszem, hogy mi fog történni. Őszintén szólva félek. Nem Krisztiántól, hanem leginkább attól, hogy rosszul fog elsülni ez a dolog és bántani fogja Lexit. A fél órás utat viszonylag hamar lesétáltam és ahogy befordultam a kis utcába, pontosan kettőt ütött az óra. Nem tudtam hol vár rám ,ezért beljebb sétáltam, egészen az utca közepéig. Kihalt és elhagyatott volt az egész, egy árva lelket sem lehetett látni.
-Nocsak-nocsak. - hallottam egy hangot, mire azonnal felkaptam a fejem és megfordultam.
-Nem hittem volna, hogy eljössz kisgyerek! - vigyorgott.
-Itt vagyok. Mondjad mit akarsz, aztán hagyjuk egymást békén!
-Ne olyan gyorsan! Hova sietsz ennyire? Csak nem Lexihez?
-De igen, Lexihez, Viszont őt hagyd ki a dologból!
-Miért hagynám már ki? Ne felejtsd el, hogy miatta vagyunk most itt!
-Krisztián, ne játssz az idegeimmel, hanem bökd ki végre, hogy mit keresünk itt! - mondtam ingerülten.
-Nyugi már! Nem kell itt stresszelni! Egyébként már rájöhettél volna, de akkor elmondom most utoljára! Lexi az enyém! Azt javaslom, hogy szállj le róla, mert nem lesz hosszú életed! - fenyegetett.
-Mondták már, hogy egy elmebeteg vagy?
-Ne feszegesd a határaimat, mert kicsi Lexi nagyon szomorú lenne, ha esetleg egy véletlen baleset folytán elveszítené az ő kis szerelmét!
-Na jó! Azért jöttem, hogy értelmesen megbeszéljük ezt az egészet, de már látom, hogy kár volt. - hagytam volna ott, de elém állt.
-Hova-hova? Még nem végeztünk.
-Mit akarsz még? Nem mondok le Lexiről, arra mérget vehetsz! - mondtam határozottan.
-Akkor véged van, mint a botnak! - nyúlt a zsebébe és előrántott egy kést. Nagyot nyeltem a szúróeszköz láttán és hirtelen lepergett előttem az egész életem.
-Csak nem betojtál kisgyerek? Megmondtam, hogy a lány az enyém! Elegem van már a játékból! Mondtam nem egyszer, nem kétszer, hogy akadj le róla, de nem tetted! Akkor most viseld a következményeit! - nézett végig a szemembe és közeledni kezdett felém.

Alexa szemszöge:

Ebéd után gyorsan átöltöztem, bedobáltam a cuccaimat a táskámba és indultam is a fiúkhoz próbálni. Az idő kellemesen meleg volt, a madarak dallamosan csicseregtek, a virágok pedig színesben pompáztak. Vidáman sétáltam végig Pest utcáin. Jó volt látni a nyüzsgő embereket, a szüleikkel sétáló apró gyerekeket és a mosolygós arcokat. Bő fél óra alatt legyalogoltam a szükséges távot és bementem az ismerős épületbe. Utam a megszokott terem felé vettem és az ajtót kinyitva beléptem. A srácok persze még sehol sem voltak, ezért ledobtam a táskámat a sarokba és a lejátszóhoz mentem. Zeneválogatás közben eszembe jutott, hogy ma még nem is beszéltem Szikivel. Nagyon örülök, hogy rendeződött a kapcsolatunk és már alig várom, hogy végre megcsókolhassam és szorosan hozzá bújjak. Hivatalosan még nem jelentettük be, hogy kibékültünk, de szerintem ez már mindenkinek leesett. Igazából baromira nem érdekel, hogy ki mit gondol. Szeretjük egymást és csak ez számít. Mély gondolataimból az ajtó nyitódása és a fiúk ismerős hangja billentett ki.
-Szia Lexi. - köszöntek.
-Sziasztok. - fordultam feléjük és egyből feltűnt, hogy csak hárman voltak.
-Mi a helyzet? - érdeklődött Bence.
-Semmi extra. Sziki hol van? - kérdeztem, mire összenéztek.
-Üzeni, hogy sajnálja, de nem tudott eljönni. - szólalt meg Ya Ou.
-De miért? Hol van? - kérdezősködtem tovább.
-Nem tudjuk. Csak annyit mondott, hogy dolga van. - mondta Benny.
-De miért nem hívott? - vettem ki zsebemből a telefont és azonnal tárcsázni kezdtem. - Ki van kapcsolva. - tettem el csalódottan.
-Kérlek fiúk, ha tudtok valamit, akkor mondjátok el! - néztem rájuk, de nem reagáltak. - Megint Zsanival van? - kérdeztem már könnyes szemekkel.
