2014. szeptember 7., vasárnap

44. rész

Halihó! Megérkeztem a következő résszel. Nagyon szépen köszönöm az előző kommenteket és biztatásokat. Nagyon jól esett látni, hogy ennyien szeretitek a blogot és épp ezért nem fogom abbahagyni az írást. Viszont mostantól sajnos csak heti 1 részt tudok majd hozni. Lehet, hogy néha összejön egy-egy rész hét közben is, de nem ígérek előre semmit. Nem is húznám tovább az időtöket, jó olvasást kívánok. Egy picivel hosszabb lett ez a rész, mint szokott, de remélem nem bánjátok. Most is arra kérlek, hogy hagyjatok nyomot magatok után! :))





Krisztián szemszöge:
Az utóbbi pár napban nem találkoztunk Lexivel, de ezt ma bepótoljuk. A Zsanitól hallottak alapján nem lehet jó passzban, de ez nekem pont kapóra jön. A reggeli újságcikkben elég fura dolgokat olvastam. Mi az, hogy azzal a Patocskával, vagy kivel ment el a buliból? Nagy munkámba telt, mire elválasztottam attól a Sziki gyerektől és nem fogom hagyni, hogy ez a kis mitugrász szőke lecsapja a kezemről. Ha kell, magam távolítom el az útból, de nem fog nekem keresztbe tenni, az biztos.
Lassan 2 óra, szóval kezdődik a próba. Gyorsan átöltöztem és bemelegítettem. Lexi úgy látszik késik, szokásához hűen. Egyszer aztán kinyílt az ajtó és végre belépett rajta. Nem nézett ki valami fényesen.
-Szia. – köszöntem.
-Szia. – motyogta.
-Nem tűnsz valami boldognak. Mesélj mi baj?
-Minden. Az egész életem egy nagy rakás szar!
-Ne mondj már ilyet! Tudod, hogy ez nem igaz. – próbáltam valami értelmeset szólni. Ez a lelkizés nem az én műfajom.
-De miért vagyok ilyen szerencsétlen?
-Nem vagy az, csak mindig rossz emberbe szeretsz bele.
-Milyen igaz. Fura ezt pont a te szádból hallani. – nézett rám.
-Tudom. – néztem mélyen barna szemeibe. Közelebb hajoltam hozzá és füle mögé tűrtem egy zavaró hajtincsét. Arcommal közelíteni kezdtem az övé felé és úgy gondoltam, ideje bevetni magam.
-Krisz, mit csinálsz? – tolt el magától dühösen.
-Én azt hitem,…..
-Mit hittél? Hogy totál ki vagyok bukva és akkor könnyebben rám tudsz mászni? Már kezdtem azt hinni, hogy megváltoztál, de reménytelen eset vagy! – kezdett el kiabálni velem.
-Most mit hisztizel? Bezzeg a múlt éjjel jó volt az ágyamban aludni, mi?
-Te vittél oda, holott mondtam, hogy hagyj békén! Naiv fejjel azt hittem, hogy bármiféle hátsó szándék nélkül csak segíteni akarsz, de ugyanolyan önző barom vagy, mint régen! – indult volna el, de elkaptam a karját és visszarántottam.
-Na ide figyelj cica! Te az enyém vagy és baromira nem vagyok kíváncsi a hisztidre! Azt is elértem, hogy velem táncolj, úgyhogy biztos lehetsz benne, hogy vissza foglak kapni! – mondtam ki meggondolatlanul a szavakat.
-Mi van? Ezzel azt akarod mondani, hogy lefizetted a zsűrit? – nézett rám döbbenten.
-Dehogy is! Hova gondolsz? – próbáltam menteni a helyzetet.
-Tudhattam volna. Undorító vagy! Most pedig engedj el, vagy megbánod! – rántotta ki karját szorításomból.
-Még te fenyegetsz? Vigyázz a szádra, kicsi lány! – engedtem el végül, majd feldúltan távozott. Nem kellett volna elszólnom magam a versenyről. Biztos mindent meg fog tenni, hogy semmissé tegye az eredményt, de nem baj. Akkor más eszközökkel szerzem vissza. Ha a szép szó nem volt hatásos, akkor majd tettekkel fogom újra magam mellett tudni.