-Dehogy is! - szólalt fel hirtelen Ya Ou.
-Akkor hol van? Látom rajtatok, hogy tudjátok! Olivér? - néztem az eddig csendben lévő fiúra.
-Lexi, megígértük neki, hogy nem mondjuk el! - lépett közelebb Bence.
-Leszarom mit ígértetek! Tudnom kell hol van! - emeltem fel a hangom.
-Nyugodj meg, kérlek! - lépett elém Ya Ou.
-Majd akkor nyugszom meg, ha tudom, hogy nincs semmi baja!
-Srácok mondjuk el neki! Joga van tudni. - nézett Olivér a másik két fiúra. Bólintottak egyet, majd rám emelték a tekintetüket.
-Ne légy dühös, de Sziki most épp Krisztiánnal találkozik. - kezdte Benny.
-Hogy mi? - döbbentem le. - Ti teljesen megbolondultatok? Hogy engedhettétek neki, hogy elmenjen? - kezdtem el pánikolni.
-Mondtuk neki, hogy őrültség, amit csinál, de megmakacsolta magát és elment. - mondta Olivér.
-Úristen! Ezt nem hiszem el! Hol vannak? - néztem rájuk.
-Lexi, ne menj oda!
-De Krisztián egy pszichopata! Biztos vagyok benne, hogy nem beszélgetni hívta! - csordult ki egy könnycsepp a szememből.
-Nem lesz semmi baj, csak nyugodj meg! - ölelt meg Ya Ou.
-De ez bármire képes! Meg fogja ölni, értitek, - tört ki belőlem a sírás. - Hol vannak? - néztem Ya Ou-ra könnyes szemekkel. 
-Itt a kis utcában. - mondták el végül, mire azonnal elengedtem a kínai fiút és kirontottam a teremből.
-Lexi várj már! - hallottam a hangjukat, de nem érdekelt semmi, csak az, hogy időben odaérjek. Végigrohantam a folyosón, egyenesen ki az utcára. Nem foglalkoztam az emberekkel, sem azzal, hogy épp kit lökök fel, csak könnyekkel elázott arccal futottam, mintha az életem múlna minden egyes másodpercen. Tulajdonképpen ez így is volt, hisz nekem Sziki jelenti az életet. Lihegve értem a kis utca sarkához. A távolból két embert láttam az út közepén, mögülem pedig a srácok egyre közeledő lépteit hallottam. Nem vártam meg őket, hanem ész nélkül szaladtam a két személy irányába. Ahogy egyre közelebb értem, ijedten vettem észre Szikit és Krisztiánt, akinek a kezében egy kés volt.
-Krisz, ne!!! - kiáltottam, mire mindketten rám néztek.
-Pont időben, cica! Élőben nézheted végig, ahogy a kis lovagodnak vége lesz. - mondta aljasan.
-Kérlek, ne bántsd! - könyörögtem.
-Már késő. Búcsúzz el! - közeledett Sziki felé a késsel.
-Neee!!! - ugrottam elé és már csak egy borzalmas fájdalmat éreztem a hasamban. A fiúk azonnal letámadták és a földre teperték Krisztiánt. Kezeim a fájó ponthoz kaptam, amiből patakokban ömlött a vér.
-Jézusom, Kicsim! - hallottam Sziki kétségbeesett hangját. Lábaim elgyengültek, testem elnehezedett és erőtlenül közeledtem a talaj felé, ám két erős kar elkapott. Szempilláim elnehezedtek és az utolsó emlékem Sziki könnyekben úszó arca, aztán végleg megszűnt a külvilág és egy olyan helyre kerültem, ahol minden sokkal könnyebb lett.

50. rész

Halihó Drága Olvasóim! Itt is volnék az 50. résszel. Köszönöm az előző részhez érkezett komikat és pipákat. Nagyon örülök, hogy ennyien szeretitek a blogomat és öröm olvasni a sok pozitív hozzászólást. Ez a rész nem lett túl eseménydús, viszont előrevetít néhány dolgot, ami a köviben fog kiderülni. Továbbra is várom a véleményeket. Jó olvasást! :))



Reggel még rosszabbul éreztem magam, mint az éjjel. A fejemet, mintha kalapáccsal ütötték volna, úgy fájt és nyakig betakarózva is vacogtam. Nagyon gyengének és erőtlennek éreztem magam. Sziki is mocorogni kezdett mellettem, majd kinyitotta a szemét. Rám mosolygott és egy apró puszit nyomott az arcomra, én pedig csak szorosan hozzá bújtam.
-Jobban vagy? - tűrte el hajamat az arcomból.
-Nem. Rosszabb, mint tegnap volt. - motyogtam.
-Mi a baj?
-Fáj a fejem, fázom és mintha kiszívták volna minden energiámat.