Alexa szemszöge:
Egyszerűen felfoghatatlan, hogy megint bedőltem Krisztiánnak, immáron sokadjára. Valahogy sejtettem, hogy nem stimmel minden a versennyel kapcsolatban. Tudhattam volna, hogy valami ócska trükkel rábírja a zsűrit, hogy az ő kedve szerint döntsenek. Azonnal kitéptem karomat a szorításából és a lehető leggyorsabban hagytam el a termet. Idegesen  indultam haza, bár ez nem újdonság mostanában. Valamit ki kell találnom, hogy kiszálljak ebből az egészből. Amint azonban a ház közelébe értem, egy csapat fotóssal és kamerással találtam szemben magam. Esélyem nem volt visszafordulni, olyan gyorsasággal gyűltek körém.
-Alexa, válaszolna néhány kérdésünkre? – nyomott az orrom elé egy diktafont az egyik.
-Kérem, hagyjanak békén! – próbáltam utat törni köztük.
-Csak néhány kérdésről lenne szó. – erősködtek.
-Nem értik, hogy hagyjanak? – könyörögtem, mikor valaki megragadta a karom és kihúzott a tömegből, egyenesen be a lépcsőházba.
-Csöpi, jól vagy? – nézett rám Tomi aggódva.
-Nem. Segítened kell! – hagyta el néhány könnycsepp a szemem.
-De mi történt?
-Majd fenn elmondom. – válaszoltam, majd gyorsan felsiettünk a lakásba.
-Na mesélj! – zárta be az ajtót és leültünk a kanapéra.
-Krisztián ma próbán meg akart csókolni, de nem hagytam és utána veszekedni kezdtünk, ő pedig elszólta magát, hogy manipulálta a versenyt, hogy mi ketten nyerjünk.
-A rohadék! – szólt dühösen. – Felhívom Rékát, hogy mi a teendő ilyenkor. – nyúlt a zsebébe és barátnőjét tárcsázta. Addig kimentem a konyhába és csináltam kakaót.
-Mit mondott? – tértem vissza két bögrével.
-Beszél a versenybizottság elnökével és szól, ha van valami. – vette ki kezemből az egyiket.
-Nagyon remélem, hogy eltávolítják azt az őrültet a közelemből!
-Ha ők nem, akkor majd én. – mondta ingerülten.
-Elegem van! El mentek már az újságírók? – kérdeztem.
-Még van itt néhány,de majd csak lekopnak. – nézett ki az ablakon.
-Eltűnhetnének már.
-Nyugi, úgy is megunják és lelépnek.
-Inkább elmegyek zuhanyozni. – mondtam fáradtan és a fürdőbe siettem. Legalább fél órán keresztül folyattam magamra a kellemesen meleg vizet, majd kiszálltam a zuhany alól, megtörölköztem és felöltöztem. Ezt követően visszamentem a szobámba, ahol zenélő telefonom várt rám. Elhúztam a kis zöld ikont és felvettem.
-Haló.
-Szia Lexi. – hallottam egy ismerős, bár nem túl vidám hangot.
-Anya, te vagy az? – kérdeztem meglepetten.
-Igen. És azt kell, hogy mondjam, hogy soha nem csalódtam még ekkorát senkiben, mint most benned! – hallgattam kínzó szavait, amik nagyon szíven ütöttek.
-Ezt meg hogy érted?
-Na mégis hogy? Olvastam azt a gyönyörű cikket, amit rólad írtak. Nem hittem volna, hogy egyszer is szégyenkeznem kell miattad! – ezen a mondaton már a sós könnycseppek mosták az arcom.
-Te komolyan elhiszed, amit összehazudnak rólam ahelyett, hogy meghallgatnál? De mit is vártam. Hisz mindig csak az indokot kerested arra, hogy utálhass! Tessék! Most megkaptad! Köszönöm, anya! – mondtam zokogva az utolsó mondatokat, majd rácsaptam a telefont. Már a saját anyám is gyűlöl. Lehetne még ennél is rosszabb az életem? Komolyan elgondolkodom azon, hogy van-e még valami értelme ennek az egésznek. Sírva másztam be az ágyamba, amikor megszólalt a csengő. Úgy voltam vele, hogy Tomi majd kinyitja. Pár perc múlva azonban iszonyatos kiabálást hallottam kintről, így felpattantam és kimentem.
-Az egész a te hibád, te szerencsétlen! – őrjöngött Tomi. Ahogy közelebb léptem, Szikit pillantottam meg az ajtó másik oldalán. Remek! Már csak ez hiányzott!
-Mi a francot ordibáltok itt? – vontam kérdőre őket.
-Ez a barom nem érti meg, hogy nem akarsz beszélni vele! – szólt Tomi.
-Lexi, hallgass meg, kérlek! – könyörgött a másik.
-Tomi, menj be! Elintézem. – néztem rá.
-Biztos?
-Igen. – válaszoltam, majd bement. – Mit akarsz? – kérdeztem flegmán.
-Csak tudni akartam hogy vagy.
-Szerinted? Mégis hogy lennék? A pasim arcátlanul megcsalt és a szemembe hazudott, az újságírók szétszednek, egy ország azt hiszi rólam, hogy egy hülye kis lotyó vagyok, az anyám gyűlöl és a volt pasim folyamatosan zaklat! Ezen kívül kurva jól érzem magam! Nem látszik? Repesek a boldogságtól! – fakadtam ki.
-Krisztián megint zaklat? – nézett rám komolyan.
-Semmi közöd hozzá! Szállj ki az életemből! – löktem ki az ajtón.
-Lexi, kérlek ne mondd ezt!
-Számomra egy senki vagy! Takarodj innen! – toltam ki teljesen és rácsaptam az ajtót.
-Minden oké? – jött ki Tomi.
-Nem. Meg akarok halni! – zokogtam.
-Te normális vagy? Meg ne halljak még egyszer ilyet a szádból! – fogta kezei közé az arcomat.
-De mi értelme van? Csak szenvedés az egész!
-Most lehet, de ennél már csak jobb lehet.
-Persze. Amikor már a saját anyám is szégyell, akkor már nem várok semmi jót.
-Dehogy szégyell! Ne beszélj már butaságokat!
-A saját fülemmel hallottam. Hónapok óta nem keresett és most is csak azért emelte fel a telefont, hogy ezt az orrom alá dörgölje.
-Akkor meg sem érdemli, hogy a lánya légy! Figyelj ide! Én mindig itt leszek neked, érted? És a srácokra is számíthatsz, úgyhogy szedd össze magad! – húzott magához és szorosan megölelt.
-Nagyon szeretlek Tomi. – mondtam halkan.
-Én is téged, Csöpi. – nyomott egy puszit az arcomra. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle. Mindig ő tartja bennem a lelket.

1 héttel később

Az elmúlt pár napban kicsit lecsitultak a kedélyek körülöttem. Szerencsére az újságírók eltűntek az életemből, most már teljesen. Próbán nem voltam azóta, mert Réka szólt, hogy a versenybizottság elnöke belső vizsgálatot rendelt el az esetleges csalás kiderítésére. Remélem rájönnek, hogy Krisztián manipulálta a versenyt. Bár ez őt nem hinném, hogy érdekli. Előre félek mik az újabb tervei ellenem. Tominak és Olivérnek hála, érzelmileg is kezdek helyrerázódni. Mindig velem voltak, sőt még piknikezni is elvittek. Nagyon örülök, hogy a legjobb barátaimnak mondhatom őket és mindenben számíthatok rájuk. Jól esett hallani, hogy Oli megfogadta a tanácsomat és beszélt Bellával. Lelkesen újságolta, hogy pár nap múlva találkozhat vele. Remélem jól fog sikerülni és végre őt is boldognak láthatom. Szikivel azóta nem is beszéltem. Kétszer volt velük órám, de a minimális társalgáson kívül rá sem néztem. Hiába küldtem el a francba, nem telik el úgy egy óra sem, hogy ne gondoljak rá. Szerintem nem túlzás, ha azt mondom, hogy soha nem szerettem nála jobban senkit, de mind hiába, hisz vége a kapcsolatunknak. Iszonyatosan fáj ez az egész, de még sem tudom nem szeretni. Egyszerűen nem megy!