-Beteg leszel. - állapította meg.
-Már nem.
-Gyerekek! Ébresztő és pakoljatok! Hosszú az út hazafelé, szóval csipkedjétek magatokat! - hallottuk Bence hangját kintről. Nehézkesen felültem, de elkezdtem szédülni.
-Maradj itt, majd behozom a ruháidat. - húzta el a cipzárt és kiment. Pár perc múlva egy halom ruhával tért vissza.
-Köszönöm. - hálálkodtam és megpróbáltam levenni a felsőmet, de még az sem ment.
-Várj, segítek! - fogta meg a rajtam lévő ruhadarab két sarkát és lehúzta rólam. A kezébe vette az egyik pólóm és rám adta. Ahogy hideg ujjai hozzáértek oldalamhoz, egyből beleborzongtam.
-Kicsim, tűz forró vagy. - érintette homlokát az enyémhez, majd nyakamat is megnézte. A pulcsiját visszavettem és összeszedtem a cuccaimat. - Hagyd, majd én bepakolok neked. Gyere, kimegyünk. - segített fel és kikászálódtunk a sátorból.
-Na végre, hogy felkeltetek! - sápítozott Bence.
-Fejezd már be! Nem látod, hogy rosszul van? - szólt rá Sziki, mire aggódva nézett rám. - Magas láza lehet.
-Tényleg. - tette kezét a homlokomra. - Mi már kész vagyunk. Segítek elpakolni, aztán rohanunk haza! - ajánlotta fel, majd egyedül hagytak és sietősen mindent a kocsiba dobáltak. Nem sokára mindenki elkészült és végre beülhettünk az autóba.
-Hoztam neked plédet. - terítette rám Sziki és leültünk a helyünkre. Beleburkolóztam a pamut anyagba és csak szenvedtem.
-Gyere ide. - húzott magához és lábaimat az ölébe rakta. Mellkasába fúrtam a fejem és lehunytam a szemem.

Sziki szemszöge:

Életem legszebb pillanatait köszönhetem Lexinek. Amikor kimondta, hogy még mindig szeret és szüksége van rám, a világ legboldogabb férfijává tett. Ahogy ajkai ismét az enyémekhez tapadtak és újra a karjaimba zárhattam, a legnagyobb álmom vált valóra. Megfogadtam, hogy soha többé nem engedem el és nem fogom hagyni, hogy bármi, vagy bárki közénk álljon. Csodálatos volt ez a három nap, viszont most nagyon aggódom érte. Itt fekszik erőtlenül az ölemben és tűzforró az egész teste. Nagyon remélem, hogy nem lesz komolyabb baja és minden rendben lesz. Egyenletes szuszogásából arra következtettem, hogy elaludt, ami nem is baj, legalább kipiheni magát.
-Mi a helyzet hátul? - szólt Bence.
-Alszik, de nagyon forró. Bence siess, kérlek! - válaszoltam.
-Igyekszem, Sziki.
Egy órával később szerencsére már Pest közelében jártunk, Lexi pedig még mélyen aludt az ölemben. Percek múlva mocorogni kezdett és egy halk nyöszörgés kíséretében kinyitotta a szemét.
-Hogy érzed magad? - simogattam arcát.
-Borzalmasan. - emelte rám tekintetét.
-Mindjárt hazaérünk. - mondtam halkan, mire nyakam köré fonta ujjait és még szorosabban bújt hozzám. Nagyjából még fél órát utaztunk és végre megérkeztünk. Benny leállította a motort és mindenki kiszállt.
-Kicsim, ébresztő. - simítottam végig oldalán. Felébredt, nyújtózott egyet és kimászott az ölemből. Segítettem neki felállni és mi is elhagytuk a járművet.
-Srácok, felviszitek a cuccomat? Felkísérem Lexit. - néztem rájuk.
-Persze. - szólt Ya Ou. Tomi felvitte Lexi táskáját, én pedig átkaroltam és elindultunk felfelé.
-Menjünk lifttel, jó? - néztem hófehér arcára.
-Neee! - szólt halkan.
-De alig állsz a lábadon és kétlem, hogy két emeletnyit tudnál még sétálni. - hívtam le a felvonót.
-Igazad van. - ismerte el és beszálltunk a liftbe. Megnyomtam a 2-est és egy pillanat alatt fel is értünk. Bementünk a már nyitott lakásba és a szobájába kísértem.
-Feküdj le, addig szólok Gergőnek. - fektettem le és betakartam.
-Nem kell. Holnapra kialszom. - tiltakozott.
-Nem vitatkozom! Mindjárt hívom! - pusziltam homlokon és egy kicsit magára hagytam. Azonnal tárcsáztam Gergő számát, aki negyed óra múlva meg is érkezett.
-Sziasztok. Hol a beteg?
-A szobájában. - szóltunk egyszerre Tomival és Lexi szobájába irányítottuk.
-Megvizsgálom. Addig várjatok. - csukta be az ajtót.
-Remélem, hogy nincs komoly baja. - sóhajtott Tomi.
-Én is.
-Kibékültetek, igaz? - nézett rám.
-Ezt honnan veszed?
-A vak is látja, hogy három napja egymás seggében vagytok.
-Igen, kibékültünk. - mondtam el az igazat.
-Örülök neki, de ne bántsd meg még egyszer! Tartok tőle, hogy nem bírna ki több csalódást. - mondta komolyan.
-Soha többé nem hagyom magára. - mondtam, mikor Gergő kilépett a szobájából.
-Na? - kérdezte Tomi.
-Elég csúnya vírust szedett össze és nagyon magas láza van. Adtam neki lázcsillapítót, de sok pihenésre van szüksége. Néhány nap alatt rendbe jön, de ha megközelítené a láza a 40 fokot, azonnal vigyétek kórházba! - közölte.
-Rendben. - helyeseltünk.
-Ha van valami, nyugodtan hívjatok. Holnap benézek. - fogott velünk kezet, majd távozott.
-Menj haza nyugodtan. - nézett rám.
-Oké. Reggel jövök.
-Jól van. Szia. - köszönt.
-Szia. - léptem ki az ajtón és hazamentem. Otthon persze mindenki kíváncsian nézett rám.
-Hogy van? - szólalt meg Bella.
-Elkapott valami vírust, de pár nap alatt rendbe jön. - mondtam el dióhéjban a dolgokat.
-Akkor jó.
-Megyek, kipakolok, aztán lefekszem. - hagytam ott őket és a szobámba mentem. Kidobáltam a cuccaimat és utána megfürödtem. Még csak délután volt, de fáradt voltam, ezért hamar lefeküdtem és elaludtam.
   Reggel elég korán felriadtam és mivel ma nincs semmi dolgunk, elhatároztam, hogy Lexivel fogom tölteni a napot. Fel is keltem és elintéztem reggeli dolgaimat, majd felöltöztem és a szomszédba siettem. Csengettem és Tomi kómás fejével találkoztam az ajtó túloldalán.
-Te nem tudsz aludni? - ásítozott.
-Nem igazán. Hogy van? - kérdeztem egyből.
-Azóta nem ébredt fel. De menj be hozzá. - állt el az útból és beengedett. Halkan nyitottam be a szobájába és láttam, milyen édesen szuszog az ágyában. Odaléptem hozzá és lefeküdtem mellé. Homlokára tettem a kezem, ami még mindig perzselően forró volt, egy puszit nyomtam rá, mire mocorogni kezdett és lassan kinyitotta a szemét.
-Jó reggelt, szerelmem. - simogattam arcát, mire rám emelte tekintetét.
-Mennyit aludtam? - kérdezte halkan.
-Jó sokat. De nem baj, így legalább jobban tűröd a lázat. Hogy érzed magad?
-Mint akit kimostak vagy háromszor. - bújt hozzám. - Meddig maradsz?
-Ha szeretnéd, egész nap.
-De jó. - kúszott fel arcomhoz és egy apró puszit nyomott rá.
-Nem vagy éhes?
-Nem.
-Kicsim, ne legyél mérges, de elmondtam Tominak, hogy kibékültünk. - néztem rá.
-Semmi baj. Amúgy is rájött volna. - válaszolt, mikor váratlanul megszólalt a csengő, én pedig automatikusan felkeltem.
-Hagyd, majd Tomi kinyitja. - fogta meg a kezem. Összekulcsoltam ujjainkat és fölé hajoltam. Csillogó szemeibe néztem és egy apró csókot leheltem forró ajkaira, majd felálltam, mert a csengő még mindig zenélt.
-Mindjárt jövök. - hagytam magára és mentem ajtót nyitni. Tomi is épp akkor lépett az ajtóhoz és kinyitotta, ám aki a túloldalán állt, nagyon felbosszantott.
-Te mi a rákot keresel itt? - nézett Tomi dühösen Krisztiánra.
-Nem hozzád jöttem, elhiheted. - rontott volna befelé, de kilöktük.
-Azt ajánlom, hogy akadj le Lexiről, mert nagyon megjárod! - néztem rá fenyegetően.
-Hagyjad már magadat kis gyerek!
-Takarodj már ki az életünkből, ember! - szóltam idegesen.
-Te nekem nem pofázol! Alexa!!! - kiáltott hangosan és beljebb lökött.
-Nem fogod fel, hogy húzz innen? - ordította le Tomi is.
-Mi ez a kiabálás? - csoszogott ki Lexi a szobából.