Sziki szemszöge:
Telnek-múlnak a napok, viszont a kedvem még mindig ugyanolyan pocsék, mint aznap, mikor elvesztettem Lexit. Nap, mint nap szüntelenül csak arra gondolok, hogy hol lehet és mit csinálhat. Hiába látom a próbákon, egyszerűen levegőnek néz és szóra sem méltat. Persze megértem, de elképesztően nehéz. Csak reménykedni tudok abban, hogy egy nap majd megbocsát és talán minden olyan lesz, mint régen. Olivérrel és a srácokkal rendeződött a viszonyom és szerencsére mindenben támogatnak. Próbálják elterelni a figyelmem és jobb kedvre deríteni, de ez még nekik is nehéz feladat. A koncerteken igyekszem mosolyt erőltetni az arcomra, de utána minden a régi és fekete-fehérben látom a világot. A szobámban ülve magányosabbnak érzem magam, mint valaha. Lexi nélkül tisztára üres az életem. Hiányzik a vidámsága, a mosolya, a beszólásai, a csókjairól és öleléséről nem is beszélve. Azt hiszem lassan kezdek beleőrülni a hiányába. Olivértől tudom, hogy egyre jobb passzban van és rendeződik az élete. Ennek nagyon örülök, de a legjobb az lenne, ha újra magam mellett tudhatnám. Az ágyamon ülve pengettem a gitárom, mikor megszólalt a csengő. Nem nyitott senki ajtót, ezért feltápászkodtam és kedvetlenül indultam a bejárat felé, ám ott egy nem kívánt személy várt rám.
-Zsani, te mi a jó büdös francot keresel itt? Azt hiszem, a múltkor elég világosan elmondtam, hogy nem akarlak látni! – támadtam le egyből az ajtó túloldalán álló személyt.
-Igen. De valamit el kell mondanom. – nézett rám komolyan.
-Szerintem nincs miről beszélnünk. Tönkretetted az életem! Remélem boldog vagy, mert én nagyon nem!
-Pont erről szeretnék veled beszélni. Nem bírom, hogy ilyen boldogtalannak látlak és, hogy miattam szenvedsz.
-Akkor ki vele, mit akarsz?
-Bemehetnék? – nézett rám, mire arrébb álltam és leültünk a kanapéra.
-Hallgatlak. – fordultam felé.
-Szóval, nem egészen úgy történtek a dolgok azon az éjjelen, mint ahogy azt meséltem. – kezdett bele, mire azonnal ledöbbentem.
-Ezt meg hogy érted? – néztem rá értetlenül.
-Nem feküdtünk le egymással. – hajtotta le a fejét.
-Hogy mi?
-Hiába voltál részeg, egy csókon kívül semmi más nem történt, ezért drogot tettem az italodba és attól nem emlékeztél semmire. – vallotta be.
-Mi van? De mégis miért csináltad ezt?
-Azért, mert egy pár hete megkeresett Krisztián és elég szép összeget kínált azért, hogy elcsábítsalak Alexától. De mivel nem sikerült, valamit ki kellett találnom. – mondta tovább a sokkoló tényeket.
-Jézusom! Te komolyan szövetkeztél azzal az elmebeteg állattal, hogy szétválasszatok minket? Undorító vagy! – pillantottam rá lenézően.
-Először bele sem gondoltam, hogy mi lesz belőle, aztán meg már nem tudtam kiszállni belőle. Ha Krisztián megtudja, hogy ezt is elmondtam neked, akkor végem. – magyarázkodott.
-És ez engem hol érdekel? Tönkretettél engem is, és ami még rosszabb, Lexit is!
-Tudom. És sajnálom. De épp ezért mondtam el, mert látom, hogy valóban szereted.
-Szánalmas vagy! Én szégyellem magam, hogy valaha is közöm volt hozzád! Most pedig menj el és soha többé nem akarlak látni! – keltem fel és kinyitottam az ajtót.
-Sajnálom. – sétált a kijárat felé. Ahogy kiment, becsaptam az ajtót és levágódtam a kanapéra. A fejemet fogva gondolkodtam azon, hogy hogyan tovább. Nagyon ledöbbentettek a dolgok, amiket elmondott. És az egész mögött Krisztián állt. Éreztem, hogy valami nem stimmel ebben az egészben, hisz tiszta szívemből szeretem Lexit és még önkívületi állapotomban sem lennék képes megcsalni. És a jelek szerint nem is tettem. Ezek szerint talán még van remény, hogy visszafogadjon. Mindent meg fogok tenni azért, hogy ez így legyen. Összeszedtem minden gondolatom és bátorságom, majd a házat elhagyva Lexihez igyekeztem.