-Kicsim, feküdj vissza! - fordultam felé.
-Krisz, te mi az Istent keresel itt? - nézett rá.
-Hozzád jöttem, cica. Csak nem beteg vagy? - lépett közelebb hozzá. - Gyere, majd én ápolgatlak! - mondta, mire elborult az agyam és behúztam neki egyet. Nem hagyta magát, nekem rontott és dulakodni kezdtünk.
-Sziki, hagyjátok abba! - szólt Lexi kétségbeesetten.
-Álljatok már le! - fogott le Tomi.
-Ezért meghalsz, te kis szerencsétlen! - fenyegetett, majd dühösen távozott.
-Elárulnád, hogy ez mégis mire volt jó? - vont kérdőre Tomi.
-Egyszerűen már nem bírom elviselni ezt az embert!
-Nyugodj meg, kérlek! - lépett elém Lexi és hozzám bújt. - Ne állj le vele! Nem akarom, hogy bántson! - nézett rám.
-Nem lesz semmi baj. - öleltem magamhoz és hajába pusziltam.
-Bemegyünk? - kérdezte vékony hangján, mire bólintottam és visszamentünk a szobájába. Lefeküdtünk egymás mellé és betakartam.
-Nézünk filmet? - nézett rám kérdőn.
-Mit szeretnél nézni?
-Mindegy. - válaszolta, én pedig kezembe vettem laptopját és kis keresgélés után elindítottam a Tökéletes hang című filmet. Mellkasomra hajtotta a fejét, apró ujjaival pedig hasam simogatta. Az enyém derekán pihent és csendesen néztük a filmet. Kis idő múlva éreztem egyenletes szuszogását, majd vége lett a filmnek is és kikapcsoltam a gépet. Éreztem, ahogy telefonom rezeg a zsebemben, ezért kivettem és láttam, hogy üzenetem érkezett ismeretlen számról. Megnyitottam a borítékot és elolvastam az sms tartalmát.

"Ide figyelj, kis gyerek! Ha jót akarsz magadnak és a kis barátnődnek, akkor pénteken, pontban kettőkor ott leszel a próbaterem melletti kis utcában, különben mindketten rosszul jártok! Remélem tudod, hogy ki voltam!"

Ahogy a sorok végére értem, legszívesebben a falhoz vágtam volna a telefont, de nem akartam felébreszteni mélyen alvó barátnőmet. Tudom, hogy mire képes ez az állat, de el kell mennem, hogy leszálljon végre rólunk. Nagyon féltem Lexit  és nem fogom hagyni, hogy ártson neki. Viszont ezt nem szabad megtudnia, mert tuti, hogy mérges lenne és nem engedne oda. Idegesen tettem zsebre a mobilom és szorosan magamhoz öleltem a mellettem alvó lányt.

49. rész

Sziasztok. Vasárnap van, úgyhogy itt az újabb rész. Túl sok hozzáfűznivalóm nincs, csupán annyi, hogy epekedve várom a véleményeteket, hisz nagyon sokat jelentenek számomra. Szóval arra kérlek titeket, hogy komizzatok és pipáljatok. Jó olvasást, remélem tetszeni fog. :))



-Nyugi, csak én vagyok! - suttogott a fülembe, majd lassan levette kezét a számról és megfordultam.
-Ti mi az Istent csináltok itt éjszaka? - pillantottam meg Sziki mellett Olivért is. Épp válaszolt volna, mikor az ő sátrukból is mozgolódást észleltünk és egy álmos Bella mászott ki belőle.
-Oli, hol a picsába császkálsz ilyenkor? - kérdezte ásítozva.
-Csendesebben, mert felkelnek és oda a poén! - csitítottak, mi pedig továbbra is értetlenül pislogtunk.
-Na jó, most már minket is avassatok be! - szóltam rájuk.
-Csak annyi az egész, hogy egy kicsit megtréfáljuk a többieket. - néztek össze.
-Mi is jöhetünk? - néztünk rájuk kérlelően.
-Igen, de óvatosan! Tessék, itt van filctoll és rúzs! - nyomta Olivér a kezünkbe.
-Várj! Ez az enyém? - nézett rá Bella.
-Nem mindegy? Na, az enyém Benny-ék sátra. - mondta.
-Bella, jössz velem Tomiékhoz? - kérdeztem.
-Naná!
-Akkor én megyek Ya Ou-ékhoz! - szólt Sziki. Az illetékesek sátrához indultunk és óvatosan széthúztuk a cipzárt. Én Tomit kezdtem el pingálni, ő pedig Réka arcát rajzolta teli. Én hamar elkészültem, de Bella kiélte a kreativitását.
-Csajok, mi tart már eddig? - léptek hozzánk a fiúk. Én már inkább kimásztam, mert nem bírtam ki nevetés nélkül.
-Lexi, te reszketsz! Meg fogsz fázni! - lépett mögém Sziki.
-Nem baj. - tettem keresztbe a karom.
-Gyere ide, mert még összefagysz itt nekem! - húzott magához és hátulról szorosan átölelt. Egyik kezével hasamnál, másikkal pedig mellkasomnál húzott közelebb, fejét pedig vállamon pihentette és onnan nézte Bella akcióját.
-Bells, most már elég lesz! - szólt rá Olivér.
-Jó, befejeztem. - húzta be óvatosan a cipzárt.
-Ebből óriási botrány lesz reggel! - mondtam.
-Nem mi voltunk! - mosolygott a szőkeség, majd jó éjt kívánva, visszamentünk a sátrunkba.
-Ezt ti találtátok ki? - néztem Szikire.
-Igazából Olivér volt az értelmi szerző.
-Valahogy gondoltam. Kíváncsi leszek a reakciójukra.
-Arra én is, de most már aludjunk, mert késő van. - húzta ránk a takarót.
-Jó éjt. - nyomtam egy puszit az arcára.
-Jó éjt, Kicsim. - ölelt magához és villámgyorsan elnyomott minket az álom.
       Még félálomban voltam reggel, de úgy éreztem, mintha összepréselnének, már levegőt is alig kaptam. Nehézkesen kinyitottam a szemem és ekkor vettem észre, hogy Sziki teljes testével rajtam feküdt. Elég érdekesen nézhettünk ki. Feje a nyakamban volt és békésen szuszogott rajtam. Nem akartam felébreszteni, de kénytelen voltam, mert már nem éreztem a végtagjaimat. Finoman simogatni kezdtem arcát, majd egy puszit nyomtam rá, mire elmosolyodott és kinyitotta a szemét.
-Jó reggelt. - szólt rekedtesen.
-Neked is. De nem másznál le rólam? - kérdeztem ,mire felemelte a fejét és körbenézett, majd mikor rájött, hogy rajtam éjszakázott, levánszorgott rólam és mellém feküdt.
-Ne haragudj. Nem akartalak összenyomni. - sajnálkozott.
-Semmi baj. Legalább kényelmesen aludtál?
-Nagyon is. - vigyorgott, majd fölém hajolt. Csillogó szemeivel tekintetem fürkészte, mosolygós arca láttán pedig az enyém is felderült. Arca közelített

az enyém felé és lassan összetapasztotta ajkunkat. Először csak egy rövid csókot hagyott számon, majd nyakánál visszahúztam és ezután bátrabban esett nekem. Lecsapott ajkaimra és vadul falta azokat. Készségesen viszonoztam szenvedélyes csókjait, hisz már nagyon hiányzott. Kezem hajában kószált, ő pedig oldalamat simogatta, amitől mindig a hideg ráz. Nyelve hamar átjutott az enyémhez és megszakíthatatlanul kényeztették egymást. Nem akartunk elválni egymástól, de vészesen fogyott a levegőnk, ezért muszáj volt. Ajkaink lassan elszakadtak egymástól, de a távolság nem növekedett közöttünk. Mellkasom egyre gyorsabban emelkedett fel és le, miközben mélyen egymást kémleltük.
-Hiányoztál. - suttogta szinte már a számba és újrakezdte az imént félbehagyott tevékenységünket.
-Hééé. Ne ilyen hevesen! - toltam el egy picit magamtól.
-Ezt ne annak mondd, aki hetek óta nem érhetett élete szerelméhez! - hagyta figyelmen kívül a kérésemet és visszatért ajkaimhoz. Ujjai pólóm alatt kalandoztak és ahogy meztelen hasamhoz értek, apró sóhaj hagyta el a számat. Pimaszul elmosolyodott rajtam, majd áttért a nyakamra és az ott lévő bőrfelületet hintette be nedves csókokkal, amivel még jobban kínzott.
-Sziki, hagyd abba! - nyögtem ki nehézkesen a szavakat.
-Miért?
-Mert nem lesz jó vége.
-Ennek csak jó vége lehet. - harapta be alsó ajkát.
-Kérlek. - néztem rá.
-Jó. - nyomott egy puszit a számra és visszafeküdt mellém. Hozzábújtam és egymáshoz simulva élveztük a másik közelségét. Váratlanul egy hangos sikítás és nevetés törte meg a csendet. Azonnal széthúztuk a cipzárt és kimentünk a sátorból. Olivér és Bella szinte már a földön fetrengtek a nevetéstől. Körbenéztünk, és ahogy megláttuk a többieket, minket is elkapott a röhögés. Értetlenül néztek egymásra, majd ránk, aztán gondolom leesett nekik, hogy mi voltunk a tettesek.