2014. szeptember 3., szerda

43. rész

Sziasztok. Hát azt kell, hogy mondjam, nagyon szomorú és csalódott vagyok, ugyanis folyamatosan csökken a komik, pipák, illetve az oldalmegjelenítések száma. Nem tudom, hogy ez minek köszönhető, de azt szűröm le ebből, hogy nem tetszenek a részek. Igazából elgondolkodtam rajta, hogy van-e értelme folytatni, mert annak úgy semmi értelme, ha magamnak írom a történetet. Nektek lehet, hogy csak egy kattintás, vagy pár leütés, de én ebből tudom azt, hogy jó amit csinálok, vagy nem. Kérlek, hogy valamilyen módon fejezzétek ki, ha elolvastátok, vagy tetszett, esetleg nem, mert akkor még talán javíthatok rajta. Mindegy, nem akarom elvenni a kedveteket az olvasástól, szóval itt az új rész. Kövi vasárnap jön, utána pedig csak szombatonként.





-Lexi, beszélhetnénk? – nézett rám reménykedve.
-Szerintem kurvára nem akar veled beszélni! – szólt mögülem Barbi.
-Ezt hagy döntse el ő. – vágott vissza neki.
-Hagyd már békén! – szólalt fel Olivér is.
-Befejeznétek? Nem azért jöttem el, hogy az újabb vitát hallgassam. – emeltem fel a hangom.
-Kérlek, hallgass meg! – folytatta Sziki, közben pedig elindult  a zene.
-Jó. Két perced van, nem több. – mondtam keményen és arrébb mentünk a többiektől.
-Figyelj, én tudom, hogy dühös vagy rám és biztosan utálsz, de Lexi én nem tudom, hogy mi történt azon az éjjelen.
-Megmondom én, mi történt. Arcátlanul megcsaltál! Az történt.
-De nem emlékszem semmire! – mondta tovább.
-És én ezzel mi a szart csináljak? Menjél szépen Zsanikához és érezd jól vele magad!
-Ne mondd ezt, kérlek! Én szeretlek!
-Hagyjuk ezt! Vége van! – néztem  a szemébe, mibe könnyek gyűltek.
-Nee! Könyörgök bocsáss meg! – fogta meg a kezem,de elrántottam.
-Hagyj békén! – fordítottam hátat és visszamentem a többiekhez. Erősnek akartam látszani, de nem sokáig ment.
-Mondd, hogy elküldted a francba! – lépett elém Barbi és megölelt. A sós könnycseppek kikívánkoztak szememből és arcomon csordogáltak végig. Elengedtem Barbit és letöröltem arcomat, majd éreztem, hogy Sziki is csatlakozott, mert a srácok elég furán bámultak át fölöttem. Nem bírtam tovább és ott hagyva őket, kimentem az üres folyosóra. A falnak dőltem és lecsúszva rajta a földre ültem és térdeimet átölelve kitört belőlem a zokogás. Pár pillanattal később csapódott az ajtó és lépteket hallottam közeledni.
-Lexi jól vagy? – hallottam Bence hangját.
-Persze. Mindjárt összeszedem magam. – néztem fel és megláttam mellette Olivért is. Mindketten aggódó tekintettel figyeltek.
-Akarod, hogy hazavigyünk? – kérdezte Oli.
-Azt megköszönném.
-Gyere. – nyújtotta Bence kedvesen a kezét és segített felállni. Amint sikerült kiegyenesednem, hirtelen forogni kezdett velem a világ és a lábaim elgyengültek. Ha Benny nem tart meg, biztos, hogy összeesek.
-Úristen! Mi a baj? – tartott erősen, majd leültetett egy székre.
-Semmi, csak egy kicsit megszédültem.
-Nagyon sápadt vagy! Eszel te rendesen? – guggolt le elém Olivér.
-Ami azt illeti, mostanában a sírás lett a hobbim és nem igazán foglalkoztam az evéssel. – vallottam be.
-Na jó. Most szépen hazaviszünk és a házban lévő összes kaját meg fogod enni, különben beléd tömöm. – szólt határozottan Olivér és felsegítettek a székről.
-Én elmegyek a kocsiért. Kint találkozunk. – indult el a másik irányba Benny. Lassan kisétáltunk az épületből, egyenesen a hűvös levegőre, ami nagyon jól esett. Néhány fotós ott volt mellettünk, de nem foglalkozva velük, mentünk az autóhoz. A szőkeség segített hátra beülni, majd bepattant Bence mellé és hazaindultunk. Szótlanul telt el az a negyed óra, míg megérkeztünk. Miután megálltunk, kikászálódtam a kocsiból, a fiúk pedig felkísértek. Kulcsaim segítségével bejutottunk a lakásba, ahol Tomi és Réka tv-zett a kanapén.
-Hát ti? Máris vége a bulinak? – nézett ránk tomi.
-Nem. De Lexi rosszul lett és inkább hazahoztuk. – szólt Bence, mire mindkét személy felpattant és elém lépett.
-Mi történt? – nézett rám Réka.
-Semmi, csak egy kicsit megszédültem. – intéztem el ennyivel.
-Kicsit megszédültél? Konkrétan, ha Benny nem tart meg, akkor összeesel! – sápítozott Olivér.
-Azért nem kell így túllihegni. Jól vagyok.
-Most szépen felveszed a pizsamád, addig mi meg csinálunk neked vacsorát!– parancsoltak rám és a szobámba zavartak. Eleget tettem a kérésüknek és bementem átöltözni. Felvettem az alvóruhám, majd a fürdőben lemostam a sminkem és kifésültem a hajam. Ezt követően visszamentem a többiekhez, akik a konyhában szorgoskodtak.
-Azért nem kell túlzásokba esni! Elég egy egyszerű szendvics is. – mondtam.
-Maradj csendben és ülj le az asztalhoz! – utasított Olivér.
-Igenis főnök! – válaszoltam és helyet foglaltam. Pár perc múlva két melegszendvicset, egy hatalmas adag sült krumplit és egy bögre gőzölgő kakaót pakoltak elém.
-Na, ezt most szépen meg fogod enni! – szólt rám Tomi.
-Nem képzelitek, hogy mindet megeszem?
-Pedig de. – helyeselt Bence és enni kezdtem. Ők addig beszélgettek mellettem és nézték, ahogy nyammogok. Végül az egyik szendvicset meghagytam, de beletörődtek a dologba.
-Most pedig sipirc lefeküdni! – nézett rám Olivér.
-Azért nem vagyok kisgyerek. – szóltam vissza.
-Én meg nem kérdeztelek. Nyomás! – mutatott a szobám felé.
-Jó, megyek már.  Jó éjt. – köszöntem el tőlük és  a szobámba ballagtam. Megágyaztam és bebújtam a takaró alá. Nem vágytam másra, csak arra, hogy végre alhassak. Elhessegettem minden gondolatot a fejemből és lehunytam a szemem.
        Kora reggel Réka rontott be a szobámba és a szekrényemen kezdett kutakodni.
-Lexi, kelj fel! – szólt idegesen, majd megdörzsöltem álmos szemeim és felültem az ágyban.
-Mi történt? – néztem rá értetlenül.
-Lépj fel facebookra! – nyomta kezembe a laptopot. Bekapcsoltam és megvártam, míg betölt, aztán beléptem a fiókomba, ahol több száz üzenet és esemény várt rám. Lenyitottam az eseményeket és láttam, hogy egy csomó posztban megjelöltek. Véletlenszerűen rányomtam az egyikre és kidobott egy cikket. Meglepő módon magamat véltem felfedezni az egyik képen, ezért azonnal olvasni kezdtem a hozzá tartozó sorokat.

„Szikszai Péter szakított barátnőjével!
Forrásaink szerint, az eddig boldog párkapcsolatban élő Sziki, nem régiben szakított barátnőjével, aki a ByTheWay koreográfusaként dolgozik. Úgy tűnik, a lány nem sokáig siratta szerelmét, ugyanis az esti buliból Patocska Olivérrel, a banda egy másik tagjával látták távozni. Ezen felül megtudtuk, hogy egy számunkra ismeretlen fiúval él együtt és exbarátjával készül a világbajnokságra. Meglátásaink szerint egy igazi férfifalóval van dolgunk. Vajon ki lesz a következő áldozata? Ya Ou, vagy esetleg Bence? Mindenesetre jobb, ha vigyáznak ezzel a lánnyal.”