-Igazi humorzsákok vagytok! - nézett ránk Benny egy piros szívecskével és egy "I love Oliver" felirattal a homlokán.
-De nem is mi voltunk! - tiltakozott röhögve Olivér.
-Persze. Azért nincs rajtatok egy árva minta sem, és azért díszeleg Olivér neve a fejemen!
-Azért valljuk be, nagyon viccesen néztek ki. - nevettem el magam.
-Na jó. Akkor a négy Humor Herold most szépen kiballag az erdőbe tűzifáért! - parancsolt ránk Tomi.
-Jól van. Megyünk már. - szólt Sziki és elindultunk.
-Gyerekek, ez nagyon jól sült el. - vigyorgott a szőkeség.
-Felejthetetlen emlék lesz, az tuti. - léptem Bella mellé és sétáltunk tovább. Mi mentünk elöl, a fiúk pedig mögöttünk. Belefeledkeztünk a beszélgetésbe, viszont egy idő után fura volt, hogy a srácok nem szóltak semmit. Mi több, a léptüket sem hallottuk, ezért megálltunk.
-Ezek meg hova lettek? - néztem körül, de sehol nem láttam őket.
-Fiúk, gyertek elő! Tudjuk, hogy itt vagytok! - kiabált Bella.
-Sziki! Olivér! - szóltam én is, de hiába.
-Menjünk vissza! Majd, ha megunták a hülyéskedést, jönnek ők is. - tanácsolta Bella és elindultunk visszafelé. Csendben lépkedtünk, mikor valaki kiugrott az egyik fa mögül és a következő pillanatban már a földön feküdtem. Oldalra pillantottam és Bella is hasonlóképpen végezte, mint én.
-Ti betegek vagytok! - néztem a rajtam ülő fiúra.
-Látnotok kellett volna magatokat! - nevettek.
-Patocska, szállj le rólam, vagy seggbe rúglak! - fenyegette Bella a szőkeséget, mire azonnal lemászott róla és felsegítette.
-Sziki! - szóltam rá, mivel még mindig kényelmesen üldögélt rajtam.
-Mi az? - nevetett.
-Szeretnék felállni!
-Hajrá! - szemtelenkedett tovább.
-Ne pimaszkodj, Szikszai! - szóltam rá.
-Tudod, mi az ára, hogy lemásszak rólad! - vigyorgott.
-Túl drága mulatság ez nekem! - húztam le magamhoz és megcsókoltam. Miután megkapta, amit akart, felállt és felhúzott engem is.
-Ti kibékültetek? - nézett ránk csodálkozva Olivér.
-Még tegnap. - válaszolt Sziki.
-És miért nem mondtátok el?
-Mert nem akarom, hogy megint a szerelmi életünk legyen a téma. Ha a többiek megtudják, a média is megtudja és már látom a következő címlapsztorit. - mondtam.
-Ezt megértem.
-Légyszí, ne szóljatok egyelőre senkinek! - kérleltem őket.
-Rendben. - bólintottak.
-Köszönöm. - néztem rájuk hálásan.
-Szedjünk fát és menjünk vissza! - szólt Bella.
-Menjetek csak. Mindjárt megyünk mi is. - mondta Sziki és megfogta a kezem.
-Oké. De csak ügyesen. - vigyorgott Olivér és előre mentek.
-Baj van? - néztem rá kérdőn.
-Dehogyis! Csak szerettem volna egy kicsit kettesben lenni veled. - húzott magához.
-A reggeli nem volt elég? - mosolyodtam el.
-Ilyen hosszú idő után szerinted beérem ennyivel? - kérdezte, mire egy nagy puszit nyomtam arcára és szorosan megöleltem. - Soha többé nem engedlek el. - suttogta fülembe.
-Nem is ajánlom. - néztem újra barna szemébe. Finoman megsimogatta az arcom, majd ajkait lassan az enyémekhez érintette és gyengéden csókolni kezdett. Nem tudom mi lett velem, de egyszerűen nem tudok betelni vele. Talán a túlzott hiánya váltotta ki belőlem ezeket az érzéseket.A reggelitől eltérően most gyengéd és érzelmes csókcsatát vívtunk egymással, egészen a levegőnk elfogyásáig. Ezután apró puszikkal ajándékoztuk meg a másikat, végül elváltunk egymástól.
-Szeretlek. - mosolyodtam el.
-Mondd még egyszer! - fogta kezei közé arcomat.
-Szeretlek. - leheltem egy apró csókot ajkaira.
-Én is szeretlek, Kicsim. - puszilt homlokon, majd kézen fogva visszaindultunk. Út közben összekapkodtunk pár gallyat és kikeveredtünk az erdőből. Ahogy megérkeztünk, láttuk, hogy már mindenki lemosta magáról a dekorációt. Ledobtuk az összegyűjtött fát a rakásba és a többiek felé indultunk.