-Úristen! – kiáltottam el magam, ahogy a megalázó sorok végére értem. Idegesen lecsaptam a gépet és ledobtam az ágyra.
-Nyugi, ne borulj ki! – ült le mellém Réka.
-Ne boruljak ki? Nem téged kurváztak le burkoltan az egész ország előtt! – keltem ki magamból.
-Ne mondj ilyet! Mindenki tudja, milyenek a firkászok. Pár nap és elfelejtik.
-Persze. Addig meg ne menjek ki a házból, igaz?
-Nem ezt mondtam.
-Pont ez hiányzott még az életemből. – sóhajtottam.
-Épp futni indultunk Tomival. Gyere te is. Jót fog tenni. – nézett rám.
-Rendben, csak átöltözöm. – egyeztem bele.
-Oké. Kint várunk. – hagyott magamra.
Egyszerűen nem tudom elhinni, miért pont engem pécéztek ki maguknak az újságírók. Talán ennyire unalmas a celebek élete, hogy az enyémmel kell foglalkozniuk? Minden esetre muszáj egy kicsit elzárkóznom a külvilágtól, mert semmi szükségem az újabb megaláztatásokra. Nem tudom hogy fogom ezt kivitelezni, ugyanis ma próbám is lesz Krisztiánnal. Azóta az éjszaka óta nem is láttam, mondjuk nem mintha bánnám. Kikaptam a szekrényből egy cicanadrágot, meg egy ujjatlan pólót és felöltöztem. Hajamat copfba kötöttem és felhúztam a futócipőm.

Tomi szemszöge:
Ahogy reggel megláttuk Rékával azt a cikket, teljesen elképedtem. Még is, hogy lehet ennyi sületlenséget összehazudozni? Barátnőm elvállalta, hogy beszél Csöpivel, addig én felvettem a futóruhám és a nappaliban vártam rá.
-Na, hogy fogadta? – kérdeztem, mikor kilépett az ajtón.
-Nem túl jól. Eddig is ki volt borulva, de ez csak rátett egy lapáttal.
-Ettől féltem.
-Viszont elhívtam őt is futni, hátha egy kicsit lehiggad. – mondta.
-Jól tetted. – léptem elé és egy apró csókot leheltem ajkára. Zajt hallottunk Csöpi szobája felől és egy pillanat múlva kijött az ajtón.
-Jó reggelt, Tomi. – közeledett szomorúan.
-Jó reggelt. – öleltem meg és Réka is csatlakozott. – Minden rendben lesz. – engedtem el és az ajtó bezárása után lementünk. A park felé vettük az irányt és lassú kocogásba kezdtünk. Mikor megérkeztünk a fák és növények fedte helyhez, Csöpi úgy el kezdett rohanni, mintha puskával kergetnék. Próbáltuk utolérni, de nem ment.
-Lexi, várj már! – kiáltott utána Réka, mire megállt és felénk fordult. Odasiettünk hozzá és pirosodó arcára néztem.
-Hova sietsz ennyire?
-Bocsi, csak nagy bennem a feszültség. – lihegte.
-És az a megoldás, hogy agyonra hajtod magad?
-Nem. – hajtotta le a fejét szomorúan. Három lány közeledett felénk, majd ahogy megláttak, megálltak előttünk.
-Nézzétek! Itt az a ribi, akivel Sziki járt. – szólt az egyikük.
-Mi van? A következő áldozatodat keresed? – nézett rá megvetően a másik, mire könnyek gyűltek a szemébe és elrohant.
-Menj utána! – szóltam Rékának, majd a három lány felé fordultam.
-Na ide figyeljetek! Ti mégis mi jogon aláztok meg másokat? Tudtok valamit is a történtekről, azon kívül, amit a neten olvastatok? Nem! Akkor meg békén lehet hagyni! Bár semmi közötök hozzá, de elárulom, hogy a cikkből semmi nem igaz, azon kívül, hogy szakítottak. De, ha igaz is lenne, akkor sem tartozni senkire. Főleg nem ilyen kis minden lében kanál tinikre, mint ti vagytok. Szóval megköszönném, ha megtartanátok magatoknak a véleményeteket és eltipegnétek innen! – osztottam ki őket és a lányok után indultam. Egy padon ültek, Réka pedig próbálta Csöpit vigasztalni.
-Én ezt már nem bírom tovább! – mondta szaggatottan.
-Nyugodj meg. Itt vagyunk melletted. – guggoltam le elé.
-De miért ilyenek az emberek? – nézett rám könnyes szemekkel.
-Nem tudom, Csöpi. – segítettem fel és hazasétáltunk. Nagyon rossz így tétlenül végignézni, ahogy a legjobb barátom szenved. Csendben felsétáltunk az emeletre és bementünk a lakásba. Egyből a szobájába ment és becsapta maga után az ajtót.
-Réka, fogalmam sincs, mit csináljak! – ültem le a kanapéra.
-Most az a legfontosabb, hogy mellette legyünk. – ült az ölembe és hozzám bújt.

Olivér szemszöge:
-Oli, olvastad már ezt a cikket? – dugta elém Ya Ou a telefonját.
-Nem. – vettem el tőle és végigfuttattam a szemem a sorokon. Nagyon durva dolgokat állítottak benne Lexiről. 
–Jézusom! Remélem még nem látta.
-De igen. Most beszéltem Tomival és nagyon kiborult. – csatlakozott Bence is.
-Mi történt? – kérdezősködött Sziki.
-Ez történt! – nyomtam a kezébe a telefont és elképedve olvasta végig ő is.
-De hát ez mind hazugság!
-De az emberek ezt nem tudják! Reggel is néhány tini lány beszólt Lexinek a parkban. - mesélte Bence.
-Ez mind az én hibám. – fogta a fejét Sziki. Nem bírtam tovább nézni, ahogy sajnáltatja magát, ezért inkább bementem a szobámba. Egész éjjel azon gondolkodtam, amit Lexi mondott Bellával kapcsolatban. Lehet, hogy igaza van és fel kéne hívnom, de félek az elutasítástól. De, ha meg sem próbálom, akkor biztos a kudarc. Elővettem hát a telefonom és kikerestem a rég nem hívott nevet. Először egy darabig tétováztam, végül tárcsázni kezdtem a számot. Három csengés után recsegést hallottam a vonal túlsó végén.
-Haló. –szólt bele egy régen hallott hang.
-Bella, te vagy az? – kérdeztem, pedig tudtam, hogy ő az. Ezer közül is felismerem bársonyos hangját.
-Igen, én vagyok. Most álmodom, vagy tényleg te vagy az, Olivér?
-Nem álmodsz. – mosolyodtam el.
-Ezer éve nem beszéltünk. Mi van veled? – érdeklődött.
-Hát megvagyok. Koncertezünk, zenélgetünk, de veled mi a helyzet?
-Nem mennek olyan jól a dolgok mostanában, ezért két hét múlva hazautazok. – mondta, mire hevesebben kezdett verni a szívem.
-Komolyan? Sajnálom, hogy nem sikerült, de örülök, hogy visszajössz.
-Őszintén szólva, én is. Igazából nagyon hiányoztál, de nem mertelek felhívni, mert már biztosan továbbléptél.
-Pedig nem. Ezért is vettem a bátorságot, hogy felkeresselek.
-Akkor mondjuk találkozhatnánk, ha hazaértem. – ajánlotta fel.
-Remek ötlet. – mondtam vigyorogva. Még jó, hogy nem lát.
-Addig is szia. – köszönt el.
-Szia. – nyomtam ki boldogan a hívást.
El sem hiszem, hogy hazajön és újra láthatom. Lexinek teljesen igaza volt mindenben. Alig várom már a pillanatot, hogy újra megölelhessem. Hirtelen feltörtek a régi érzelmek és a felejthetetlen közös emlékek. Most már tudom, hogy Lexire legjobb barátomként van szükségem. Azt hiszem, ez mindig is így volt, csak én többet képzeltem bele. Talán ezt Bella hiánya váltotta ki belőlem.