-Mi van? Betalált a maci a málnásba? - röhögött Ya Ou.
-Megköszönném, ha eldugulnál! - szóltam vissza egy szemforgatás kíséretében.
-Hol voltatok ilyen sokáig? Eltévedtetek? Vagy nem találtatok fát? - vigyorgott Tomi is.
-Tomika, ha nem szeretnéd, hogy ma éjjel megint kipingáljalak, akkor gyorsan nyeld le a nyelved! - néztem rá.
-Te voltál?
-Én bizony. - mosolyodtam el. Hirtelen megjelent Olivér és Bella, akik fel-alá kergetőztek, majdnem fellökve minket is. Bellánál, ha jól láttam, akkor egy vödör víz volt, a szöszi meg úgy szaladgált, mint a mérgezett egér. Egyszer csak elsuhant előttem és a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy a nyakamban landolt egy halom hideg víz.
-Basszátok meg! - káromkodtam el magam.
-Úristen, Lexi ne haragudj! Olivért akartam. - lépett elém sajnálkozva Bella.
-Kurva hideg volt, csak mondanám! - töröltem meg kezemmel az arcom.
-Sajnálom. Tényleg nem volt szándékos.
-Semmi baj. De, ha nem haragszol, átöltözök, mert kifagyok. - indultam a sátrunkhoz. Kikaptam pár száraz ruhadarabot és egy törölközőt, majd a zuhanyzókhoz mentem. Kicsavartam magamból a vizet és levettem az átázott ruhákat, majd megtörölköztem és felvettem a szárazakat. Vacogva mentem vissza a többiekhez és kiterítettem a vizes rongyokat.
-Mindjárt megszáradsz! - lépett mögém Sziki.
-Addig meg megfagyok. - fordultam szembe vele.
-Adjak egy pulcsit?
-Megköszönném.
-Gyere, válassz egyet. - mentünk be a sátorba és mutogatni kezdte a jobbnál jobb felsőit. Szerencsére nála volt az a szürke is, amit annyira szeretek. Természetesen azt választottam, majd egy puszival megköszöntem és belebújtam.
-Még mindig jól áll. - mosolygott. - Fázol még?
-Egy kicsit igen, de nem vészes. - mondtam, majd kimentünk, ahol már lobogott a tűz. Jó közel ültem a meleget árasztó helyhez, Sziki pedig mellém telepedett. A mai terv nyársalás volt, ezért egy-egy botot megragadva körbeültük a tüzet és megsütöttük a vacsoránkat. Eközben mindenféléről beszélgettünk, vagyis beszélgettek, mert én csak csendben hallgattam őket. Sziki szorosan mellettem ült és már csak azt vettem észre, hogy fejem a vállát használja kispárnának.
-Mi a baj, Lexi? - nézett rám Benny.
-Semmi, csak fáradt vagyok. - válaszoltam.
-Aludni kellett volna az éjszaka, nem pedig rosszalkodni!
-Jajj, a Vavra! Nagyon osztja az észt! - nevetett barátnője. Lassan elkészült a kaja és be is sötétedett. Egyre jobban kezdtem fázni és furán éreztem magam.
-Valaki kéri a vacsimat? - néztem körbe.
-Te nem kéred? - nézett rám Olivér.
-Nem vagyok éhes.
-Ha tényleg nem eszed meg, akkor én igényt tartok rá.
-Tessék. - nyújtottam át neki a botot.
-Köszi. - vette el vidáman.
-Minden oké? - nézett rám Sziki.
-Nem érzem jól magam. Inkább megyek és lefekszem.
-Akkor pihenj le. Mindjárt jövök én is. - simított végig arcomon.
-Maradj nyugodtan. - álltam fel és jó éjt kívánva a többieknek, bementem a sátrunkba. Lefeküdtem és magamra húztam a takarót, de így is majd szétfagytam. Kis idő múlva a fejem is el kezdett fájni és csak fetrengtem. Lassan elhúzódott a cipzár és Sziki mászott be óvatosan.
-Nem alszol? - nézett rám kérdőn, majd bebújt mellém.
-Nem tudok.
-Mi a baj? - kérdezte aggódva.
-Fáj a fejem és nagyon fázom. - válaszoltam.
-Majd én felmelegítelek. - húzott szorosan magához és nyakig betakart.
-Jó éjt. - nyomtam egy puszit az arcára.
-Neked is, Kicsim. - mondta halkan. Gyengéden simogatta a hátam és lassacskán elálmosodtam. Behunytam a szemem és a mellettem fekvő fiú egyenletes szívverését hallgatva elmerültem az álmok világában.